Az országútak vándora
szerző: Kosztolányi Dezső
Reggel korán megy álmos arccal,
hogy a sinek közt a rudak
dörögnek a vonatkeréken
s bús és nyomott a hangulat.
A színes lámpák közt botorkál
s amíg fanyar köd száll oda,
eltűnik egy sötét kupéban
az országútak vándora.
A éji lámpást nézi halkan,
Indul, - de ezt nem tudja más.
S eszébe jut, hogy teljes élte
egy zaklatott, nagy utazás.
Nő keble nem piheg feléje,
otthonja bérelt szálloda,
s ásítozik, nyújtózkodik rá -
az országútak vándora.
Cél nélkül vágtat a nagy éjben,
körötte jégcsap, hómező.
A gőzvonat hörögve fut csak
s kétségbeesve könnyez ő.
Egy-egy családos lámpa fényét
bámulja búsan, tétova
vonatja izzadt ablakából -
az országútak vándora.
Bőrvánkos a párnája néki,
a célja egy-egy pályaház.
Ha célhoz ér, szivében újra
ezer borús remény csatáz.
A sínre néz csüggedt szemével,
mely fut, de meg nem áll soha
s leroskad a nedves kavicsra -
az országútak vándora.
Néhány igéret a vagyonja,
az is szinetlen már s kopott.
Hamvadt szemekkel néz a múltba
s reményre nem talál okot,
nem hisz miben se, gyáva, önző,
nyugodni gyenge, ostoba.
Úgy pusztul is el egymagában -
az országútak vándora.