Az orvos felesége
szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító
I.
Olga Ivanovna lakodalmán minden barátja és jó ismerőse megjelent.
– Nézze csak jól meg : ugye, van benne valami egészen különös – mondotta és férjére mutatott, mintegy, hogy megmagyarázza, miért ment ilyen egyszerű emberhez, aki semmivel sem vonja magára a figyelmet.
Férje, Oszip Sztyepanics Dimov orvos volt és a címzetes tanácsosi rangig emelkedett, két kórházban volt alkalmazva, az egyikben mint tiszteletbeli tanár, a másikban mint tanársegéd.
Reggel kilenctől délig betegeket vett fel naponta és tudományos kutatásaival foglalkozott ; délután a másik kórházba hajtatott, ahol a hullákat boncolta fel. Magánpraxisa nagyon kicsiny volt, legfeljebb 500 rubelt jövedelmezett évenként. Ennyit lehetett róla mindössze mondani.
Olga Ivanovna ellenben korántsem tartozott a közönséges emberek közé és nem voltak azok barátai és ismerősei sem. Mindegyik kitűnt valamiben s mindegyiknek volt már neve, híre és ha nem emelkedett még a nevezetes emberek sorába, legalább is a legszebb reményekkel bíztatott. Az egyik drámai színész volt, nagy, régen elismert tehetség, szép, okos, amellett szerény ember, kiváló recitátor, aki Olga Ivanovnát a szavalás művészetére tanította. A másik operaénekes volt, különben kedélyes pocakos bácsi, aki sóhajtozva hangoztatta Olga Ivanovna előtt, hogy szerencsétlenné teszi magát, mert ha nem volna lusta, s ha csak egy kis fáradságot venne magának, híres énekesnő válnék belőle. Volt az ismerősök között néhány festő is ; élükön Rjabovszkij állott, a zsáner-, állat- és tájfestő, egy nagyon csinos, szőke, 25 éves fiatalember, kinek kiállításokon már sikerei voltak és ki legutolsó képeinek darabját 500 rubeljével adta el. Ő szokta Olga Ivanovna tanulmányait megnézni és nem egyszer mondotta, hogy még lehet belőle valami. A baráti kör tagja volt a csellista is, akinek hangszere sírt, és aki nyíltan kijelentette, hogy az ő nőismerősei között Olga Ivanovna az egyetlen, ki ért a kisérés művészetéhez. Megemlítendő végül a költő, aki fiatalsága mellett is híres volt már, és aki novellákat, színdarabokat és elbeszéléseket írt. Mindezek a jelentékeny művészek, akiket a sors elkényeztetett, csak akkor gondoltak valamilyen orvosra, ha betegek voltak : az ő fülükben a Dimov név éppen olyan közönségesen hangzott, mintha Szidorovot vagy Tarakovot említették volna.
Dimov ebben a társaságban idegenül, feleslegesnek, kicsinynek érezte magát, noha magas termetű és széles vállú volt. Minduntalan olyan érzése támadt, mintha kölcsönkért frakkot viselt volna, és kicsi szakállával olyan volt, mint valami boltoslegény. Persze, ha festő vagy író lett volna, azt mondják talán, hogy szakálla Zolára emlékeztet.
A színész biztosította Olga Ivanovnát, hogy lenhajával és menyasszonyi díszével olyan, mint valami karcsú cseresznyefácska, mikor tavasszal sűrű, finom, fehér virágok borítják.
– Hallgasson csak ide kissé – mondotta Olga Ivanovna, miközben megfogta a kezét. – Hogy mint jött ez olyan hirtelen ? Hát hallgassa csak meg . . . Apám együtt dolgozott Dimovval, ugyanabban a kórházban. Mikor szegény apám megbetegedett, Dimov egész napokon és éjeken át ott virrasztott ágya mellett. Mennyi önfeláldozás ! Figyeljen csak, Rjabovszkij . . . És figyeljen maga is ide, hiszen maga író és a dolog nagyon érdekes ! Jöjjön közelebb . . . Mennyi önfeláldozás és őszinte részvét ! Én sem aludtam és ott ültem éjjel édesapám mellett . . . no és így történt meg azután ! Dimovom fülig szerelmes lett. Valóban, a sors olyan csodálatos olykor ! Nos hát, apám halála után meglátogatott néha, találkoztunk az utcán is és hirtelen, egy szép estén . . . egészen váratlanul megkérte a kezemet. Egész éjjel sírtam és magam is halálosan belészerettem. Nos és amint látják, felesége lettem. Ugye, van benne valami erős, hatalmas, hősies ? Most háromnegyed profilban látszik arca és rosszul van megvilágítva ; de ha megfordul, akkor nézzék meg a homlokát. Rjabovszkij, mit szól ön ehhez a homlokhoz ? . . . Dimov ! Rólad beszélünk ! Gyere csak ide ! Nyújtsd Rjabovszkijnak becsületes jobbodat ! . . . Úgy ! Legyetek barátok !
Dimov naivul és jólelkűen mosolygott, Rjabovszkij felé nyújtotta jobb kezét és így szólt :
– Nagyon örülök ! Az egyetemen együtt tanultam egy Rjabovszkij nevű hallgatóval. Talán rokona?
II.
Olga Ivanovna huszonkét éves volt, Dimov harmincegy. A lakodalom után nagyon szépen összeszoktak. Olga Ivanovna fogadószobáját teleaggatta keretbe foglalt és keretnélküli tanulmányokkal. Részben az övéi voltak, részben másokéi. A zongora és pamlag között, kínai ernyőkből, állványokból, tarka kendőkből, tőrökből, szobrokból és arcképekből igen csinos fülkét állított össze. Az ebédlő falaira olcsó fametszeteket ragasztott, sarlókat akasztott fel, a szegletekbe kapákat és gereblyéket támasztott és így egy orosz stílusú ebédlőt teremtett. A hálószoba mennyezetét és falait, hogy a pokolhoz hasonlítson, sötét posztóval borította be, az ágy fölé velencei lámpát akasztott és az ajtóhoz egy alabárdos alakot állított. És mindenki úgy találta, hogy a fiatal pár szép, puha fészekben helyezkedett el.
Olga Ivanovna mindennap tizenegy órakor kelt fel, azután zongorázott vagy – ha napos idő volt – festett. Később, egy órakor, szabónőjéhez kocsizott. Minthogy sem ő, sem Dimov nem volt bővében a pénznek, csak ügyes fogások segítségével jelenhetett meg gyakorta új ruhában és csak így ejthette ismerőseit bámulatba öltözékeivel. Valamely ócska, festett ruhából, egy kis ócska tüllből, plüssből vagy selyemből nem egyszer keletkezett valóságos csoda, valami elbűvölő, valami, ami nem is ruha, hanem inkább álom. A szabónőtől rendesen valamely művésznő ismerőséhez kocsizott, hogy színházi híreket halljon, és hogy valamely premierhez vagy jutalomjátékhoz jegyekhez is jusson egyúttal. A színésznőtől okvetlenül a festő műterme elé, vagy valamely képkiállításhoz kellett hajtatnia, azután a napi hírességek egyikéhez, hogy meghívja magához, vagy hogy meglátogassa. És mindenütt vidáman és barátságosan fogadták és biztosították, hogy jó, kedves és páratlan a maga nemében. Azok, akiket híreseknek és nagyoknak nevezett, mint maguk közé tartozóval, velük egyenrangú pályatársnővel bántak vele és egyhangúlag azt jósolták neki, hogy az ő tehetsége, ízlése és esze mellett, ha csak szét nem aprózza magát, okvetlenül valami nagynak kell belőle kialakulnia. Énekelt, játszott, festett, mintázott és mindezt nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem tehetséggel. Ha lámpát készített valamely kivilágítás céljaira, vagy ha rendezett valamit, ha valakinek nyakkendőjét kötötte meg – minden rendkívül művésziesen, kecsesen és kedvesen került ki kezéből. De semmiben sem mutatkozott tehetsége olyan tökéletesnek, mint abban a készségben, hogy híres emberekkel ismerkedjék meg és alkalmazkodjék nézeteikhez. Valósággal istenítette a hírességeket, büszke volt rájuk és éjjelenként álmában látta őket ; szomjazott utánuk és sohasem tudta szomjúságát csillapítani. A régiek eltűntek és újak léptek helyükbe, de ezekhez is hamar hozzászokott, vagy csalódott és serényen új, nagy emberek után kezdett kutatni. Miért ?
Délután öt órakor férjével ebédelt. Egyszerűsége, egészséges ítélete és jóindulata meghatotta és elbájolta. Minduntalan felugrott helyéről, fejét két karja közé fogta és csókokkal borította.
– Dimov, okos, becsületes ember vagy, – mondotta –, de egy nagyon nagy hibád van. Nagyon kevéssé érdeklődsz művészet iránt ! A zenével és festőművészettel egyáltalában nem törődsz.
– Nem értek hozzájuk – felelte Dimov nyugodtan. – Egész életemben természet- és orvostudományokkal foglalkoztam és nem volt időm, hogy a művészetek iránt érdeklődjem.
– De hiszen ez borzasztó, Dimov !
– Már miért ? Ismerőseid sem a természet-, sem az orvostudományokhoz nem értenek és mégsem hányod ezt szemükre. Mindenki a maga dolgához értsen. Én nem értek tájképekhez és operákhoz, de így gondolkozom : ha okos emberek egész életüket ezeknek a művészeteknek szentelik, és más éppen olyan okos emberek rengeteg pénzt adnak értük, úgy ez azt bizonyítja, hogy szükség van rájuk. Nem értem őket, de valaminek meg nem értése még nem jelenti annak megtagadását.
– Add ide, meg kell becsületes jobbodat szorítanom !
Ebéd után rendesen ismerősökhöz kocsizott Olga Ivanovna, azután színházba vagy hangversenyre és éjfélkor érkezett haza. Így ment ez nap nap után.
Szerdán fogadott. Ezen az estén a háziasszony és vendégei nem kártyáztak és nem táncoltak, hanem különféleképpen szórakoztak : a színész szavalt valamit, az énekes énekelt, a festők albumokba rajzoltak, a csellista játszott, maga a háziasszony rajzolt, mintázott, énekelt és kisért. A szavalás, zene és ének közötti szünetekben irodalomról, színházról és festészetről vitatkoztak. Hölgyek nem voltak jelen, mert Olga Ivanovna az asszonyokat – a színésznők és szabónők kivételével – unalmasaknak és ízetleneknek tartotta. Egyetlen este sem múlt el anélkül, hogy a háziasszony a csengő megszólalásánál fel ne ugrott volna és ne kiáltsa diadalmas arccal : itt van – ő, miközben az „ő”-n valamely új, meghívott hírességet értett. Dimov nem volt a fogadószobában és senkinek sem jutott eszébe, hogy él a világon. De pont féltizenkettőkor megnyílott az ebédlő ajtaja, Dimov nyugodtan és jóságosan mosolyogva jelent meg és kezeit dörzsölve, szólalt meg :
– Kérem, uraim, egy kis falatozásra.
Ekkor mindannyian az ebédlőbe mentek és az asztalon mindig ugyanazt látták : egy tál osztrigát, egy darab sonkát vagy borjúsültet, sajtot, szardíniát, kaviárt, gombát, pálinkát és két kancsó bort.
– Kedves mâitre d'hotel-em, – mondotta Olga Ivanovna, örömében tapsolva – te egyszerűen elragadó vagy, uraim, nézzék meg a homlokát ! Dimov, mutasd profilodat ! Uraim, nézzék csak, olyan az arca, mint egy bengáliai tigrisé, de a kifejezése jó és kedves, mint a szarvasé.
A vendégek ettek, Dimovra néztek és ezt mondották magukban :
– Valóban, derék fickó !
De csakhamar elfelejtették és újra zenéről, színházról és festészetről kezdtek beszélgetni.
A fiatal házaspár boldog volt és életük simán folyt. Igaz, hogy mézesheteik harmadikja nem volt egészen boldog, sőt szomorúnak is lehetett volna mondani. Dimov fertőzés útján orbáncot kapott a kórházban, hat napig feküdt és szép fekete haját rövidre kellett nyíratnia. Olga Ivanovna ott ült az ágya mellett és keservesen sírt, de midőn jobban lett, lenyírt fejét fehér kendővel kötötte be és beduinnak kezdette festeni. És mind a ketten jókedvűek voltak. De midőn három nappal gyógyulása után megint a kórházba ment, új baleset érte.
– Nincs szerencsém, anyuskám, – mondotta délben –, ma négy boncolásunk volt, és úgy látszik, megsérültem . . . Nézz csak ide.
Olga Ivanovna megijedt. Férje azonban mosolyogva mondotta, hogy az egész csekélység, és hogy boncolásoknál gyakran vágja meg a kezét.
– Szórakozott voltam, anyuskám.
Olga Ivanovna megrémülve gondolt valami vérmérgezésre és éjjel Istenhez fohászkodott ; de minden szerencsésen folyt le. És megint nyugodtan, bánat és nyugtalanság nélkül teltek napjaik. A jelen szép volt, és azonkívül közeledett a tavasz, mely a távolból máris mosolygott és ezer örömmel kecsegtetett. A boldogságnak sohasem lesz vége. Áprilisban, májusban és júniusban, falusi házacska messzi a város mögött, séták, tanulmányok, horgászás, fülemüleének . . . és később júliustól egészen őszig a művészeknek hajóútja a Volgán és ezen a kiránduláson mint a társasághoz tartozó vesz majd részt Olga Ivanovna is. Már két útiruhán dolgozott, festékeket, ecsetet, vásznat és új palettát vásárolt. Rjabovszkij majd mindennap meglátogatta, hogy megnézze, mennyire haladt a festésben. Ha megmutatta neki vázlatait, a festő zsebébe mélyesztette kezeit, ajkait egymásra szorította, a levegőt hallhatóan fújta át orrán és így szólt :
– Na . . . ! Ez a felhő szinte ordít ; az előtér olyan összerágott és olyan . . . érti . . . olyan . . . nem . . . és ez a kunyhó majd megfúl és siralmasan nyöszörög . . . Ezt a szögletet sötétebbre kellett volna festenie . . . De általában nem rossz . . . Meg kell dicsérnem.
És minél értelmetlenebbül beszélt, Olga Ivanovna annál könnyebben megértette.
III.
Dimov pünkösd másodnapjának délutánján, hideg felvágottat és csemegét vásárolt és kiutazott feleségéhez a falura. Már két hete nem látta és nagyon vágyódott utána. Míg a vasúti kocsiban ült és későbben is, míg a nagy erdőben házikóját kereste, éhséget és fáradságot érzett és arról ábrándozott : hogy mint fog feleségével a szabadban vacsorázni és mint fog utána azonnal lefeküdni ; és örömmel nézett csomagjaira, melyek sajtot, kaviárt és lazacot tartalmaztak.
Mikor végre lakásához ért, a nap már lemenőben volt. Az öreg szakácsnő azt mondotta neki, hogy felesége nincs itthon, de minden pillanatban jönnie kell. A nyári lakás a maga alacsony fedelével, ízléstelen kárpitozatával és laza padozatával egy csöppet sem hatott hívogatóan. Mindössze három szobából állott. Az egyikben az ágy állott, a másikban a székeken, az ablakpárkányon ecsetek, vásznak, színes papírdarabok, férfifelöltők és kalapok hevertek szanaszét – és a harmadikban három ismeretlen urat talált Dimov. Kettő barna volt és alacsony, szakállt viselt, a harmadik, egy nagyon vastag és simára borotvált úr : valószínűleg színész volt. Az asztalon forrt a teafőző.
– Mi tetszik ? – kérdezte a színész mély basszushangon, miközben barátságtalanul nézett Dimovra. – Olga Ivanovnát keresi? Már jön, mindjárt jön.
Dimov leült és várt. A barna urak egyike álmosan és tunyán nézett rá és miközben teát öntött ki magának, így szólt :
– Parancsol talán teát ?
Dimov szeretett volna enni és inni, de nehogy elrontsa az étvágyát, megköszönte a teát. Nemsokára lépéseknek és nevetésnek zaja hallatszott. Egyik ajtó becsapódott, és Olga Ivanovna széles karimájú kalapban és kezében kis dobozt tartva, szaladva rontott a szobába. Mögötte jött a piros arcú, jókedvű Rjabovszkij, ki egy nagy napernyőt és egy kis tábori széket hozott karja alatt.
– Dimov ! – kiáltotta Olga Ivanovna és elpirult az örömtől. – Dimov – ismételte, miközben fejét és mind a két kezét mellére szorította. – Te vagy az ! Miért nem jöttél olyan sokáig ? Miért ? Miért ?
– Mikor jöttem volna, anyuska? Mindig el vagyok foglalva és ha szabad vagyok egy-két órára, ez többnyire olyan időre esik, mikor nincs vonat.
– Mennyire örülök, hogy látlak ! Egész éjjel rólad álmodtam és féltem, hogy beteg vagy. Ó, ha tudnád, milyen kedves vagy, mennyire kapóra
jöttél éppen. Te leszel a megmentőm, csak te menthetsz meg ! Holnap valami egészen eredeti lakodalom lesz itten – folytatta nevetve, miközben férjének a nyakkendőjét kötötte meg. – Az itteni állomásnak egy Csikelgyejev nevű távíró hivatalnoka nősül meg. Csinos fiatalember, nem ostoba és tekintélyes megjelenésű, tudod, olyan hős, daliás . . . Mi nyaralók mind nagyon érdeklődünk iránta és megígértük, hogy részt veszünk lakodalmán . . . valóban bűn volna elmaradni ! És képzeld el : az esküvő után mindannyian gyalog megyünk a templomból a menyasszony lakására . . . érted ? . . . Erdő, madárdal, a füvön nappettyek, és mi magunk úgy hatunk a zöld alapon, mint megannyi tarka folt . . . nagyon eredeti . . . a francia impresszionisták stílusában . . . De mondd meg, Dimov, mibe menjek a templomba ? – kérdezte Olga Ivanovna és siralmas arcot vágott hozzá. – Itt nincs semmim, a szó szoros értelmében semmim ! Nincs ruhám, nincsenek virágaim, nincsen kesztyűm ! Meg kell engem mentened. Ha eljöttél, ez azt jelenti, hogy maga a sors parancsolja neked megmentésemet. Íme, drágám, itt vannak a kulcsaim. Utazz haza és vedd ki a szekrényből rózsaszínű ruhámat. Hiszen ismered, ugye? Egészen elől csüng. Azután eredj a fiókos ládához és a jobboldalon két dobozt fogsz meglátni. Ha a felsőt kinyitod, tüllt, tüllt, sok tüllt találsz benne és régi posztómaradékokat és alattuk virágokat. A virágokat azonban óvatosan vedd ki és ne gyűrd őket össze : én azután majd válogatok belőlük . . . Kesztyűt pedig vegyél.
– Jó ! – mondotta Dimov. – Holnap utazom és mindent elküldök neked.
– Hogyan ? Holnap ? – kérdezte Olga és csodálkozva nézett rá. – Hát hogy akarsz mindezzel holnap elkészülni ? Holnap kilenc órakor indul az első vonat és az esküvő tizenegykor van. Nem, galambocskám, nem, ma kell utaznod, okvetlenül ma ! Ha holnap nem jöhetsz, akkor küldd ki valakivel a dolgokat . . . No, siess már . . . A személyvonat azonnal jön, ne késsél el, édesem !
– Jó !
– Ó, mennyire rosszul esik nekem, hogy el kell, hogy küldjelek – mondotta Olga Ivanovna és könnyek szöktek szemébe. – Ó, én bolond, minek is adtam a távíró hivatalnoknak szavamat ?
Dimov gyorsan lehajtott egy pohár teát, megevett egy perecet és nyugodtan mosolyogva indult meg az állomás felé. A kaviárt, a sajtot és a lazacot a két barna úr és a színész ette meg.
IV.
Olga Ivanovna egy csöndes, holdvilágos éjszakán egy volgai gőzös fedélzetén állott és majd a vízen, majd a festői partokon jártatta tekintetét. Mellette Rjabovszkij állott és azt magyarázta, hogy a vízen elnyúló fekete árnyék – nem árnyék, hanem álom, és hogy most, amint fantasztikus fénnyel hömpölyög alattuk tova a víz, amint feneketlen mélységgel borul föléjük az éj, és szomorúan, mélabúsan húzódnak előttük tova a partok, melyek életünk mulandóságáról és egy magasabb, örök és szent lényről beszélnek – most jó volna mindent elfelejteni, jó volna az emlékezést megállítani és meghalni. Ami elmúlt, az elmúlt és nem érdekes, a jövő értéktelen és a jelen, ez a páratlan, fenséges éjszaka : vajmi hamar véget ér és beleolvad az örökkévalóságba – minek tehát élni ?
De Olga Ivanovna majd Rjabovszkij hangjára, majd az éjszaka csöndjére figyelt és arra gondolt, hogy ő halhatatlan, hogy sohasem fog meghalni. A víz türkizszíne, amilyent még soha eddig nem látott, az ég, a partok, a fekete árnyak és az az önkéntelen öröm, mely lelkét eltöltötte, mind, mind azt mondották neki, hogy belőle nagy művésznő fog kinőni, és hogy rája amottan a távolban, túl a holdvilágos éjszakán, a végtelen térben : siker, dicsőség és a nép szeretete vár . . . Amint így hosszan a távolba meredt, úgy rémlett neki, mintha egy csomó embert, világosságokat látna, mintha ünnepélyes hangokat hallana, az elragadtatás kitöréseit és mintha látná magát is fehér ruhában, virágokkal borítottan, amelyek minden oldalról sűrűn hullanak reája. Arra is gondolt, hogy mellette, könyökével a korlátra támaszkodva, ott áll az igazi nagy ember, a zseni, isten kiválasztottja. Mindaz, amit eddig teremtett : szép volt, új és rendkívüli és az, amit – ha nagy tehetsége az évekkel még megerősödik – ezután fog kortársai számára teremteni : nagyszerű és fenséges lesz . . . amint azt már most is mutatja arcának kifejezése, testének minden mozdulata. Ő maga nagyon szép, eredeti és élete szabad, független, minden földitől távol álló, a madár életéhez hasonló.
– Hűvösödik – mondotta Olga Ivanovna és didergett. Rjabovszkij ráborította köpönyegét és szomorúan mondotta :
– Akarata lenyűgöz, rabszolgája vagyok. Mért olyan elbűvölő ma ?
Az egész idő alatt nem vette le róla tekintetét és szeme olyan ijesztő volt, hogy Olga Ivanovna nem mert ránézni.
– Őrületesen szeretem – susogta, miközben lehelete arcát érintette. – Egyetlen szavába kerül és nem élek tovább. Eldobom magamtól a művészetet – mondotta erős megindultsággal. – Szeressen engem, szeressen !
– Ó, ne beszéljen így – mondotta Olga Ivanovna, miközben lehunyta szemét. Olga Borzasztó . . . és Dimov !
– Mit . . . Dimov ? . . . Miért – Dimov ? . . . Mit törődöm én Dimovval ? . . . A Volga, a hold, a szépség, az én szerelmem, elragadtatásom . . . de nem Dimov ! . . . Ó, nem akarok tudni semmiről . . . Nem akarok tudni a múltról ... csak a jelen percét adja nekem !
Ivanovna szíve dobogott ; férjére akart gondolni, de egész múltja, lakodalmával, Dimovval és a fogadónapokkal együtt : kicsinynek, feleslegesnek, homályosnak, messzinek, a végtelen távolban eltűnőnek rémlett előtte . . . Valóban : mit Dimov ? Miért – Dimov ? . . . Mit törődik Dimovval ? . . . Vajon él-e valójában ? . . . Nem csak valami álom-e ? . . .
– Az ő számára, az egyszerű, közönséges ember részére : elég az a boldogság, melyet eddig élvezett – gondolta Olga Ivanovna, miközben arcát kezével takarta el. – Ama másik világban elítélhetnek, kárhozatba taszíthatnak, minden és mindenki ellenére mégis megteszem . . . és elmerülök . . . megteszem és elmerülök . . . Mindenen keresztül kell menni.
– Nos ? . . . Mit mondasz . . . – suttogta a festő, miközben átölelte és kezét, mellyel gyöngén el akarta magától taszítani, forró csókokkal borította. – Szeretsz ? . . . Ugye igen ? Igen . . . Ó, milyen csodálatos éjszaka ! . . .
– Igen, milyen éjszaka ! – suttogta az asszony, miközben szemébe nézett, melyben könnyek csillogtak. Azután hirtelen körülnézett, megölelte és szenvedélyes csókkal forrott ajkára.
– Kinyesma, már látszik ! – kiáltotta valaki a fedélzet túlsó oldalán.
Nehéz lépések hallatszottak, a pincér haladt el mellettük.
– Pincér - szólította meg Olga Ivanovna és sírt és nevetett a boldogságtól. – Hozzon bort !
A festő a megindultságtól sápadtan ült a padon és imádó, hálás tekintettel nézett Olgára. Azután lehunyta a szemét és bágyadtan mosolyogva mondotta :
– Fáradt vagyok.
És fejét a karfára támasztotta.
V.
Szeptember másodika meleg, csöndes, de szomorú nap volt. A Volga felett kora reggel könnyű köd úszott, kilenc óra után elkezdett esni. És semmi kilátás sem volt, hogy az ég kiderül. A teánál elmondotta Rjabovszkij Olga Ivanovnának, hogy a festészet a leghálátlanabb és legszomorúbb művészet, hogy ő nem művész, és csak a bolondok hihetik, hogy tehetsége van. És hirtelen, minden átmenet nélkül, kést kapott fel és szétdarabolta legjobb tanulmányát. Tea után, kedvetlenül, gondolatokba merülve ült az ablaknál és a Volgát nézte, mely szomorún, fénytelenül, bágyadtan és hidegen terült el. Minden, minden a mélabús, hamuszürke ősz közeledésére emlékeztetett. Úgy rémlett, mintha a partok pompás zöld szőnyegét, az átlátszó, kékes távolt és az egész ragyogó természetet levették volna a Volgáról és a jövő tavaszig valami ládába csomagolták volna . . . és csak a hollók röpködtek a csupasz folyam felett. Rjabovszkij hallotta károgásukat és arra gondolt, hogy már kiapadt, hogy tehetségét elvesztette, hogy ezen a világon minden felesleges és ostoba, és hogy nem kellett volna ezzel az asszonnyal kikezdenie . . . Szóval : kedvetlen volt és bogaras.
Olga Ivanovna, a maga rekeszében, ott ült az ágyon, ujjaival végigborzolta szép, lenszínű haját és majd fogadó-, majd hálószobáját, majd férje dolgozószobáját látta maga előtt ; képzelete a színházba vitte, a szabónőhöz és híres barátaihoz : vajon mit csinálnak most ? Vajon gondolnak-e még rá ? A szezon már megkezdődött és ideje volt, hogy a fogadónapokra gondoljon . . . És Dimov ? A kedves Dimov ! Milyen szelíd és gyermekded panaszkodással kéri minden levelében, hogy hamarább térjen haza. Minden hónapban hetvenöt rubelt küld neki és mikor megírta, hogy száz rubellel tartozik a festőknek, ezt az összeget is elküldötte. Milyen jó, nagylelkű ember ! Az utazás fárasztani kezdte Olga Ivanovnát. Unatkozott és minél előbb haza szeretett volna jutni. Elkívánkozott ezektől a parasztoktól, a folyamnak ettől az örökös nedvességétől, a természet egyhangúságától. Szabadulni vágyott a fizikai tisztátlanságnak attól az érzésétől, mely nem hagyta el, mióta a parasztkunyhókban lakott és egyik faluból a másikba vándorolt. Ha Rjabovszkij nem adta volna a festőknek becsületszavát, hogy szeptember 20-áig maradnak, már ma elutazhattak volna. És milyen szép lett volna ez !
– Szent isten, – sóhajtott fel Rjabovszkij, – mikor fog végre a nap újra előbújni? Hiszen nap nélkül nem festhetek tovább napos tájat.
– Hiszen van felhős eget ábrázoló tanulmányod is – mondotta Olga, miközben előjött a rekeszből. – Tudod, az, melynek előterében jobbról erdő van, bal felől pedig egy tehéncsorda és libák : ezt most befejezhetnéd.
– Ugyan ! – mormogta a festő és összeráncolta homlokát. – Elég ! . . . Hogyan ? Hát igazán olyan ostobának tartasz, aki nem tudja, hogy mit tegyen ?
– Hogy megváltoztál irántam ! – sóhajtotta Olga Ivanovna.
– Nos, hát aztán !
Az asszony arca eltorzult. A kályhához ment és sírt.
– Persze, még csak a könnyek hiányoztak ! Hagyd abba ! Nekem ezer okom van mégsem sírok.
– Ezer oka – zokogta Olga Ivanovna. – A legfőbb oka bizonyára az, hogy terhére vagyok. Igen, – mondotta és még hangosabban zokogott – szégyelli a szerelmünket. Egyre azon van, hogy a festők a világért se vegyenek észre semmit, noha nem titkolható el és már régen tudják mindnyájan.
– Olga, csak egyre kérem –– mondotta a festő könyörögve és szívére tette kezét. – Csak egyre : ne kínozzon ! Más semmit se kérek öntől !
– Akkor esküdjön meg, hogy még mindig szeret !
– Ez gyötrelem – sziszegte a festő fogai között és felugrott. – Annyira juttatja a dolgot, hogy a Volgába ugrom, vagy megőrülök ! Hagyjon békében!
– Hát öljön meg, üssön le – kiáltotta Olga Ivanovna. – Üssön agyon !
Újra sírni kezdett és visszatért rekeszébe. A kunyhó szalmafedelén kopogott az eső. Rjabovszkij a fejéhez kapott és egyik szegletből a másikba ment, azután eltökélt arckifejezéssel, mintha be akarna valakinek valamit bizonyítani, feltette a sapkát, a puskát vállára dobta és elhagyta a kunyhót.
Miután eltávozott, Olga Ivanovna még sokáig ott feküdt az ágyon és sírt. Eleinte arra gondolt, hogy megmérgezi magát, hadd találja Rjabovszkij, ha visszatér, holtan. Azután haza képzelte magát fogadószobájába, férjének dolgozószobájába, amint mozdulatlanul ül Dimov mellett és élvezi a fizikai nyugalmat és tisztaságot. Majd arra gondolt, hogy mint ül este a színházban és hallgatja Mazin-t a „Parasztbecsület”-ben. És a civilizáció, a városi lárma és sürgés-forgás, a híres emberek után való vágyakozás szorongással töltötték el a szívét.
A kunyhóban megjelent a parasztasszony és minden sietés nélkül befűtött, hogy azután elkészítse az ebédet. Égett szaggal telt meg a kunyhó és kék füsttől lett sűrű a levegő . . . A művészek magas, sáros csizmákkal, eső-ázott arccal jöttek meg, megnézték a tanulmányukat és egymás vigasztalására azt hangoztatták, hogy a Volgának még rossz időben is megvan a maga varázsa. És az olcsó fali óra ketyegett, megfagyott legyek nyüzsögtek a szentkép előtt és zümmögtek és a pad alatt, a vastag mappákban hallhatóan kapartak a svábbogarak.
Rjabovszkij naplementével tért haza. Sapkáját az asztalra dobta, sápadtan és fáradtan roskadt a padra és behunyta szemét.
– Fáradt vagyok – mondotta és összeráncolta homlokát, miközben erőlködve nyitotta fel szempilláit.
Olga Ivanovna, hogy újra behízelegje magát nála és hogy megmutassa, mennyire nem haragszik, hozzája lépett, szótlanul megcsókolta és a fésűt végighúzta
szőke haján.
– Mire való ez ? – kérdezte felijedve, mintha valami hideg ért volna hozzá és kinyitotta szemét. – Mi ez ? Hagyjon békességben, kérem !
Eltolta magától és felállott, miközben arcáról ellenszenv és utálat tükröződött. Nemsokára savanyú káposztalevest hozott neki a parasztasszony. A tányért nagy óvatossággal mind a két kezével fogta, és Olga Ivanovna látta, hogy nagy ujjai mint értek bele a levesbe. És a piszkos, csüngő hasú parasztasszony és a káposzta, melyet Rjabovszkij mohón kezdett falni, és a kunyhó és ez az egész élet, melyet egyszerűsége és festői rendetlensége miatt annyira szeretett eleinte, most borzasztónak tűnt fel előtte. Hirtelen megbántottnak érezte magát és hidegen mondotta :
– Egy időre el kell válnunk, különben csupa unalomból komolyan összeveszhetnénk. Torkig vagyok, még ma utazom.
– Hogyan ? Az apostolok lován ?
– Ma csütörtök van és így fél tízkor kiköt a gőzös.
– Persze, persze, jó, hát utazz – mondotta Rjabovszkij lágyan és asztalkendő helyett a törülközővel törülte meg száját. – Te itt unatkozol, nincs semmi dolgod. Nagyon önző volnék, ha visszatartanálak, – utazz ! És huszadikán viszontlátjuk egymást.
Olga Ivanovna vidáman csomagolta össze holmiját és arca kipirult az örömtől. Hát valóban igaz? kérdezte önmagától. Nemsokára fogadószobájában fog írni, hálószobájában fog aludni és igazi abroszon fog ebédelni. Szíve megkönnyebbült és nem haragudott többé a festőre.
– A festékeket és ecseteket itt hagyom neked, Rjabusa – mondotta. – Ami megmarad, magaddal hozod. Aztán ne lustálkodj, ha nem vagyok itt és ne légy bogaras, hanem dolgozzál. Hisz az én derék Rjabusám vagy !
Kilenc órakor búcsúzóul megcsókolta Rjabovszkij, hogy mint Olga Ivanovna gondolta, ne kelljen őt a hajón, a művészek jelenlétében megcsókolnia. Azután elkísérte a kikötőhöz. Nemsokára megjött a hajó és Olga Ivanovnát magával vitte.
Két és fél napi utazás után hazaérkezett, anélkül, hogy letette volna kalapját és esőköpenyét, benső megindultságtól nehéz lélegzettel, a vendégszobába ment és onnan az ebédlőbe. Dimov az asztalnál ült. Kabát nélkül, nyitott mellénnyel és a kést a villán élesítette, előtte a tányéron egy császármadár feküdt . . . Midőn Olga Ivanovna lakásába lépett, el volt tökélve, hogy mindent el fog férje előtt titkolni, amihez kétségtelenül elég okos és erős is lesz. De amint most meglátta Dimov széles, nyugodt, boldog mosolygását és látta örömtől ragyogó szemeit, érezte, hogy ez előtt az ember előtt elhallgatni valamit, aljas és utálatos dolog lenne, és hogy ezt éppen úgy nem tudná megtenni, mint ahogy nem tudna gyilkolni vagy lopni ; hirtelen elhatározta, hogy mindent bevall neki. Miután Dimov megölelte és megcsókolta, Olga Ivanovna letérdepelt előtte és kezével elfödte az arcát.
– No, mi az ? Mi az, anyuskám ? – kérdezte gyöngéden. – Vágyódtál haza ?
Az asszony felemelte hozzá szégyentől piros arcát és bűnének tudatában, könyörögve nézett rá ; de a szégyen és félelem lezárják ajkait.
– Semmi, semmi, –– mondotta – csak úgy...!
– Ülj le – mondotta Dimov, miközben felemelte és az asztalhoz ültette. – Így ni, edd meg a császármadarat. Bizonyára éhes vagy, szegénykém.
Olga Ivanovna mohón szívta magába az otthoni levegőt és miközben férje meghatottsággal nézett rá és boldogan mosolygott, ő maga megette a császármadarat.
VI.
A tél közepén Dimov sejteni kezdette, hogy megcsalják. Nem tudott többé felesége szemébe nézni, mintha rossz lelkiismerete volna. Nem mosolygott többé vidáman, mint máskor, ha találkozott vele, és hogy elkerülje a vele való egyedüllétet, gyakran hívta meg magához barátját, Korosztyelevet, egy nyírott fejű, semmitmondó arckifejezésű apró emberkét, aki ha Olga Ivanovnával beszélt, csupa elfogultságból ki- és begombolta kabátját és azután jobb kezével bal bajuszát kezdette csipkedni. Ebédközben arról beszélt a két orvos, hogy ha a rekeszizom magasabb fekvésű, akkor olykor rendetlen az érverés, vagy hogy az utóbbi időben nagyon sok vesegyulladás fordult elő, vagy hogy Dimov tegnap azt a diagnózist állapította meg, hogy a halált a roncsoló vérszegénység, a hasnyálmirigy rákos elváltozása okozta.
A két orvos minden valószínűség szerint azért fogott ilyen beszélgetésbe, hogy Olga Ivanovnának ne kelljen beszélnie, azaz hazudnia. Ebéd után Korosztyelev a zongorához ült, Dimov sóhajtott és így szólt hozzá :
– Testvér, játsszál valami szomorút !
És vállát felemelve és ujjait szétterpesztve, Korosztyelev néhány akkordot fogott és tenorhangján énekelni kezdett. Dimov azután még egyszer sóhajtott, fejét kezére támasztotta és gondolatokba merült.
Az utóbbi időben Olga Ivanovna nagyon elővigyázatlanul viselkedett. Minden reggel ugyanazzal a rossz hangulattal és azzal a gondolattal ébredt fel, hogy nem szereti többé Rjabovszkijt és hogy – hála istennek – mindennek vége. De a kávé mellett arra gondolt, hogy Rjabovszkij elvette tőle a férjét, és hogy most nincs sem férje, sem Rjabovszkija. Azután eszébe jutott, hogy Rjabovszkij – amint ismerősei mondották – valami nagyon szenzációsat készít elő a legközelebbi kiállítás számára. Valamit, ami félig tájkép, félig zsánerfestés, Poljenov modorában – és amitől mindazok, kik műtermében voltak, el vannak ragadtatva; nos és ezt azt az ő befolyása alatt teremtette és általában, hála az ő befolyásának, nagyon előnyére változott meg. Befolyása olyan jótékony és jelentékeny, hogy abban az esetben, ha most cserben hagyja, bizonyára elzüllik. És eszébe jutott az is, hogy legutóbb egy szürke, fényes szövetű felöltőben és új nyakkendővel jött hozzá és epedő hangon kérdezte tőle: csinos vagyok ? És valóban, hosszú fürtjeivel és kék szemével nagyon szép volt és barátságos volt hozzá.
Ha ez és sok más egyéb jutott eszébe, Olga Ivanovna felöltözött és nagy megindultsággal Rjabovszkij műterméhez hajtatott. A festő vidám volt és a valóban felséges képétől el volt ragadtatva ; ide-oda ugrált, tréfálkozott és komoly kérdésekre tréfásan felelt. Olga Ivanovna féltékeny volt a festményre, sőt gyűlölte, de udvariasságból öt percig némán nézte, sóhajtott, mint ahogyan szentkép előtt sóhajt az ember és halkan így szólt :
– Valóban, még sohasem alkottál ehhez hasonlót. Tudod, szinte félelmetes.
Azután könyörögve kérte, hogy szeresse őt, hogy ne hagyja el, hogy legyen iránta, a szegény szerencsétlen asszony iránt részvéttel. Sírt, megcsókolta a kezét és arra kérte, hogy biztosítsa újra és újra szerelméről, kifejtette előtte, hogy az ő jó befolyása nélkül letévedt volna a helyes útról és talán el is züllött volna. És ha elrontotta a festő jó kedvét, szabónőjéhez kocsizott, vagy valamely ismerős színésznőhöz, hogy jegyeket szerezzen magának.
Ha nem találta a festőt műtermében, levelecskét hagyott ott részére, melyben biztosította, hogy megmérgezi magát, ha még aznap meg nem látogatja. A festő pedig anélkül, hogy a férj jelenléte feszélyezte volna, gorombaságokat mondott neki, és Olga Ivanovna ugyanúgy felelt neki. Mindketten érezték, hogy egymáshoz vannak láncolva, hogy egymás zsarnokai és ellenségei, bosszantották egymást és rosszindulatukban nem vették észre, hogy illetlenek és hogy még a nyírott fejű Korosztyelev is mindent megértett. Ebéd után Rjabovszkij hamarosan elbúcsúzott és elsietett.
– Hova megy ? – kérdezte tőle Olga Ivanovna az előszobában, miközben gyűlölettel nézett rá.
A festő összeráncolta homlokát és szemével hunyorítva, valamely közös asszonyismerősüket nevezte meg.
Olga Ivanovna féltékenysége láthatólag örömet okozott neki és éppen az volt a célja, hogy bosszantsa. Az asszony ilyenkor hálószobájába ment és ágyára feküdt le ; tele volt féltékenységgel, bosszúsággal és szégyennel és lealacsonyításának tudatában a párnába harapott és hangosan sírni kezdett. Dimov Korosztyelevet magára hagyta az ebédlőben, a hálószobába jött és zavartan, halkan így szólt :
– Ne sírj olyan hangosan, anyuska ! . . Miért ? . . . Hallgatni kell a dologról . . . A látszatot meg kell óvni . . . Tudod, ami megtörtént, azon nem lehet többé változtatni.
Minthogy nem tudta, mint győzze le szörnyű féltékenységét, melytől még halántékai is fájtak, és abban a reményben, hogy a dolgot még jóváteheti : megmosakodott ; kisírt arcát bepúderezte és az illető asszony-ismerőséhez sietett. Ha Rjabovszkijt nem találta ennél, egy másodikhoz, harmadikhoz kocsizott . . . Eleinte szégyellte magát ezekért a kocsikázásokért, de azután megszokta, és megtörtént, hogy ugyanazon estén minden nőismerősénél kereste Rjabovszkijt és mindnyájan megértették.
Egyszer azt mondotta Rjabovszkijnak férjéről :
– Ez az ember agyonnyom nagylelkűségével !
Ez a frázis annyira tetszett neki, hogy valahányszor együtt volt a festőkkel, kik tudtak viszonyáról, energikus kézmozdulattal ismételte :
– Ez az ember agyonnyom nagylelkűségével.
Életmódja különben ugyanaz volt, mint az elmúlt esztendőben, szerdán volt a fogadónapja. A színész szavalt, az énekes énekelt, a csellista játszott, a festők festettek, és féltizenkettőkor, épp úgy, mint akkor, feltárult az ebédlőbe vezető ajtó, és Dimov mosolyogva mondotta :
– Kérem, uraim, egy kis falatozásra !
Olga Ivanovna, éppen úgy, mint azelőtt, nagy embereket keresett fel, nem elégítették ki és újak keresésére indult. Mint előbb, most is minden nap későn jött haza, de Dimov nem aludt ilyenkor, mint a múlt évben, hanem szobájában ült és dolgozott. Három órakor feküdt le és nyolc órakor kelt fel.
Egy este, midőn Olga Ivanovna színházba készülődött és éppen a tükör előtt állott, Dimov frakkban és fehér nyakkendővel a hálószobába lépett. Szelíden mosolygott és mint régente, boldogan, egyenesen a szemébe nézett feleségének. Arca sugárzott.
– Éppen az imént védtem meg munkámat nyilvánosan – mondotta, miközben leült és térdét dörzsölte.
– Igen – mondotta nevetve és kinyújtotta nyakát, hogy lássa a tükörben felesége arcát, ki még mindég hátat fordított neki és frizuráját rendezte. – Igen, ismételte. – Tudod-e ? Nagyon lehetséges, hogy az általános patológia tárgykörére magántanárnak ajánlanak. Egészen úgy állanak a dolgok.
Boldog és sugárzó arcán látszott, hogy Olga Ivanovnának, ha megosztotta volna vele örömét és diadalát, mindent, mindent megbocsátott volna, meg a múltat és a jelent és mindent elfelejtett volna. De nem tudta, hogy mi a magántanárság és mi az általános patológia és azonkívül félt, hogy elkésik a színházból ; és nem mondott semmit.
Dimov még két percig ott ült a helyén, zavartan mosolygott és távozott.
VII.
Nagyon nyugtalan nap volt.
Dimovnak heves fejfájása volt, reggel nem ivott teát és nem ment a kórházba sem, hanem egész délelőtt dolgozószobájában, a török pamlagon feküdt. Olga Ivanovna egy órakor, mint rendesen, Rjabovszkijhoz indult, hogy megmutassa neki egyik csendélettanulmányát és hogy megkérdezze tőle, mért nem volt tegnap náluk. Olga Ivanovnának nem tetszett a tanulmány, csak azért festette, hogy legyen valami ürügye a látogatásra.
Csengetés nélkül lépett be. Mialatt az előszobában levetette a gumicipőjét, úgy tetszett neki, mintha odabenn a műteremben halkan ide-oda futkosna valaki és mikor gyorsan benézett, már nem látott egyebet, mint valami fahéj színű szoknyának egy darabját, mely villámgyorsasággal suhant el szeme előtt és azután a nagy kép mögött tűnt el, melyet állványával együtt a padlóig nyúló fekete karton borított be. Nem csalódott : oda valami asszony bújt el. Hányszor kellett neki, Olga Ivanovnának, e kép mögé menekülni ! . . . Rjabovszkij, ki szemmel láthatólag zavarban volt, úgy tett, mintha nagyon meglepné látogatása, mindkét kezét feléje nyújtotta és elkényszeredetten mosolyogva, így szólt :
- Ó, ó, ó, nagyon örülök, hogy láthatom ... Mi újság ?
Olga Ivanovna szemei könnyekkel teltek meg. Szégyellte magát, valami, nagy keserűséget érzett és egy millióért nem tudott volna beszélni ennek az
idegen asszonynak jelenlétében, egy vetélytársnője, egy hazug teremtés előtt, aki most ott állott a vászon mögött és valószínűleg gonoszul vihogott.
– Ezt a tanulmányt akartam önnek megmutatni – mondotta halkan, miközben ajka remegett. – ,,Nature Morte”.
– Ó, egy tanulmány !
A festő kezébe vette és amíg nézte, mintegy önkénytelenül, a másik szobába ment.
Olga Ivanovna engedelmesen követte.
A műteremből gyors lépéseket és ruhák suhogását lehetett hallani. Ez azt jelentette, hogy az asszony távozott. Olga Ivanovna szeretett volna felkiáltani, szeretett volna valamit a festő fejéhez vágni és elrohanni, de könnyeitől semmit sem látott és szégyene lesújtotta.
– Fáradt vagyok – mondotta a festő bágyadtan és a vázlatot nézve, a fejét rázta, hogy elnyomja álmosságát.
– Ez csinos, természetes . . , de ma vázlat és tegnap vázlat, a múlt évben vázlat és egy hónap múlva talán újra vázlat . . . hogy nem unja ezt
meg ? Én az ön helyén szegre akasztanám a festést és komolyan zenével vagy más valamivel foglalkoznám . . . Hisz maga nem festő, hanem muzsikus . . . De. . . tudja . . . én roppantul fáradt vagyok . . . valóban . . . fáradt . . . Hozassak teát ?
Kiment és Olga Ivanovna hallotta, hogy mint parancsol valamit szolgájának. Hogy ne kelljen búcsúznia vagy valami magyarázatba bocsátkoznia és főleg, hogy ne törjön ki zokogásba, Olga Ivanovna, mielőtt még Rjabovszkij visszajött, az előszobába futott, felhúzta sárcipőjét és távozott. Künn fellélegzett és úgy érezte, hogy örökre megszabadult Rjabovszkijtól, a festészettől és attól a nehéz szégyentől is, mely a műteremben annyira lesújtotta. Most mindennek vége volt ! A szabónőhöz kocsizott, azután Barnajhoz, ki csak tegnap érkezett. Barnajtól a zenemű kereskedésbe és közben egyre arra gondolt, hogy mint ír Rjabovszkijnak hideg, kemény, méltóságos hangú levelet, mint utazik tavasszal vagy nyáron Dimovval a Krímbe, mint szabadul meg ott véglegesen a múlttól és mint kezd egészen új életet.
Mikor későn este hazajött, anélkül, hogy levetkőzött volna, leült a fogadószobába, hogy megírja a levelet. Rjabovszkij azt mondta neki, hogy nem festőnő és ő most, hogy megbosszulja magát, azt fogja neki írni, hogy minden évben ugyanazt festi, hogy minden nap ugyanazt mondja, hogy nem fejlődik és hogy sohasem lesz belőle semmi sem. Még azt is meg akarta neki írni, hogy sokat köszönhet az ő befolyásának és ha mégis rosszul cselekszik, ez csak azért történik, mert az ő befolyását, különböző kétes egyének, olyasfajták, mint akit ma rejtett el a kép mögé, paralizálják.
– Anyuska ! – kiáltotta át hozzá Dimov anélkül, hogy az ajtót kinyitotta volna. – Anyuska !
– Mit akarsz ?
– Anyuska, ne jöjj be, maradj az ajtóban. Tudniillik három nappal ezelőtt difteritisszel fertőződtem a kórházban és most . . . nem jól érzem magam. Küldj hamar Korosztyelevért.
Olga Ivanovna, férjét, mint a híres embereket szokták, nem kereszt-, hanem vezetéknevén szólította. Nem tetszett neki az Oszip név. De most ijedten kiáltotta:
– Oszip, hisz ez lehetetlen ! ?
– Küldj érte, nem jól érzem magamat – ismételte Dimov az ajtó mögött és kihallatszott, amint a pamlaghoz ment és lefeküdt. – Küldj ! – hangzott belülről tompán.
– Mi ez ? – gondolta Olga Ivanovna, megdermedve a rémülettől. – Hisz ez veszedelmes !
Gyertyát vett kezébe és a hálószobába ment. Mialatt meggondolta, hogy mit tegyen, véletlenül megpillantotta magát a tükörben. Halovány, ijedt arcával, széles ujjú kabátkájában, a keblén végighúzódó fodorral és a szoknyájáról lerikító világos szegéllyel : visszataszítóan csúnyának látta magát. És egyszerre szánalom fogta el Dimov iránt, sajnálta határtalan szerelméért, fiatal életéért, sőt még árvaságra jutott ágyáért is, amelyben már régen nem aludt; és eszébe jutott szelíd, alázatos mosolya . . . Keservesen sírni kezdett és könyörgő levelet írt Korosztyelevnek. Éjjeli két óra volt.
VIII.
Mikor Olga Ivanovna reggel nyolc órakor, az átvirrasztott éjszakától nehéz fejjel, fésületlenül, csúnyán és bűnös arckifejezéssel kijött a hálószobából, az előszobában egy előtte ismeretlen, fekete szakállú urat pillantott meg, ki láthatóan csak orvos lehetett. Orvosságszaga volt. A dolgozószoba ajtaja mellett Korosztyelev állott és jobb kezével bal bajuszát húzogatta.
– Bocsánatot kérek, de ön nem mehet be – mondotta sötéten Olga Ivanovnának. – Megkaphatná a betegséget . . . És alapjában véve nincs is értelme, hiszen delíriumban fekszik.
– Hát valóban difteritisze van ? – kérdezte Olga Ivanovna suttogva.
– Olyan embereket, kik annyira könnyelműek, mint ő, be kellene tulajdonképpen zárni, morogta Korosztyelev, anélkül, hogy felelt volna Olga Ivanovna kérdésére. – Tudja, hogy miképpen fertőzte meg magát ? Kedden egy gyermeknek difteritisz–membranákat csövön keresztül szívta ki. És miért ? ? . . . Hát . . . csak úgy ostobaságból !
– Nagyon veszedelmes ? – kérdezte Olga Ivanovna.
– Nagyon, azt mondják, a betegség rendkívül súlyosan lép fel. Tulajdonképpen Schreckért kellene küldeni.
Jött egy kicsi, vörös hajú, hosszú orrú, zsidós kiejtésű emberke, azután egy diakónushoz hasonló, borzas hajú púpos, azután egy fiatal, nagyon vastag, vörös arcú, szemüveges úr. Ezek az orvosok azért jöttek, hogy barátjuknál virrasszanak. Ha Korosztyelev ideje lejárt, nem ment haza, hanem árnyékként bolyongott a szobákban. A szakácsné teával kínálta a virrasztó orvosokat és gyakran szaladt a patikába, és nem volt, aki a szobákat kitakarítsa. Csönd és szomorúság ereszkedett a lakásra.
Olga Ivanovna hálószobájában ült és azon töprengett, hogy Isten megbünteti, amiért megcsalta urát. Ez a csöndes, alázatos, meg nem értett teremtés, aki maga volt a megtestesült szelídség, akit a túlságos jóság megfosztott szinte egyéniségétől és erejétől, elhagyottan szenvedett ott benn és nem panaszkodott. És ha most, ha delíriumban is, panaszkodnék, akkor megtudnák az orvosok, hogy ez nemcsak a difteritisz miatt történik. Megkérdeznék Korosztyelevet : ez mindent tudott és nem hiába nézett barátja feleségére olyan szemekkel, mintha ő volna a főbűnös és mintha a difteritisz tisztán az ő műve volna. Nem emlékezett már a Volgán eltöltött holdvilágos estékre, a szerelmi vallomásokra és a kunyhóban folyt költői életre ; hanem csak arra emlékezett, hogy puszta szeszélyből, léha kedvtelésből tetőtől-talpig valami piszokban, ragadósban fetrengett, amitől sohasem tudja magát tisztára mosni.
– Ó, milyen borzasztóan hazudtam – mondotta magában, miközben arra a szerelemre gondolt, melyet Rjabovszkij iránt érzett. Átkozott legyen az a szerelem !
Négy órakor együtt ebédelt Korosztyelevvel. Az orvos nem evett semmit, csak vörösbort ivott és komor arcot vágott. Olga Ivanovna sem evett semmit. Olykor halkan imádkozott és fogadalmat tett Istennek, hogy Dimovot, ha meggyógyul, újra szeretni fogja és hűséges felesége lesz. Máskor meg, ha megfeledkezett magáról, Korosztyelevre nézett és arra gondolt, hogy milyen unalmas lehet, ha valaki ilyen egyszerű, minden híresség nélkül szűkölködő, ismeretlen ember, pláne ha ilyen összelapított arca és ilyen rossz modora van.
Olykor meg azt gondolta, hogy Istennek azonnal meg kell őt ölnie, amiért a fertőzéstől való félelem miatt még be sem ment férjéhez. De általában valami tompa, szomorú hangulat nehezedett rá és az a meggyőződés gyökerezett meg benne, hogy élete már elromlott és semmi meg nem javíthatja többé . . .
Alkonyodott, midőn Olga Ivanovna a vendégszobába lépett, Korosztyelev a pamlagon aludt, a selyemből készült, arany varottas párna feje alá volt gyűrve és hortyogott.
És az orvosok, kik virrasztani jöttek, nem vették észre ezt a rendetlenséget. Az a körülmény, hogy egy idegen ember aludt a vendégszobában és hortyogott, hogy a falon vázlatok lógtak és a lakás berendezése olyan különleges volt, valamint az, hogy a háziasszony fésületlenül járt-kelt és rendetlenül volt felöltözve – most mindez a legkisebb érdeklődést sem keltette. Valamelyik orvos nevetett valamin véletlenül – és milyen különösen hangzott ez a nevetés ! Az emberre valóban nyomasztó érzés nehezedett itt ! Midőn Olga Ivanovna másodszor jött a vendégszobába, Korosztyelev már nem aludt, hanem ült és szivarozott.
– Orrdifteritisze van – mondotta halkan. – Szíve sem működik valami derekasan, lényegében rossz kilátások !
– Küldjön Schreckért – mondotta Olga Ivanovna.
– Az már itt volt. Konstatálta, hogy orrdifteritisz járult hozzá . . . És minek is Schreck ! . . . Mi van Schreckkel ? Ő Schreck . . . és én Korosztyelev vagyok . . . ez az egész !
Az idő roppant lassúsággal múlt. Olga Ivanovna felöltözve feküdt a még reggel óta vetetlen ágyban és álmodozott. Úgy rémlett neki, mintha az egész lakás, a padozattól a mennyezetig óriási vasdarabokkal volna megtöltve, és hogy ezeket a vasdarabokat kellene kihordania és akkor minden újra vidám és jó volna . . . Hirtelen felrezzent és tudta, hogy nem a vas, hanem Dimov betegsége teszi . . .
Az idő lassan múlt, az óra gyakran ütött az alsó emeleten és állandóan szólt a csengő : az orvosok jöttek . . . A szakácsné, üres poharat hozva a testálcán, a szobába lépett :
– Megvessem, nagyságos asszony, az ágyat ? – kérdezte.
És midőn nem kapott feleletet, kiment. Lent ütött az óra, a volgai esőről álmodott . . . És megint belépett valaki a hálószobába, úgy látta, valami idegen. Olga Ivanovna felállott és Korosztyelevre ismert.
– Hány óra ? – kérdezte Olga Ivanovna.
– Körülbelül három.
– Nos...?
– Nos . . . ! Annyit mondhatok, hogy végét járja.
Korosztyelev zokogásba tört ki : melléje ült az ágyra és kezével szárította le könnyeit. Olga Ivanovna nem értette azonnal meg, de hideg futott át rajta és keresztet kezdett vetni.
– A végét járja – ismételte az orvos halkan és újra zokogott. – Meghal, mert feláldozta magát . . . Milyen vesztesége a tudománynak ! – mondotta keserűen. – Ha valamennyien hozzája hasonlítjuk magunkat – ó, milyen nagy, milyen rendkívüli ember volt ! . , . Milyen tehetség ! . . . Milyen reményeket fűztünk hozzá ! . . . – folytatta Korosztyelev kezeit tördelve . . . Istenem ! Olyan tudós volt, amilyent most gyertyával kell keresni . . . Oszip Dimov ! Oszip Dimov! Mit tettél ? . . . Ó, istenem !
Korosztyelev kétségbeesésében mindkét kezével betakarta arcát és bólogatott fejével.
– És milyen erkölcsi erő ! – folytatta, mindjobban megharagudva valakire. – Milyen jó, tiszta, szerető lélek ! . . . Olyan volt, mint valami tükör, nem is ember ! . . . A tudományt szolgálta és érte halt meg. És dolgozott éjjel-nappal, senki sem kímélte őt. És a fiatal tudósnak, a jövendő tanárnak praxist kellett magának keresnie, éjente fordításokat kellett végeznie, hogy ezeket a – nyomorult cafatokat fizesse meg !
Korosztyelev gyűlölettel nézett Olgára, mindkét kezével megragadta a lepedőt és dühösen ráncigálta, mintha az volna mindennek oka.
– Nem kímélte önmagát és mások sem kímélték. Ó, és alapjában véve . . . !
– Valóban ritka ember ! – mondotta valaki mély hangon a vendégszobában.
Olga Ivanovna végiggondolta egész vele töltött életét, elejétől végig, minden egyes részletével és hirtelen megértette, hogy Dimov valóban rendkívüli, ritka és ismerőseihez hasonlítva, nagy, kiváló ember volt. És mikor eszébe jutott, hogy mint bánt vele megboldogult atyja és valamennyi kollégája, megértette, hogy valamennyien a jövő hírességét látták benne. A falak, a mennyezet, a lámpa és a padozat szőnyege gúnyosan hunyorítottak feléje : „Eljátszottad!”
Olga Ivanovna sírva rohant ki a hálószobából, a vendégszobában valami ismeretlen mellett haladt el és férjéhez sietett a dolgozószobába.
Mozdulatlanul feküdt a török pamlagon, derékig a takaró borította be. Arca nagyon beesett, lesoványodott és olyan szürkés-sárga színű volt, amilyet sohasem látni élőkön, és csak a homlok, a fekete szemöldökök és az ismert mosoly mutatta, hogy valóban Dimov fekszik ott. Olga Ivanovna gyorsan megérintette mellét, homlokát és kezeit. A melle még meleg volt. De homloka és két keze kellemetlenül hideg volt. És félig nyitott szemei nem Olga Ivanovnára, hanem az ágyterítőre szegeződtek.
– Dimov ! – kiáltotta hangosan. – Dimov !
Meg akarta neki magyarázni, hogy még nincs minden veszve, hogy az élet még szép és boldog lehet, hogy ritka, rendkívüli nagy ember és hogy egész életén át becsülni és imádni fogja őt.
– Dimov ! – kiáltotta és vállát veregette. Nem tudta elhinni, hogy sohasem ébred többé fel. – Dimov ! . . . Dimov !
És az ebédlőben így szólt Korosztyelev a szakácsnőhöz :
– Mit kérdez ? . . . Menjen a sekrestyéshez és kérdezze meg, hol laknak az irgalmas nővérek . . . Ők fogják a holttestet megmosni és felöltöztetni . . . Mindent el fognak végezni, ami szükséges.