Az utazás (Thury Zoltán)

Az utazás szerző: Thury Zoltán

       Krug urat ki kellett kezdeni valahogy. Ebben csöndesen megállapodott a Jármos-féle iroda, a minek pedig Krug ur, egy igen igénytelen kis szőke ember volt a látható feje. Jármos egész nap a fiakkeren ült s egyik építéstől a másikhoz vitette magát, aztán meg a bankokba kölcsönt hajszolni a házakra. Ha véletlenül bement az irodába, a lépcsőházból nyiló külön ajtón járt be a maga szobájába s fogadta a feleket, számolt a mesteremberekkel, künn a fiatal embereket néha egy hónapig se látta. Krug ur volt az, a ki bejárt hozzá referálni s bár derék és tisztességes ember volt, gyanussá tette az iroda előtt az, hogy négyszem közt beszélt az építészszel. Ki tudja, hogy mi mindent mondhat neki... Krug ur nem igyekezett tisztázni az állapotot, a mi különben nem is igen volt terhére. A maga óriás rajztáblája és az iróasztala foglalta el. A hogy levetette a a kabátját s felöltötte az irodai zubbonyt, már a rajzot fürkészte a szeme s a hogy redőkbe borult a homloka, látszott rajta, hogy számol, spekulál s nem létezik számára az iroda többi szobája. Künn pedig viczczeket csináltak rá s különösen nagy sikerei voltak egy kis fiatal embernek, a ki a biczegő járását utánozta, meg a rekedtes, szerény, csendes hangját, a hogy mondta: - Kérem a kaszárnyát Moll ur, tessék csak ide adni a farczádi templomot Meskó ur. - Délutánonként nézett ki a többi szobába s elálldogált egy-egy rajztábla előtt félóráig is. Nem volt valami nagystílü ember, de szörnyen alapos. A hibát azonnal észrevette s megmutogatta mindenfelé. - Az építész igy meg ugy kivánja, - azt szokta mondani, hogy teljesen elvesszen a sok csinos, jól felöltözött ur és a nagy rajztáblák között a maga igénytelen kis személye. Ezzel azonban azt érte el, hogy ugy beszéltek róla, mint a ki adja a bizalmast. A belső embert - és gyülölködő pillantásokkal kisérték az utjában. Ő látta, hogy hüvös van körülötte s megérezte a nagy ellenszenvet, de nem tehetett egyebet ellene, mint hogy még inkább összehuzta magát. Valósággal alázatosan jelentette ki ennek vagy annak a rajzolónak, hogy a méretben tévedett, vagy hogy a rajza szerint, ha építenék, beomlana a boltozat. Ha pedig az fölpattant, hogy: - ugyan kérem - hát bebizonyította neki s elfojtott méreggel feküdtek neki az emberek a tábláknak ujra. Az ő rovására irták a hibáikat s boldogan lélegzett föl az iroda, ha valami vidéki munka megindítására a kis vézna ember egy-két napra elutazott. Ez is megesett néha. Az építész kivánta.

Hogy azonban odáig jutott a dolog, hogy valahogyan ki kellett kezdeni Krug urat, ahhoz köze van egy kis szerelemnek is. Néhányan bejártak vasárnaponkint az építészhez. Persze csak a számbavehetőbb emberek, a diplomásak s teát ittak odabenn és udvaroltak a kisasszonynak, Krug ur is. Persze a maga módja szerint, csendesen, szerényen, de sokkal igazabban, mint például Kelemen ur. Ez az ember szép nagy figura volt: elegáns, magas termet, szép selymes, gondosan ápolt kis fekete bajusz, szabályos egy kissé talán nagy orr, merész pillantású nagy fekete szemek és hosszu göndör haj... Egészben oly müvészforma ember volt, hanem a mesterségében nagyon gyönge legény. Őszintén szólván, előbb hozzáhajlott a kisasszony rokonszenve, csak a mikor látta, hogy üres emberrel van dolga, akkor vette észre maga mellett a másik szék ölében Krug urat. Szóba állott vele s azon az estén, a mikor ez a nevezetes eset megtörtént, a szép ember semmiképen se tudott hozzáférkőzni többé. Azután se igen, pedig igen gavallérosan lépett föl. Sohase jött virág nélkül, csinosan beszélt, egy kicsit édeskésen, sok bókkal - a leány szeme pedig a háta mögött kutatott valakit s fölgyult az arcza, ha meglátta a kis szürke fiut. - Ezért is ki kellett kezdeni Krug urat. Legalább is olyan alaposan kikezdeni, hogy másfelé keressen magának foglalatosságot. Ijedjen meg egy kicsit.

Az iroda már előre tudta, hogy mikor veszi munkába Kelemen ur a kis szőke emberkét. A heczcz nem is igérkezett rossznak. A sok borsot, a mit az orruk alá tört ez a majom, egyszerre viszafizetik neki. Az építésznek egy estéje után kellett elkövetkeznie a a dolognak és hogy lehetőleg nyilvánosan történjék meg, a kávéházban várta Kelemen urékat az egész iroda. Krug urat, ahogy leült az asztal mellé, remegés fogta el. Észrevette, hogy igy együtt vannak s szorongva nézett körül. Inkább csak sejtette, hogy valami készül s mint a ki már hozzá van szokva a hajszához, a kelepczét kereste. - Uram isten én egyiket se bántom - motyogta egy nagy ujság mögött. - Egyiket se, hát mit akarnak tőlem... Magába mélyedt s ugy elárasztotta a keserüség, hogy valósággal összeroskadt a székben. Pillái alól egy könny szivárgott ki s végigfolyt az arczán.

- Minek sírsz? - kérdezte Kelemen.

Krug letette az ujságot és vállat vont.

- Gyöngül a szemem - mondta, de érezte, hogy föl van zaklatva a vére és mert nem képes másképpen könnyíteni a lelkén, rögtön özönével fog hullani a könnye. Elejét akarta venni annak, hogy nevetségessé váljék ezek előtt s egy pénzdarabbal megkoczogtatta a poharát. Fizetni akart s mig fölállott és nedves szemeivel a kabátját kereste, hangtalanul, csak magában folyton azt ismételte: - én egyet se bántottam, egyet se.

- Hová futsz? - kérdezte Kelemen.

Krug pár biczegő lépéssel a fogas felé indult s visszamormogott: - haza.

A szép nagy ember erre a többire sandított s némi pauza után szólott ujra.

- Talán a társaságot nem találod méltónak magadhoz?

A kis vézna ember már belebujt a kabátjába. Mielőtt felelt volna, egy pillanatig merőn rábámult a művészképü urra s aztán visszament az asztalhoz. Most már nem volt izgatott. Maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen egyszerre szállotta meg a nyugalom. Körül tudott nézni s egyszerüen minden indulat nélkül beszélt.

- Igazad van. Hitvány emberek vagytok.

Mind felugráltak, de a kis betegforma ember meg se remegett. Mig elosztotta az asztalon a borravalókat s az aprópénzt visszatette a tárczájába, mindennel leszámolva nyugodtan folytatta tovább:

- Tizennyolczan vagytok s idejöttetek velem kötekedni. Hitvány emberek vagytok.

Mig végigbiczegett a kávéházon, csak utánabámultak s azután is alig tudtak szóhoz jutni. Olyan nagy volt a csend, hogy mintha nagy felelőséggel járna, senki se merte megtörni. Nagy későre állott fel Kelemen ur és csak annyit mondott.

- Annál jobb. Ő a sértő.

Másnap két ember kereste Krug urat a lakásán, hanem akkor már nem volt otthon. Nagyon korán ment be az irodába, hogy senkit se találjon ott. Nem tudta, hogy hogyan viselje magát s elhatározta, hogy ki se mozdul a szobájából. Az anyja oda küldte utána az urakat. Azonban várakozniuk kellett. Az építész behivta a szobájába azt, a kit kerestek és hosszasan tárgyalt vele valami bonyolódott dologban. Azután megbizásokat adott neki s jó félóra telt bele abba, a mig Krug kijött.

Aztán hirtelen végeztek. A kis ember erősen szivarozott s idegesen, gyorsan beszélt.

- Nekem el kell utaznom az éjjel.

- Olyan sürgős?

- Igen, nagyon sürgős. Egy vállalatunkról van szó, a mi megrekedt, a vonatom azonban csak egy óra után indul. Addig elintézhetjük a dolgot. Legyenek az urak délben otthon, valamelyiküknél, vagy akárhol, csak együtt s az én embereim odamennek majd. Megadom nekik az utasításaimat. Délután, este találkozhatunk.

- Kissé szokatlan.

- Nekem el kell utaznom.

- És ha mégse?

- Mindenképpen.

- Az urak elmentek, a kis beteg embert pedig elővette a láz. De csak perczekre s aztán ujra, hirtelen az a nem is emberi nyugalom töltötte el, a mi tegnap este. - Le kell számolni. Egyszer vége kell, hogy legyen a hercze-hurczának. Akárhogy, csak vége. Igy nem lehet élni. Ez forgott a fejében, a mig rendbe szedte az asztalát. Szép sorjába minden irást a fiókokban is, hogy más is eligazodhassak közöttük. Aztán mintha menekülne, az épitész szobáján át távozott.

Otthon az anyja azzal fogadta, hogy két ur kereste.

- Találkoztam velük.

- Az irodába küldtem őket.

- Jól tette édes anyám. Ott voltak.

- Féltem, hogy majd megzavarnak.

- Nem zavartak. Elutazom az éjjel.

- Hova?

- Le vidékre. Majd megirom bővebben a czimet.

Ebéd után elindult kószálni. Hidon át, vissza, betért ismeretlen utczákba s ahogy őgyelgett, végig törtetett az agyán az az egész sivár, örömtelen élet, a mit átélt nyomorékan, szegényen. Egész apró történetek jutottak eszébe. Fölbukkantak valahogyan s egyik se volt olyan, a mibe gyönyörüsége telnék. Nyelt egyet-egyet rájuk, hogy annál biztosabban elfelejtse s arra gondolt, hogy ma valahogyan mindennek vége lesz. Igy vagy ugy. - Hadonászott s akkor vette észre, hogy mit müvei, mikor egy pár gyerek hozzácsatlakozott az utón. Aztán zsebeibe mélyesztette a kezeit s ugy csatangolt tovább, benn pedig gyült benne a düh és a féktelen, vad indulat, hogy végre egyszer szembe kerül ezzel a világgal - s iszonyu mosolygásra fordult el az arcza, a mikor eszébe jutott a sántasága. Egy hős, a ki biczeg. S tovább mulatott ezen. - Biczeg, majd megmutatja, hogy biczeg, majd mindjárt.

Sürün nézte az óráját s félkilenczkor kocsiba ült s ugy vitette magát a vivóterembe. Nem birta már gyalog. Megroskadt a lába s a lépcsőkön is alig vonszolta föl magát. Odafönn meglepték az előkészületek s keringeni kezdett előtte a kép, mig egy sarokban gépiesen ledobálta magáról a kabátot, a mellényt s egy kicsit szégyenlősen az inget is. Egy kicsit gyámoltalan formájú volt. Beesett a melle, a válla se egészen rendben, jobbfelől mintha felpuposodott volna egy kicsit s mintha észrevette volna, hogy szánakozva néznek reá a komoly urak. Egy szolga a kardok tompa végét reszelte hegyesre, egy másik fürészport hintett el a pádimentumon s a fejük felett éppen csak vagy öt-hat lépésnyi területet világítva be, gázlángok lobogtak. Olyan különös volt minden és a zene hozzá, a reszelő.

Mintha az urak is valami ilyest éreztek volna. Az egyik békétlenkedett is.

- Hogy lehet este verekedni.

Gépiesen szólott Krug ur, mintha leczkét ismételne.

- Nekem el kell utazni...

Mikor a kezükbe adták a kardokat, kiegyenesedett s csillogó szemekkel, remegve várta a jelet arra, hogy már nekironthat annak az egészséges, szép, nagy buta embernek, a ki szembe állott vele. Alig tudta magába gyürni a hangot, a mi a torkát szorongatta. Ha kidül belőle olyan ordítás lesz, a mit egy élet minden nyomorusága gyüjtött össze. Nem is birta elhallgatni. Mikor összecsaptak, üvöltve rohant rá az emberére és iszonyuan vagdalkozott. A másik védekezni próbált s aztán meghátrált az iszonyu ütések elől. Vérbeborult szemekkel, lihegve szorította előre a kis sánta, de már fáradtan. Alig huzta maga után a lábát, de a szenvedély vitte, irtózatos erővel ragadta magával. A másik már a falat érezte a háta mögött s maga elé nyujtotta a kardot.

A kis vézna nyomorék ember belefutott a hegyébe. Ugy szedték le róla.

Az orvos mikor ráhajolt, még hallotta, hogy suttog is valamit:

- Nekem el kell utazni, el kell utazni, kérem...