Az unalomhoz
szerző: Vörösmarty Mihály
Holdvilág az arcod,
Kályha termeted,
Régi fejkötőtől
Boglyas a fejed.
Épen nem mondhatni,
Hogy szép dáma vagy,
Mégis tisztelőid
Száma vajmi nagy.
Válogatni nem tud
Tompa ízleted;
Aki hozzád hajlik,
Azt mind szereted.
A pimasz körökbe
Makkfilkózni jársz,
Lesben a vadásszal
Sült galambra vársz.
Régi duska társad
Minden jó uracs,
Kinek esze tálban
S szíve a kulacs.
S ami ellen annyi
Finnyás nőke küzd,
Téged el nem hajt a
Drága pipafüst;
Sőt, hol orrboszontva
Porzik a tobák,
S illatot, hiú fényt
Rejtnek a szobák,
Ott is ásitozva
Gyakran megjelensz,
S bűvös álomírral
Szájt, szemet befensz.
Sok kis és nagy úrnál
Ülsz te pamlagon,
Karjaidba dőlnek
Nő és hajadon.
S akik érdeketlen
Nézik a hazát
S nyugton veszni hagynák
Legnagyobb fiát;
Kiknek embertársok
Jaja puszta hang,
Melyre nem csendűl meg
Lelkökben harang;
S aki a dologtól,
Könyvtől idegen:
Az mind édeleghet
Vaskos kebleden.
Sok munkás henyével
Írsz te verseket;
Hajdan így csináltak
Nálunk könyveket,
És mondák: "A téli
Est unalmiban
A magyar nemzetnek
E könyv írva van.
Olvasd el, magyar nép,
S tartson meg az ég!"
Mert erő, egészség
Kell hozzá elég.
Íme, szép asszonyság,
Mily sok érdemed!
Ráadásúl hozzá
Adj még egy kegyet:
Valahára köztünk
Únd meg magadat,
S hordd el más világra
Régi sátrodat.
Szállj, oh szállj el tőlünk
Túl a tengeren:
Nyűg elég marad még
E jó nemzeten.