Az ország megvétele

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← Árpád, a honalapítóÁrpád
(I. vezér 889-907)

szerző: Garay János
Az ország megvétele

Dicső Árpád apánkról mondok szép éneket,
Országvilágra szólót, országos tett felett:
Mint vette meg jelekben Zalántól e hazát,
Miként vívá utóbb ki fegyverrel rá jogát.

Munkács alatt időzött Árpádnak tábora,
Pihenni a vándorlás nagy fáradalmira;
Munkács alatt népének Árpád ad áldomást,
Ő s a hadak vezéri tartanak tanácskozást.

Tanácskozásiknak még vége sem lehet,
S már jő a föld urától Zalántól a követ:
" Hogy vissza Ázsiába békével menjenek;
Számokra itten nincs föld, nincs mit keresniek."

De mint törhetetlen gyémánt a föld alatt,
Erős a hét vezérben a hősi akarat:
Fenntartani Etelének országához jogát,
S ha más úton nem, vérrel kivíni Hunniát.

S viszont Zalánhoz Árpád elküldi emberét,
Kiket titkos tanáccsal bőven megértesít,
Szép s dús ajándokokkal megterhel gazdagul;
S a gyors követség így szól Zalánhoz válaszul:

"Árpád a hét nemzetség hatalmas, hős ura,
Nem jött orúl rabolni e hon határira;
A harczos Etelének véréből tiszta vér,
Jogot tart egyelőre e földhöz a vezér.

Téged megtisztel Árpád; csak három, mit kíván:
"Sértést ne ejts útjában se népén, se magán.
Miért, földedből földet, rétedből kér füvet,
S Dunádból áldomásul rá egy ital vizet."

Mondá,- s miként egy tündér országnak sátorát
Előtte elteríti Árpád ajándokát;
A dús ajándokok közt ékművek, fegyverek
Gyémánt, arany s ezüstből vaktón fénylenek.

S csótárral és boglárral a három ló, hófehér,
Bársony s selyem nyereggel mindennél többet ér;
Ráadásul görbe hátú tevék szerszámosan,
S ki tudná elbeszélni közöttök még mi van?

Zalán herczeg megörvend a nagysok kincs miatt,
Egy szép fonott kosárkát födelével megrakat,
Hozat kaszálójáról övig nyuló füvet,
S Dunája gyors vizéből két korsó jó vizet.

S elküldi a hős Árpádnak örülve a cserén,
Nem sejtve még, hogy árát ő adja meg szegény;
A kincseken vizsgája nap-éjhosszanta tart,
S nem győzi bőkezéről dicsérni a magyart.

De vissza már Munkácsra ért a magyar követ,
S Árpád elébe rakja a földet fűt, vizet.
"Légy üdvöz, - így kiált fel- Álmosnak hős fia,
Nagy Etelének földe neked meghódola!

Im itt ezen jelekben átadja mi tiéd,
Föld, fűben és vízében Zalán e föld színét."
"A többit hagyd magunkra!" mond Árpád a vezér,
S hadszomjas táborának karjaiban forr a vér.

S fuvat nagy ős szokásként körtökkel indulót,
Lobogtat szellőben turulos lobogót,
A had lovára pattan, megharsan éneke, -
Zalán fölött megtorlad a vésznek fellege.

Igy ér Zalán várához Árpádnak tábora,
S bátran izen be hozzá a seregek ura:
"Meggondolád-e herczeg tetettnek érdemét,
Minőn ajándokunkért megtetted a cserét?

Földed, füved, s vizedben eladtad bitrokod,
A három harczi ménen hatalmad és jogod;
A mit nekünk eladtál, békén kiadd nekünk,
Vagy élet és halálra csatázni fogsz velünk!"

A herczeg visszadá immár a kincseket,
A fűvet visszaváltná s a jó Dunavizet;
De azt a magyaroknak fölették ménei
Ebből bírszomjat ittak Keletnek népei.

A földet önmaguknál tartják meg zálogúl,
Míg azt ki nem vívandják fegyverrel birtokúl,
S csatára szállnak értte, vérökkel öntözik,
Kárpáttól a Dunáig, s onnét a tengerig.

A herczeg a csatában elveszti táborát, -
S három jogon foglalja Árpád el birtokát:
Először mint örökjét, másodszor mint áruért
Áron vevé, harmadszor, mert ontott értte vért.