Az oroszlán-mátka
Myrtus-koszorúval, nász-öltönyiben,
Az őrnek a lánya, rózsás-szeliden,
Belép az oroszlán-ketreczbe, s a vad,
Lábához a lánynak hizelgve tapad.
A büszke vadállat, oly szörnyű imént,
Esdőleg emelte hölgyére szemét;
S a szűz, csupa érzelem és csupa vágy,
Lágyan simogatja s igy ejti szavát:
„Hajdonta — e szép kor, hajh, tova szállt! —
Mint gyermekek együtt játszadozánk ;
Együtt növekedtünk, egymást szeretők,
De rég tova tűntek e gyermek-idők!
Te, meg sem alajtva, büszkén emeled
Sörény-koszorúzta királyi fejed'.
Én is hova nőttem! már nem vagyok ám
A játszi gyerek, nem az egykori lány!
Bár még a lehetnék, a régi gyerek,
Oli büszke, hü társam, játszhatni veled!
De látod, elűznek — bár nem akarám —
Távol, idegenbe, egy férfi karán !
Fejébe vévé : hogy szép vagyok, ah !
Megkért — s oda minden szép álmom, oda!
Nézd, már fejemen van a nász-koszorú,
De köny szemeimben és néma ború !
Értesz-e barátom ? szemedbe' harag ;
Én megnyugodám ládd, tűrtesd magadat!
Amott közeleg ki durván tova ránt,
Végcsókomat ah vedd drága barát !"
S alig éri a lány bő ajka, alig,
Rémes dübögéssel megreng a kalit.
S meglátva az ifjút a rács-vas előtt:
Megborzad a lány, iszony állja el őt.
Őrt állni a rácshoz: odaugrik a vad,
Farkát emeli s ordítva riad.
Parancsol, eseng a leány, fenyeget,
De útja elállva, sehogy se' mehet.
Künn szörnyű zsivaj, zavar, átabota,
— „Fegyvert ide!" hangzik az ifjú szava.
„Fegyvert, lelövöm ! nem vétem el én !"
Benn bömböl a vad, tajtékzva dühén.
Boldogtalan — a vas rácshoz közelit —
De gyorsan az állat, megsejtve cselit,
Ráugrik a lányra, megfojtja legott,
S az véresen, halva, a földre lerogy.
S kiontva a drága vért körmeivel,
Némán busán a vad melléje hever;
Ugy várja, — keserve oly szörnyű, setét —
Mig a golyó halálosan éri szivét ....