Az olvasóhoz - a nem olvasókról
szerző: Mikszáth Kálmán
(Előszó, melyet szerző restségből Tisza Kálmán miniszterelnökkel mondat el)
Hárman valának az asztalfőn, a Petőfi-szobor bankettjén. Tisza a legközepén frakkban. Jobbról Jókai atillában kokárdával a mellén, balról pedig Ráth Károly öklelő bajuszával. Körülöttük szemben és szerteszét mindenütt előkelő »matadorok« itták a hegy levét.
Így ittak, iddogáltak... Tisza letette szemüvegét: anélkül is rózsaszínű volt már a világ, s elmerengett édesdeden Petőfi egyik költeményének tartalmán, hogy hányadik is már a pohár?
Ha valaki elkiáltaná magát most: »Gyerünk, verjük be a szabadelvű kör ablakait!« Biz'isten, velünk jönne Tisza is. Pompás kedélyben van mindenki. Egyszóval azon a fokon áll a bankett, hogy most már érdemes komolyan beszélni az irodalomról.
- Magatok vagytok az oka - mondja Tisza -, hogy a magyar ember nem foglalkozik most veletek annyit, mint azelőtt s hogy a nimbusz csökkent, magatok se foglalkoztok magatokkal annyit, mint Bajzáék korában - hanem minket, politikusokat nyaggattok.
Ezen a témán aztán eleszmecseréztek egy darabig a Tiszáék tájékán.
- De hát kivel foglalkozzunk most? Nincsenek Vörösmartyk, Bajzák, Petőfiek, hanem apróbb emberek.
- Lárifári. Hiszen mindenki azon kezdi hogy apró ember. Valamikor Deák Ferencnek is kilógott hátul az inge...
- Nem az, nem! - veti ellen egy okos ember - ...hanem Jókaiék után egy egész generáció hiányzik - aki átvehesse a nemzet koszorúit.
- Hát hova lett az a generáció? - csodálkozik Péchy Tamás.
- Hüm - feleli Jókai. - Az bizony talán nem ért rá megteremni. Úgy jártunk, mint az egyszeri ember a feleségével: olyan vén lányt vett el, hogy mindjárt unokát szült neki: a fiakat kihagyta.
Ezen aztán Péchy is elmosolyodott, mert a vicceket ő is szereti.
- No, csak nevessetek a magatok baján - mondja a miniszterelnök. - Igazán tenni kellene már valamit. A minap körülbelül a nyár elején egy jó barátom vidéki kastélyában töltöttem egy kedélyes estét.
Megleptem őket - mert nem szeretem, ha parádé van miattam.
Hanem iszen mindegy az nekik. Olyan lukulluszi lakomát csaptak, hogy a muszka császár sem eszik olyat. Volt ott minden, amit csak nyújthat a modern civilizáció. Szőlő Velencéből, barack Milánóból, fácán, tengerirák. Egyszóval, ami luxus csak van, az mind bőségben fölhalmozva a barátom házában. Nem nevezem meg, mert még kiírná valaki.
Pedig nagy öröm az, ha az ember ilyen bőséget talál, ami aztán igazi tyúk és nem csak színpadi, mint a Potemkiné volt. Mert nem készültek engem fogadni, nem vártak, mégis mindenük van, amit szemem szám megkíván. Bizony isten egész passzió ilyen gazdag országban miniszterelnöknek lenni.
Hát egyszer aztán lefekvés előtt a lelkem kívánt meg valamit. Legnagyobb bajom az idegesség, ezzel nem tudok elaludni.
(- A rossz lelkiismeret, kegyelmes uram! - akarta mondani Ráth Károly, de hirtelen a szájára ütött.)
Az ellen használom nyáron az ostendei fürdőket, de különben is megszoktam már, hogy lefekvés előtt mindig valami könyven alszom el...
Nemigen vagyok válogatós. Mindegy akármi. Hát amint szobámig kísér szíves házigazdám, mondom neki:
»Tegyetek, kérlek, valami könyveket az asztalomra, mert még olvasni szoktam ilyenkor.«
»Olvasni szoktál? - kérdé csodálkozó szemekkel. - Ugyan, ne rontsd a szemeidet kérlek. Nem kívánja azt a haza tőled...«
»Magam mulatságára teszem. Ezt is irigylitek már tőlem?«
Nosza, lett erre zavar, keresgélés a házban. Hallottam künn a diskurzust, a parancsokat. A szolgák lihegve jelentgették, hogy nem találnak sehol egy - könyvet.
Végre a kertész (nagy memóriájú ember lehetett) visszaemlékezett, hogy a báró úr nagyapja valaha könyveket rakatott a padlásra.
Csak aztán meg ne gyújtsatok ott valamit!
Már félig le voltam vetkőzve, mert különben kijöttem volna szobámból. Az ördög feküdjék nyugodtan olyan házban, amelynek a tetején égő fáklyákkal járnak.
Nem kellett soká várnom. A szolgák visszajöttek azzal, hogy a tyúkok egészen pocsékká tették immár a főúri bibliotékát odafönn. Nem lehet azokhoz a könyvekhez emberi kézzel hozzá érni. Ha sok tudomány volt bennök, az ugyan el van ott temetve örökre.
Hallottam gazdám bosszankodó káromkodását.
»Már most mi az ördögöt csináljak? Mit adjak a miniszterelnöknek? Szégyen, gyalázat!«
Mai napig se tudom: úgy értette-e, hogy neki szégyen, vagy úgy, hogy nekem.
- Hopp! Menjen valaki a korcsmároshoz. Annál láttam a minap egy ócska könyvet az almáriumon. Verjétek fel! Azonnal adja ide...
Néhány perc múlva megkaptam a könyvet. Az inas hozta be egy drága művű ezüst tálcán, mint valami tengerentúli csoda-delikateszt. A két felső lapja el volt szakítva, a többi is tele zsírfoltokkal.
Mégis megismertem messziről. A Kákai Aranyos könyve volt énrólam.
Másnap aztán pironkodva, hebegve kért bocsánatot a gazda: hogy így, hogy úgy...
»Szívesen adtam volna - de bizony engedd meg, nincs énnálam egyéb könyv, mint az izé... izé...«
»No, mondd ki már, hogy az: adókönyv. Ugye azt akarod mondani?«
Eddig van, amit a miniszterelnök mesélt - ha igazán elmondta e kis epizódot -, én a magam részéről csak azt kívánom hozzátenni, hogy mindenesetre része lehet annak a százszor összeszidott kis kék könyvnek is abban, hogy a magyar közönség kezdi feladni irodalmát s elzárkózik a szellem és a haladás elől - de az elszegényedésen kívül ennek a közönynek, még erősebb, jeleknek sokkal rosszabb, okai lehetnek.
Míg a terített fehér asztal görnyed a csemegéktől s még a kisebbiken, a zöld asztalon ütik az alsót a királlyal, addig nem volna szabad üresen állnia a könyvasztalnak sem.
Vagy igaz, hiszen ott van rajta a kalendárium.
S ez ütött-kopott naptár, mely magányosan hányódik ott, évről évre közelebb mutatja az ezredik esztendőt.
Nagy idő ez is! Önök talán úgy tartják, hogy már eleget éltünk?