Az utolsó órában
szerző: Thury Zoltán
Kényelmes uri lakásban, utolsó óráit élte egy asszony. Besüppedt az arca, szemei alatt rozsdás foltok ültek a csontokon. Tegnap talán még láz, ma azonban már inkább szederjes, zöldes, fakó foltok. Az ágy lábánál egy kékruhás ápoló-nővér összegubbaszkodva imádkozott, s ha jött az orvos, fölnézett rá, mintha kérdezné: mehetek? Az azonban észre se vette. Szórakozottan járt ki és be s valószinűleg hireket vitt ki valakinek. A férjnek. A férj egy Kafter nevezetü vállalkozó volt. Kis, őszes, igénytelen ember, aki éppen csak ennek az ügynek az elintézésére szaladt haza valahonnan messziről, s mintha türelmetlenkedne. Végre is van az embernek egyéb dolga is. Töméntelen üzlet, amit mind le kell bonyolítani. Egy csomó asszony volt még a szobában. Egy egészen fiatal, aki finom csipkekendőbe könnyezett és sokszor emlegette a kedves nénit. A férj ilyenkor idegesen nézett oda. Aztán volt ott egy öreg asszony, akinek az arcán azonban müvészileg el voltak kenve a ránczok s akinek pompás kalapja alól éppen csak egy kicsit szürkébe játszó haj kunkorodott elő. Egy másik asszony valami szegény rokon volt. Régimódi vikler volt a vállán s minden különösebb érdeklődés nélkül bámult maga elé. Őt is a kötelesség hozta ide és sürün nézte az órát, hogy mikor szabadul már. Volt ott még egy kis kövérkés nőcske is. Az a férjet szerette volna foglalkoztatni, s minduntalan mondott neki valamit és mindig igy: kedves Kafter. Ezen diskréten mosolygott az öreg hölgy. Egyszer aztán kijött az ápoló-testvér s minden oldalra meghajtva magát, átment a szobán. Nyomában az orvos jött s csendet intve a hölgyeknek, suttogva beszélt:
- A nagyságos asszonyon már nem segít a tudomány, de talán megkönnyíti utolsó perczeit az, ha maga körül látja azokat, akiket szeret. Tessék bemenni, de minél kevesebbet beszélni. Ha azonban ő mondana valamit, hát jól jegyezzék meg maguknak. Ez fontos néha. Hát ne fárasszák hiába.
A hölgyek egyenkint bevonultak, legutolsónak a szegény rokon maradt a sorban. Szőcsné. Kafterné is csak igy hivta. Bágyadtan nézett végig rajtuk, amikor letelepedtek az ágy mellé, egyszerre azonban mintha érdekelni kezdte volna valami. Előbb csak bizonytalanul révedezett a pillantása az öreg asszony feje fölött, de aztán csillogva pihent meg a kalapon. Sokáig nézte s mormogott is valamit, amit azonban nem lehetett megérteni. Az asszony feléje hajolt s édeskés figyelemmel kérdezte:
- Mit mondasz, kedvesem...
A haldokló a kalapra bámult s elragadtatás és irigység telepedett ki az arcára.
- Gyönyörű - rebegte. - Egy kicsit igen is dus...
Ezt egészen tisztán meg lehetett érteni. Szőcsné is odahajolt s aztán a kalapra pillantva, valami, cselédhez illendő alázattal igyekezett kedvében járni a haldoklónak, amikor igazat adott neki. - Csakugyan, - mondta - hanem a nagyságának ilyen kell. Ami sokat takar és egy csöpp árnyékot vet az arczra is.
- A másik asszony átbámult az ágy kék selyem paplana fölött s előbb meghökkent a váratlan támadásra, de aztán elnézett a Szőcsné feje fölött. Összeszorította a fogait s egy hangot se felelt. Közöttük a beteg azonban föltámaszkodott a fél karjára s kérdőleg nézett mind a két asszonyra. Szőcsnének még mintha intett volna is, hogy csak előre. Uszította, mint a harapós kutyát, s megerőltetve a szemeit és az agyát, leste, hogy hogyan fog elsápadni a kenőcs alatt is a hiu vén asszony. Szőcsné azonban mintha egyebet gondolt volna. Ugy látszik, hogy nem volt eléggé tele epével, éppen csak a szegénység mérge ágaskodott benne a módosabb ellen. A haldokló asszony arczán látható volt a bosszuság, amikor lassan Szőcsné felé fordította a pillantását s látta, hogy az körülbámul a szobában s aztán, mintha elszégyelte volna magát, a paplanra süti le a szemeit. Elhaló hangon éppen csak annyit sóhajtott oda a szép kalap alatt némán figyelő asszonynak:
- Bizony, téged is csunyán megtépett az idő, édesem... S hirtelen Szőcsnéhez fordult, és ha nem lett volna végképpen fogytán az ereje, talán a hajába markol. Annyira dühbe hozta az, hogy most a jó barátnőjének nem mondogatott oda ő helyette. Utoljára. Mert arra, hogy bizalmasan csevegve marják egymást, már többé nem lesz alkalom. Bágyadt, le-lecsukódó szemei mélyéről káröröm villant elő, még suttogott, maradék erejét nagyon kimélve szólott:
- Szőcsné, hajolj ide. Közelebb, hogy halljad. Megemlékeztem rólad a végrendeletemben.
Az asszony arcát ellepte az öröm. A másik ebben gyönyörködni látszott, s mintha magában mulatva fürkészte volna a nagyszerű hatást. A harmadik asszony, a szép kalap alatt, nem figyelt oda. Nem érdekelte a végrendelet. Azon mérgelődött még mindig, hogy ez a rongyos asszony, a cselédforma, bántani merte. Szőcsné titkolni igyekezett kitörő örömét s meghatottan rebegte:
- Te mindig jó voltál, Teréz. - S annyit legalább megengedett magának, hogy a betegtől elfordulva, diadalmasan nézzen végig a többin. Talán gazdagabb lesz, mint akármelyik. Valamelyik emeletes házra gondolt. Volt ilyen a haldoklónak több is. Egyet neki hagyott. Vége a nyomoruságnak, a pletykahordásnak, kegyelembarátságnak. A haldokló azonban most már eltorzult arccal, vigyorogva suttogott neki tovább:
- Neked hagytam a szürke nagykendőmet. Azt neked ki kell szolgáltatni a hagyatékból...
Szőcsné rámeresztette a szemeit, s most már nem türtőztetve magát, dühben remegve beszélt bele a haldoklónak még vigyorgóbbá vált arczába:
- Ó, te hitvány személy, te... Hát ezért használtál ki ugy, mintha a belső cseléded lettem volna... Ez a jutalom... Ó, te hitvány...
Most a jóbarátnőn volt a sor, hogy közbelépjen:
- Ne izgassa a beteget.
A haldokló asszony ujra felkönyökölt a párnára, s gyönyörködött a gyilkos villantásokban, amik a szép kalap alól átjárják a most már némán összegubbaszkodott, reménykedésében porig alázott, mozdulatlan fakóarczu asszonyt. Megelégedett pilantása mintha azt mondta volna, hogy: no ez is megkapta a magáét. Valami azonban egyszerre figyelmeztette arra, hogy mi vár reá. Az ápolóné bejött s az ágyhoz csoszogva, ünnepélyes ábrázattal szólott:
- A tisztelendő ur itt van.
Az asszony ijedten hebegett:
- Még nem. Még nem. - S valamicskét emeltebb hangon szólott rá a még mindig az ágy mellett gubbasztó ócska viklerre: - Szőcsné, adj másik kabátot reám. A fodr... - Iszonyu, görcsös köhögés jött rá s a közben intett egy elalvó pillantással az ágy mellett a székre, hogy: ott van. Szőcsné mint egy masina, lélek nélkül, tisztán csak a megszokás igája alatt, segített neki. Lehuzta róla a gyürött hálókabátot, még egy szánakozó pillantást is vetett az összehorpadt, nyomorult testre, s ráadta a friss kabátot. Azalatt az asszony még körülnézett a szobában, s a fiatal leányra tapadt a pillantása. A hang után találta meg. Az tudniillik az ágy feje mögé húzódva, még mindig csendesen sirdogált és panaszosan suttogott: édes néni... Az édes néni hirtelen végzett vele. Még a kezét is fölemelte, s feltartott, átlátszó mutatóujját meglóbázva a levegőben, ugy vigyorgott reá, mint az imént Szőcsnére.
- Te se kapsz semmit. Te szeretsz... szer... a nélkül is. Azt mondtad...
A leány oda se hallgatott, csak arcát a tenyereibe temetve zokogott. Az asszony felült az ágyban, egy pillanatig meglepetten bámult reá. Hirtelen elfordult azonban, mert az ágy lábánál megsuhogott egy ruha. Azt hitte, hogy a pap, s rémülten nézett oda. Amint azonban meglátta a kis kövérkés, rózsaszin arczbőrü, élettel teli asszonykát, hirtelen megváltozott az arczkifejezése. Boszusággal nézett rá, s mint aki még tartogat valamit, de már siet, türelmetlenül szólott arrafelé, ahol az asszonyka ült:
- Te meg az uramat nem kapod meg. - Pihent, erőt gyüjtött, hogy kimagyarázza magát. Levegőért kapkodott. Szőcsné megtámasztotta a tenyerével a hátát, s aztán tovább folytatta: - A végrendelet olyan, hogy nem kaphatod meg. Csak addig az övé a vagyonom, amig meg nem házasodik. - Majdnem megfulladt, s most már alig lehetett érteni a szavát. - Értetted?... Pénz nélkül tönkre ... megy ... - Még egyszer körülnézett az egész társaságon, s elhaló, de diadalmas hangon szólt: - Hogy tetszik? Menjetek... Szőcsné indulj... Emlegessetek meg... nem voltam ostoba... Indulj... Csak beteg, de nem ostoba... Menj...
S hátraesett a párnára.