Az utolsó boszorkány

Az utolsó boszorkány szerző: Gárdonyi Géza

       Ma már nincsenek boszorkányok. Isten tudja, miért nincsenek. A régi időkben bizony voltak. Ezt mindenki tudja. Csakhogy ma már mindent eltagadnak az emberek.
Emlékszem rá, hogy gyerekkoromban mindig meséért zaklattam a cselédünket. Mesélt néha, különösen mikor engem a hideg lelt. Boldog betegség! Egyszer este az ágyam mellé ülve mondta a mesét. Március volt akkor és a szél fújt. A Tera cseléd egy helyen megakadt; nem jutott eszébe, hogy az elátkozott princ hogyan szabadult meg a sárkány őrzötte várból. A kakas odakünn kukorikolt egyet.
- Jaj, - mondja a cseléd ijedten.
- Mi az, Tera?
- Baksáné jár itten!
Én már akkor tudtam, ki az a Baksáné. Boszorkány. A faluvégén lakik a legelő mellett. Száraz, meggörbült kis öregasszony. Nincs senkije, csak egy asszony leánya. Az sincs vele. Túl a hegyeken lakik. Megátkozta a boszorkány a tulajdon édes leányát. Miért átkozta meg, azt bizony ma se tudom, nem kérdeztem senkitől.
Hát ez a boszorkány járt nálunk; ezt kukorékolta meg a kakas. A kakas nem szólna éjfél előtt a világért se, csak ha boszorkány jár a ház körül. A kutyánk is berrogott. Aztán elcsöndesült minden. A szél is. Vajjon mit akarhat?
A cseléd imádságba fogott, én meg betakartam az én kis hatéves fejemet, és végigviszolgott rajtam a félelem.
Bizonyos, hogy a tehenünket akarja megrontani. Elveszi tőle a tejet, mert neki nincs tehene. Otthon aztán megfeji a szekértengelyt vagy a kapufélfát.
De majd elmondom én ezt holnap az András bácsinak. Az okos és hatalmas ember. Ő őrzi a csordát, és nem fél a bikától se.
Azt hiszem, a csizmájában van az ereje. Sohasem láttam ahhoz fogható erős és öblös csizmákat. Mindig azt hittem, hogy az a két csizma lábbal van tele. Ilyen lábu embernek képzeltem Kinizsi Pált. Az ilyen ember aztán, ha megveti a lábát, visszanyom a dárdájával egy hadsereget. De aztán láttam egyszer, ahogy ittasan feküdt az András bácsi a kocsma kocsiszínje alatt. A felesége elment érte és lehúzta a csizmáit, hogy el ne lopják. A csizmából sok szalma dőlt ki, meg a pipája. De jó is volt, hogy a felesége megőrizte ezeket a bőrbeli kincseket. Nem szakadnak el azok soha. Meg vannak patkolva erősen. Télen, mikor a Jancsi gyerek ezekben a csizmákban jön az iskolába, mindnyájan irigyeljük. Nehezen fut a jégnek, de ha egyszer rajta van már úgy csúszik, mint a gyorsvonat; és sohase fordúl fel, akkor se, ha guggolva csúszik.
Mihelyt azonban a hó elmegy, Jancsi mezitláb jár az iskolába, s a csizmát attólfogva az apja viseli. De nemcsak a csizmák méltóságosak őnála, hanem az arca is. Akkora bajusza van, mint a bötlehemes öreg pásztornak. Hol jobbra fújja a szél, hol balra mind a két ágát.
Hát ez az András csordás beszélte a kovácsműhely előtt, hogy mennyi baja volt az öreg Baksánéval. Egyszer nyáron, ahogy a mezőn hált, arra érzett fel, hogy valaki közeledik. Megismerte a sötétben is, hogy Baksáné. Fel akart ugrani, mert rosszat sajdított, hanem a boszorkány gyorsabb volt: kantárt vágott az András fejéhez, és im ezzel lóvá tette.
- Álmodta ezt kend András!
- Olyan igaz, mint ahogy itt állok. Mikorra fölugrottam, éreztem, hogy ló vagyok. Egy porcikám se volt emberi.
Aztán elmondta, hogy a boszorkány a Durumó lakodalmára hajtotta. Hogy ki volt ott a menyasszony meg a vőlegény, arra nem emlékszik, mert csak lóészszel látta a lakodalmat.
- Álom, essős idő.
- De nem álom volt az; olyan fáradt voltam reggel, hogy alig bírtam föltápászkodni.
- Hát aztán mit tett kend a boszorkánynyal?
- Egész nap aludtam az eset után. Ki kellett pihennem a fáradtságot. Éjjel aztán,hogy hiába vártam, gondoltam, máson nyargalászik, hát elmentem a kertjébe, hogy megszedjem az almáját. Meg is szedtem. Hanem ott is én estem a bajba. Ahogy le akarok jönni a fáról, azt veszem észre, hogy nem lehet. Tyü, a kirelájzumát, mondok: kötést tett rám a boszorkány! No, András, gondoltam, most vagy mán sehogyse! Ott ültem reggelig. Akkor bújt elő az átkozott, és úgy tett, mintha nem is tudna róla. Könyörögtem neki, hogy szabadítson el, ott hagyom a zsákot is inkább. Hát így adott aztán valami italt, amitől megszabadultam. Olyan íze volt, mint pályinkának.
- Görcs volt az, hallja kend.
- Jó, jó; én tudom, amit tudok. Mentem egyenesen a paphoz, és megmondtam neki, hogy hogyan jártam. Hát még leszidott. Azt mondta, hogy Baksáné nem boszorkány, és hogy az éretlen almától esett belém a kötés. A pap se mer a boszorkány ellen tenni semmit.
Azonban amint az András beszédéből kitűnt, mégis hitt a papnak. No nem vakon. Vasárnap lesbe állott a templom ajtajánál,hogy egyenesen viszi-e be az ajtón Baksáné a fejét, vagy féloldalt. Mert szarvája van a boszorkánynak, mint az ökörnek, ha nem is lehet látni.
Baksáné féloldalt vitte be a fejét az ajtón.
Most már csak azt kellett volna még meghallgatni, hogy visszafelé mondja-e odabent az imádságot, vagy egyenesen, de már nem lehetett, mert az asszonyok közé férfiember be nem ülhet.
A következő héten a pap kertje alatt pillantotta meg András a boszorkányt. Bizonyos, hogy vajért megy a vízre. Mert tudni való, hogy a boszorkány megzavarja a vizet, és vaj vetődik föl, mikor a víz leülepedik. A pap kutyája erősen ugatott, és hogyan, hogyan sem, beszorult a feje a keritésbe. Ezt bizonyosan megint ő tette. Hogy im a kutya se be, se ki, hát odagyűltek a gyerekek és nevettek. Akkor a boszorkány odament a kutyához és kiszabadította.
Hanem a boszorkány bizonyosan megneszelte, hogy András utána leselkedik. Mert mikorra András hazaért, a hízója úgy állt az ól közepén, mintha testamentumot csinált volna. Leeresztette a fülét, farkát, és szomoruan pislogott a tele vályúra.
Azonban Andrásnak is helyén volt az esze; azonnal szétverte az ólat, és megkereste, hogy hova ütött szöget a boszorkány. Meg is találta. A csősz a puskájába tette a szöget, és kilőtte a Baksáné háza irányába.
Hát a hízó mingyárt fölpöndörítette a kedve mutatóját, és neki állt a vályúnak. Baksáné meg bizonyosan ágynak esett, mert harmadnapig szinét se látták.
Hanem akkor nagy zivatar támadt. Láthatatlan kezek szaggatták a háztetőket, és döntötték ki a kerítéseket. A falombok recsegve törtek le, és szóródtak az utakra. A kútágasok úgy sikoltoztak, mint a vénasszonyok szoktak, mikor a kocsmában verekedés van. Az ebek tutultak az egész faluban.
Akkor lecsöndesült a jég. A csordát alig lehetett összefogni és behajtani a nyíresbe. András hol imádkozott, hol kutyateremtettézett. Egyszer csak fölkapta a kanásznak a baloskáját és hupp, Isten nevében! - belevágta a jégesőbe.
Szerencséje a boszorkánynak, hogy nem találta el. A kutyát találta el a baloska. Ma is sánta.
Ettől az időtől fogva András csordás sokat viaskodott a boszorkánynyal. Hol macskaképében járt az ő hozzá, hol kutyaképében. Egyszer lóképében ment át az udvaron. András azt hitte, hogy a szomszéd lova tévedt be hozzá, és ki akarta vezetni, de a ló akkor tinóvá változott, és Andrást oldalba bökte a szarvával.
Elmondta ő mindezeket gyakran, különösen a hodály előtt, ahol a juhászok esténkint szalonnát pirítanak, és ahová én is el-el szöktem, mert szerettem hallgatni az okos és csodás beszédeket.
A juhászok mindig ajánlottak valamit a boszorkány ellen, de András csordás hiába tűzködte körül a házát nyírfaággal, meg mindenféle tüskével, csak nem szabadulhatott ő a boszorkánytól. Azt meg, hogy visszakézzel elkapja a boszorkányt, s a derekán hordott madzaggal megkösse, sohase merte megcselekedni.
Végtére is, amint később hallottam, úgy menekült meg a folytonos gyötréstől, hogy maga is beállott boszorkánynak, és mindenféle csudálatos mesterséget cselekedett.
De én már ezekről nem tudok semmit. Csak arra emlékszem, hogy valahányszor Baksánét láttam, mindig elszorult a lélegzetem s ha éppen szembe jött velem, áttértem a túlsó házsorra. Félelmetes is volt látni az ő lassu libegő járását, különös mély tekintetét, mikor gyermek haladt el mellette. A fűben vagy a kertek alatt éppen olyan volt, mintha seprün lovagolna.
A legnagyobb jelenet, amit én láttam, mégis az volt, mikor egyszer egy gyereket vezettek hozzá. Máig is emlékszem, hogy kocsin hozták, és hogy a községháza előtt állott meg a kocsi. A gyerek valamivel idősebb volt, mint én. Fehér bőújju ingben, rojtos kis fehér gatyában, pitykés lajbiban szállott le a kocsiról. A kalapján fekete pántlika lebegett hátul. Olyan betyárforma gyerek volt: még egy kicsike kis fokos is volt a kezében. Egy fekete bajszos szomorú ember kézen fogta a gyereket és Baksáné felől kérdezősködött, hogy melyik ház az övé!
Tápainét kérdezte pedig, aki éppen a boltból ment hazafelé.
Tápainé elmagyarázta, hogy csak menjenek egyenesen: két szederfa van a ház előtt, meg egy kis méhes az udvaron. Aztán azt kérdezte, hogy talán beteg a gyerek?
- Nem beteg, - felelte az ember, - nem beteg ez.
- Hát akkor mi járatban vannak, ha nem beteg?
- Meghalt az édesanyja ennek, - felelte az ember, - meghalt.
Akkor jött az úton Baksáné. Előrehajló fejjel jött, mintha valamit keresne. De nem keresett az semmit, csak úgy szokott járni. Mink valami hárman a Fodorék kertjéből lestük, hogy mi lesz.
Baksáné, hogy im eléje mentek, megállott. Először az emberre nézett, mert az szólt neki, azután a gyerekre nézett, és rátette a kezét a gyerek fejére, úgy nézett rá. Egyszer csak letérdelt és megragadta a gyereket. Azt hittük, megeszi. De nem ette meg. Csak sírt rajta a vén boszorkány, meg csókolgatta.
Megnéztük később, mikor elmentek, hogy nem hagyott-e valami jeleket a porban? De nem láttunk ott egyebet, mint a térde nyomát.