Az uj tanítónő
| Az uj tanítónő szerző: Thury Zoltán |
I.
Tavaly előtt egy reggel azt hallottuk a postán, hogy hazajött a kapitány. A bérlő küldött eléje kocsit az állomásra s a kocsis azt ujságolta, hogy egy kicsit biczegve jár és botra támaszkodik. Halovány is, mintha nagy betegséget állott volna ki. Estére már ki is költözött a házból a bérlő. A kapitány elszámolt vele s kifizette készpénzzel, mert most már itthon marad és gazdálkodik. Harmadnapra egy csomó butort hoztak a vasutról. Kertész jött és kőmüvesek, ácsok, a kik rendbehozták a kertet és a házat. Mig a munka tartott, nem láttuk a kapitányt, csak a hangja hallszott ki a tömött magas licziomfal mögül. Kiabált, rendelkezett, erőszakoskodott. A munkások azt beszélték a kocsmában, hogy ilyen mérges természetü emberrel nem igen volt dolguk. A legénye ezenközben bement a városba és két jámbor öreg lóval tért vissza. Nagyot bámult az intelligenczia ezen a két állaton. A kapitány lovas tiszt volt s az ujságban sokszor esett szó róla, meg egy Plutó és egy másik, Bábolna nevezetü lóról, a melyekkel dijakat nyert. Lovagolt, ugratott, ügető versenyeken vett részt s bátor lovas volt az istenkisértésig. Mit akar akkor hát jelenteni ez a két rokkant, nagyfejü gebe a parádés kocsi előtt... Egyszer aztán kikocsizott velük a kapitány a rétre. Csendesen koczogott a két öreg állat s hátul az ülésben megszürkült hajjal, borostás, elhanyagolt arczczal komoran ült a kapitány. Visszajövet megállitotta a kocsit a posta előtt és a botra támaszkodva nehézkesen mászott föl a három lépcsőn. Vén ember lett negyvenkét esztendős korára.
- Nem akartam közétek jönni addig, mig ki nem heverem ezt a gyalázatos sántaságot, - kezdte egy székre telepedve s deres fejét rátámasztva a bot fehér csontból faragott fogantyujára. Aztán mosolyogva körülnézett. - De félek, hogy soká tart.
Nem kérdezte senki, hogy mi történt vele. Majd elmondja magától is, mondta is.
- Penzióba mentem. Veterán lettem. Ledobott a hátáról a lovam s igy biczegek. Vége a vitézkedésnek.
Bélyegeket vásárolt s óvatosan, maga után huzva minden lépcsőfokra a jobb lábát, csendesen vánszorgott le a kocsihoz. Rá se nézett a lovakra, csak intett a kocsisnak, hogy: gyerünk.
Azután már gyakrabban láttuk. Eljárt a jegyzőhöz, a boltba. Komolyan vette a gazdálkodást, hogy ne unja magát. Eljárt a vásárokra s bár nem igen szerette a parasztot, beleszólott a falu dolgaiba is. Ezeket a dolgokat a birónál intézték el, a népes kis szobában, az esőverte darócz iszonyu büzében, sok hájjal bőven itatott nagy csizma szagában - s lassan-lassan egészen a kapitány befolyása alatt. Féltek tőle. Mérges nagy hangja volt s kurtán beszélt, inkább csak kommandérozta az érdemes magisztrátust. A ki nem adta be rögtön a derekát, azt hirtelen leszamarazta s válluk közé huzva nagy fejüket, megrőkönyödötten hallgatva, engedelmeskedtek neki a parasztok. Ugyszintén az urak is. Féltek tőle s mintsem hogy bajba kerüljenek vele, inkább ráhagytak mindent. Ilyenformán egyszerre csak ő egymaga lett a falu. Jegyzőt csapott el, birót buktatott meg s ha végigdöczögött vele a falun két öreg ló nyomában kocsija, katonás szalutálással vette tudomásul, hogy jobbról is, balról is, a kapuk elől sunyi alázatossággal köszöntik az emberek. S lassan-lassan javult a lába is. Már gyalog is járt. Keveset, aztán többet, egyszer átmerészkedett menni a pallón is, egy vastag, durván kiácsolt faderékon, a mi át volt fektetve a patakon s az erőszakos, örökké komor ember arczán régóta az volt az első igazi derü, a hogy eldicsekedett ezzel az uttal. Akkor tájban történt ez, a mikor meghalt a régi tanítóné és a kapitány, mint az iskolaszék elnöke, kiirta az ujságba a hivatalra a pályázatot.
II.
- Ámbár nem is igen van szükség reá - mondta. - Az efféle asszonynép csak rontja a gyereket. Kisasszony-munkára szoktatja a lányokat... Minek az? Hát csak valami derék öreg nőt kell fogadni...
Nem szerette a nőket. Elhuzódott tőlük. De különösen ellenszenvesek voltak a szemében a lányok. Ugy kell lenni, hogy talán a ruhát nem szerette rajtuk, a csipkét, a szalagot, a haszontalanságot. A kaszárnyaéletben, huszárgyerekek és lovak között élve elszokott a nőktől, vagy talán sohase is ismerte őket. Katonaiskolát végzett, félszeg, szögletes tisztecske volt, szükösen kapta hazulról a pénzt is, nem tudott elég imponálóan föllépni, hát inkább el se kezdte. És közben igazán megszerette a lovat. Megértette az állatot és sohase érezte már szükségét annak, hogy nők körül forgolódjék. Undorodott a parfumtől és idegessé tette a szoknyasuhogás. Csodálatosképpen a nők között se akadt senki, a ki különösebben érdeklődött volna ez iránt a nagyon zárkózott, zömök, feketeképü ember iránt s igy lett belőle vén legény. - Tehát csak valami arravaló derék öreg asszonyt kell fogadni, - mondta s a mikor összehivta az iskolaszéket, hogy fölbontsák a pályázók leveleit, rosszakaratu mosolygással tette félre azokat az irásokat, a melyeket fiatal és a mint ő kifejezte magát, ugrifüles személyek irtak. S tátva maradt a szája, a mikor szekérzörgést hallott, a mi az ajtó előtt szünt meg s rögtön reá egy kis tizennyolcz, tizenkilencz éves szőke leányka nyitotta be félénken az ajtót. A mikor ennyi embert látott együtt, már szivesen viszszafordult volna. Hajáig lángba borult az arcza, a hogy még mindig a kilincset fogva, remegve körülnézett.
- Mi tetszik? - recsegte a kapitány.
A leány előbbre jött s zavartan hebegett.
- Goocs Éva vagyok.
- Mi tetszik?
- Elnök ur, én ismerem elnök urat, bár nem tetszik emlékezni reám. Goocs Éva vagyok, Goocs Sándornak, a peterdi református papnak a leánya. Néha át tetszik hajtatni a falun, anyám mondta s mutatta elnök urat, hogy: látod, ettől az urtól függ a legtöbb. A mit ő akar, az történik a kérvénynyel, a mit beadtam.
- Micsoda kérvénynyel.
- A pályázattal. Én is pályáztam. - Hát pedig csalódni tetszik. Itt egyik szó olyan, mint a másik.
- Apám már nincs. Tessék tekintetbe venni elnök ur. Én csak azt jöttem megmondani, hogy nekem kettőnkről kell gondoskodni. Anyámról is és már annyifelé pályáztam és mindig hiába. Apámról szegényről nem maradt ránk semmi, hát azt gondoltam, hogy eljövök és megkérem, hogy tessék ezt tekintetbe venni. Meg lesznek velem elégedve, meg tetszik majd látni s egy kicsit majdnem hogy ehez a faluhoz tartozom amugy is. A szomszédban lakunk...
Sáppadtan állott az asztal végénél. Ha fölnézett a kapitányra, hirtelen elfordította a fejét. Nem kételkedhetett annak a pillantásában. Vigyorgó, konok és diadalmas rosszakarat volt a kapitány nézésében és egy nagy adag durvaság, a hogy végigmustrálta tetőtől talpig a remegő leányt. S közbe hümmögött s csóválta a fejét, mintha csupa olyan dolgot hallana, a mit nem képes megérteni. Végre, mire a leány egészen elveszítette a bátorságát, hogy már mukkanni se tudott ez előtt a rettenetes ember előtt, beszélni kezdett a kapitány.
- Szép kisasszony, ez nem megy. Nekünk egy élemedett nő kell. Élemedett, érti? Önnek egy kicsit még tapasztalni kell ehez a fontos hivatáshoz. Jaj kérem, ilyen fiatal...
A postamester átszólott az asztalon.
- De kérlek. - Aztán a leány felé fordult. - Üljön le kisasszony.
A kapitány fölkapta a fejét. Mintha megütötték volna, olyan fölháborodással nézett a szemébe annak, a ki beleszólott a szavába. Érthetetlen volt neki ez a merészség.
- Mi az? Mit akarsz?... Ugy-e kisasszony, megértett? Nekünk egy koros nő kell.
A postamester ujra beleszólott a szavába.
- Kérlek. Nincs benne a pályázatban ez a feltétel. A kisasszony joggal számíthat arra, hogy éppen ugy biráljuk el az ajánlkozását, mint a többiét.
A leány arczán lassan két könycsepp pergett alá. A postamester most már méregbe jött s az asztalra csapott az öklével.
- Végre is van határa a szeszélyeskedésnek is. Minek megrikatni ezt a gyereket. - Aztán fölállott s a lányhoz fordult. - Kisasszony, én önre szavazok.
A többiek is mozgolódtak. Egy öreg, jóképü ember a leányt nézte s mormogott: - ismertem a kedves édes apját... Valaki meg azt mondta: - haj, haj. - Ezzel is valami olyas volt mondva, hogy derék ember volt a megboldogult. Aztán az orvos, egy kis szikár, őszbe csavarodott szőke ember állott föl s köhécselt és bátortalanul, de azért kimondta: - a kisasszonyra szavazok.
A kisasszony hálásan nézett fel. Mosolygott a könnyein keresztül s a hogy hosszu szempillái alól a kapitányra pillantott, nem tudta eltitkolni a kitörő nagy örömöt. Az is rábámult. Mérgesen, de egy kis hódolattal is. Erezte, hogy megverte a leány a mérkőzésben s csodálkozva kereste rajta a fegyverzetet. Mi az ereje? Szólani azonban nem akart, mert érezte, hogy nem volna eléggé energikus. Nem tudna szétütni a lázadók között. Belekábult abba a csapásba, a mit a fejére mértek. El se képzelte azt, hogy egyszerre csak elkövetkezhessek egy olyan nap, a melyen nem szentirás a szava ezeknek a népeknek. Magában töprengett, hogy: hát igy vagyunk? Igy vagyunk? - Aztán köhögve, a köhögés hangjában keresve meg azt a modulácziot, a miben nem lesz a tekintélyének túlságos ártalmára a beszéd - a leányhoz fordult.
- Kisasszony, a többség ön mellett van. Ugy látszik? Vagy talán nem?
A postamester felelt.
- Látod.
- Hát kisasszony, az öné az állás.
Azzal a fejébe csapta a kalapját s gunyosat, nagyot hajolva a leány előtt, otthagyta a gyülekezetet.
III.
Le akart mondani az elnökségről, de aztán meggondolta magát.
- Hohó! Majd a végén látjuk meg, hogy ki győzött. Majd adok én neki.
Nem is titkolta, hogy szörnyü szigoru ellenőrzésre készül. Küzdelemre - és kiszekirozza az iskolából a kisasszonyt. Csodálatosképpen egy pillanatig se gondolt arra, hogy nem igen lovagias a verekedés. Ellenfelet látott a leányban. Valakit, a ki két könynyes szemmel és egy kis mosolygással szembeállította vele a falut. No hát majd meglátjuk, hogy ki az erősebb s mint hajdan, valami nagy lovaglás előtt, a küzdelembe készülő ember izgalmával kerülgette az iskolát s mosolyogva gondolt az összecsapásra.
Aznap, a mikor a leánynak meg kellett kezdeni a munkát, nyolcz órakor reggel már az iskolában volt a kapitány. A leány még egy ládát pakolt ki, de utána küldött s recsegve kiabált a folyosón.
- Pontosság, kisasszony! Mi lesz? Mi lesz?
- Még csak tegnap jöttünk, - mondta a leány s valami a kezében felejtett ruhadarabbal jött ki a szobából.
- Mi közöm hozzá. Rendetlenség! Szépen kezdi.
A mit még mondott a leány, azt már nem hallgatta meg. Vissza se fordulva ment kifelé s a kisasszony láthatta, hogy a kapu előtt elővette a jegyzőkönyvét s szörnyen megelégedve jegyezgetett benne. Délután már ujra az iskolában volt. Kint találta a gyermekeket a kertben és a leányt is. Egy rezedaágy fölé hajolva a gyomot tépdeste s körülötte a kis leányok nézték a keze járását. Hosszu, finom ujjai voltak s a felgyürt ruhaujj alól fehér, formás, kövérkés kar látszott ki. A kapitány mérgesen nézte s aztán dohogva kiment. De az ajtóból még visszanézett s egy pillanatra olyas melegség járta át, mintha megsajnálta volna ezt a szegény gyermeket. - Minek bántom? - kérdezte magától s kedve lett volna viszszafordulni és megkötni a békét, de aztán mégis csak tovább ment. És engesztelhetetlen lett megint. Eszébe jutott a seb, a mit a despota kapott ettől a leánytól. A mindenek felett való ur, a kit ma már nem vesznek valami tulságosan számba. Még az nap nekiült az irásnak, hogy valami rendeletfélét fogalmazzon a leánynak. De nem tudta, hogy mit rendeljen el? Csak leirta a nevet: Goocs Éva, aztán ujra irta s most már nagyon is komolyan elhatározta, hogy megbosszantja valahogy. Nagyon bosszantja, addig, a mig elmegy s valami élemedett nő kerül a helyébe.
Másnap is elment az iskolába. Hirtelen toppant be, mint a forgószél s ugy nézett szét, mintha azt keresné, hogy mit dugdosnak előle. Bosszankodott, a mikor a leány tiszta szép nagy szemeit minden zavar nélkül emelte föl reá s mintha mosolygott volna rajta. A hogy elment, azt hajtogatta magában, hogy nem engedi meg, hogy guny tárgya legyen akárki szemében is. Otthon most már komolyan nekiült az irásnak. Levelet fogalmazott: - Kisasszony! Ön gunyt üz belőlem, a mit pedig én nem vagyok hajlandó eltürni... És sürün teleirta a papirost. Mérges levél volt.
Nem csoda, hogy megijedt tőle a leány s másnap a sebes járástól lihegve, kipirulva nyitott be a kapitányhoz.
- Kérem - kezdte, de már nagy zavarban s bámulva a merészségét, hogy odament, - nem akarom, hogy egy perczig is rosszat gondoljon felőlem. Téved elnök ur, tessék elhinni. Isten őrizzen attól, hogy én ne tartanám tiszteletben az elnök urat, hanem kérem, azt hiszem...
Ujra végigmosta az arczát a köny és iszonyu panaszosan nézett föl a kapitányra.
- Mit kérem?
- Azt hiszem, hogy az elnök ur ki akar üldözni engem a faluból. Hát kérem szépen, elmegyek ugy is, csak kapjak valahol másik állást. Azt tessék bevárni. Körülnézek, keresek mindenfelé. Tessék elhinni...
A kapitány rábámult s aztán pár határozatlan lépést tett feléje.
- Hát kérem, azt ne tessék gondolni. Azt nem ugy kell venni. - Hebegett s a hogy a leány fölnézett reá, lesütötte a szemeit. - Megférünk, nagy a falu - s a kezét nyujtotta és két tenyerébe szorítva a leány kezét, egyszerre ugy érezte, hogy nagyon elszomorodik.
- Szegény, hát azt hiszi, hogy én haramia vagyok.
A leány mosolyogva nézett a szemeibe. Bizalom volt a pillantásában.
- Dehogy.
- Hát akkor megférünk... - Még mindig nem bocsátotta el a leány kezét s most már ő is nyiltan, őszintén mosolyogva folytatta. - Ebben a házban is. Szép nagy ház és üres. Kisasszony, ha nem szeretjük egymást, igen sokat fogunk veszekedni.
A leány a kapitány vállára hajtotta a fejét, a kapitány pedig a dus, puha szőke hajat simogatta.