Az okos Miklósról
szerző: Tömörkény István
Az első úriember ebben a fekete házban Krizosz Miklós volt, magyar királyi számtiszt a pénzügyigazgatóságnál. Nagy fekete sapkája volt neki asztrakánból. Valódi asztrakán, ezt többen konstatálták a házbeliek közül, ha nagy hidegek jártak, mert ilyenkor Krizosz Miklós lehúzta vékony, átlátszó denevérfüleire a sapkát s látni lehetett, hogy biz az valódi asztrakán még a hajtáson belül is.
Tudni kell, hogy az asztrakánt Persziában csinálják. Eleven bárányokat ásnak be a földbe s ott hagyják hónapokon át. Ettől lesz az aztán ilyen szép.
No, ezt a sapkát meg is csodálta mindenki. A házmester egy vén ember, aki azt mondta magáról mindig, hogy ő a negyvennyolcas veteránok közé tartozik, bár ide nem vették be s így kénytelen volt az Egyesült Solferino-königgrátzi Csatár-Egyesület tagjai közé sorakozni: ez a házmester, aki soha aprólékos dolgokban nem nyilatkozott, kijelentette, hogy e sapkában az asztrakán-ipar fölülmulta önmagát. Nézetét többen elfogadták. A hosszú, nagy fekete hodáj emeletén a lutri-professzor, ezután a bélyegkereskedő kisasszony és mr. Etienne Faire is, a pecséttisztító szappanok fölülmulhatatlan gyárosa, aki a legsötétebb ruhából is ki tudta venni a világos foltokat. Őt, a rejtélyes világi magnetizmusok professzorát, aki telepatikus csodáit számok jövendőlésével tette teljessé és a bélyeges kisasszonyt, aki haszonnal árulta a diákoknak hamisított argentinai jegyeit s olyan szenthelénai bélyegeket produkált, hogy a nyolcadikos gyűjtők is bámulattal merengtek el rajta - nem igen sorozták az úri osztályhoz, mert a monsieurről kiderült, hogy csak elvben francia, egyébkint Dobojban született, mint bosnyák. De ezt meg lehet bocsátani neki, mert e nemzetiségváltozásra üzleti szempontból okvetlenül szüksége volt, miután a bosnyák nem tisztítja ki a legsötétebb ruhákból a legvilágosabb foltokat.
Igy álltak a dolgok Krizosz Miklós asztrakán sapkájával szemben e régi házban, amely olyan ódon volt, mint egy holland híd kőpillérje. Nekünk, kedveseim, igazság szerint semmi közünk mindezekhez, de el kell mondani mégis, mert mindez a dologhoz tartozandó. Csúnya nagy épület volt mindez, alul favágók laktak, csupa favágók, nagy szálas emberek, akik este, vállaikon a fényes baltákkal, rendesen vidáman jöttek haza s megverték asszonyaikat. Ez megszokott dolog gyanánt adódott elő és ki sem ügyelt reá komolyan. Azért a rozsdás szivárványkutat csak oly zajjal húzgálták a nedves udvaron s egészen lent, de mélyen lent, a pincében, ahol hat almaárus oláh lakott, minden este egyformán dalolták a sti-stu mélabúsan merengő énekét a féltucat rómaiak.
Ezek a rómaiak pálinkát ittak és szégyenére váltak Hunyadmegyének, mert már elpolgáriasultak egészen. Odalent Hunyadban nem ilyen a honfi. Odalent szép szakálluk és hosszú hajuk van, bekenve olajjal s nagy, erős, meztelen hátuk kilátszik abból a folytonossághiányból, amit a tüsző s a rövidke ing meghagy; míg e hat oláh városi inget vesz magára, mellényt, kabátot és hosszú haját is leszedette.
E céda és hitvány viselkedésnek egyedüli oka nevezett Krizosz Miklós. E férfiú szintén oláh volt, amit az asztrakán sapka mellett még az is bizonyít, hogy gyakran kapott leveleket, amelyeken kívül, a hátlapon, kék nyomásban pompázott a salutare din Caransebes. Miklós oláh volt. Miklós nem volt Miklós, Miklós Nikoláj volt, de Miklós ezen öröklött hivatal mellett magyar királyi adótiszt volt, jobbkeze a nagyságos helyettes pénzügyigazgatónak, akit kutyahűséggel szolgált s már igen közel állt ahhoz, hogy szorgalma révén, jelen állásában való meghagyás mellett, magasabb fizetési osztályba emelkedjék.
Kissé törte ugyan a magyart, de nála, a számok birodalmában, ez szinte egyre ment. A numerus numerus s valaki fejben akár oláhul, akár magyarul számol, egyforma vonalakat húz a papirosra. Egyébként a két-háromszáz szóra, amik a köznapi életben szükségesek, már szert tett régebben s ezúttal csak az volt a hiba, hogy nem a helyes rendben rakta ezeket egymás mellé.
- A latin szórend, a latin szórend - szokta mondani Miklós.
Szavait mindig tisztelettel hallgatták. A penzionált főhadnagyné, aki mindig ruganyos léptekkel s lebegő szoknyával tudott végig menni a folyosó kimarjult kövein s akinek családja a gyufagyár részére szállított skatulyák révén határozottan előkelő vagyoni állásra tett szert, Krizosz Miklós köszöntését mindig azzal az úri leereszkedéssel fogadta, amely csak nyugalmazott kincstári asszonyok szokása szokott lenni.
A főhadnagy nem háborúban esett el, hanem kinevezték egyszer adjutánsnak. Elfoglalta hivatalát s felült a Simlire, e bánatos szürke paripára, amely közepes egység volt egy kissé előkelőbb tramway-ló s egy kissé elhanyagoltabb bérkocsis-gebe között. A lovak kitanulhatatlanok. Simli oly szelíd volt világéletében, mint egy bölcsészeti folyóirat és soha nem rosszalkodott. Ezúttal másként ment a dolog. Simli a gyakorlótéren meglátta, hogy az istvánnapi versenyre a szomszéd pályán próbálják a lovakat és soha nem látott őrült magatartással közibük vágott. A főhadnagy azután e pokoli futás alatt részletekben maradt le róla. Előbb sapkáját, kardját áldozta fel, de ő maga, viharvert arcú tengerészkapitányok makacs szokását követve, nem akarta elhagyni Simlit. Utóbb mégis csak lebukott, nyakszirtjére esett, meghalt, eltemették s plaine parade volt neki kirukkolva - mint az özvegy többször említette is - egy egész század a regimentből.
Ezen gyakran elmerengtek, ő és Miklós. A számtiszt estéit rendesen otthon töltötte. Korcsmába soha nem járt, ő maga főzött magának s a denaturált spirituszon rostélyost is sütött. Olykor lement a pincébe s a falra hosszában felragasztott faggyúgyertya fénye mellett fölolvasott a Luminatoriulból a hunyadiaknak. De azok ritkán értették meg s nem is akarták megérteni.
- Csak az alma ára legyen jó - mondta Juon.
- Bun - mondta a másik - s ne telepítsen ki bennünket a policáj.
E dolgok Miklóst lassan elkeserítek, bár benső viszonyban maradtak azután is. Ő csak lement almát venni s az oláh emberek fölkeresték, ha levelet kellett írni haza a faluba a hegy mögött, mindjárt az első házban a fatemplom mellett. Juonnak volt ott valakije, a Blánka, ez a fehér, tiszta leány, oh, hogy miért kell elmenni hazulról az embernek... No, mindegy, bun. Hát bun is, mikor Miklós, a száraz Miklós, oly szívreható, epekedő leveleket írt - egy kiló almáért egy oldalt - hogy az bár Juon szíve teljes közepéből volt kiszakítva, ő soha így elmondani nem tudta volna. Igy van az, ha az ember nem járja az iskolát; s mily jó az, ha így kézhez lehet kapni egy oly tudós férfit, mint Domnu.
No, néha volt eset, hogy a Domnu ajtaját zárva találták este.
- Ej haj - vigyorgott Juon - a Domnu kiment a városba, szép úri kalapos fátákkal kacsalódni.
Butaság. Nem igaz. Miklós vacsora után egyszerűen más kabátot öltött, mert a sütésnél zsíros lesz a ruha - megkefélte haját, nyakkendőjét megigazította, kézelőket tett föl s átment a főhadnagynéhoz tisztelettel.
Ott oly jó volt. A két gyermek a széles úri asztalnál a lámpa mellett a gyufadobozokat ragasztotta, ő nagysága kötött, vagy varrott, vagy hímzett s azután beszélgettek.
Mr. Faire ezt bizalmas mosoly kíséretében adta tudtára a lutri-professzornak, aki kissé büszke volt ugyan, de pletykákat szívesen fogadott.
- A marha - vélte a tanár - mit akar? két gyermekkel?
- Ó, ó - felelt a bosnyák-francia - mit akar? Oberlajtnantin van penzió, hm!
De a professzor a fejét rázta.
- Áhá - s a kezével többször határozottan a levegőre ütött. - Ha a főhadnagyné férjhez megy, elvesz a penzió.
- Szszsz! - szívta a fogát Faire úr, de nem szólt semmit, mert a szappant kellett főznie.
De nem úgy megy a dolog. Miklós egy este, midőn vacsora után bement és szokatlanul meg volt hatva, beszédbe fogott, mely Nagyságos Asszonyom megszólítással kezdődött. Azután jött a többi, amely e megszólítás után jönni szokott. Emilia von Stobber szelíden s biztatóan nézett rá. Kis ezüst óráját - még ez az óra is oly szép volt, mint minden ezen az asszonyon - kis ezüst óráját gyermekei kezébe adta, hogy menjenek csak a házmesterhez s hasonlítsák lent össze, valószínűleg nem jár jól.
Miklós beszélt, melegen, áradozva beszélt s ha a Juon Blánkája ott a faluban, a hegy mögött hallja ezt, bizonyára elcsodálkozik, mert e szavak valósággal Juon levelei voltak. Krizosz Miklós szívére tette a kezét, kézelőjén egy fényes gomb csillogott s a szemei fényben égtek. Az özvegy rátekintett, negédesen mosolygott, azután lesütötte a szemét s babrált, babrált a gyufaskatulyák között.
De... Itt jön a de. De ez a de nem közönséges de, hanem ez így készíttetett el előre, akár csak a hivatali rendeletekben az ennélfogva és a sőt. Miklós a szerelem poétikus magaslatára emelkedve, retorikai tudással csapott le a de birodalmába. Hát igen, mondá, sőt valóban. Mondott még egy néhány bár-t is, pedig-et is, de csak de volt annak a vége. Uram és én istenem, a fizetés hatszázhúsz forint - itt Miklós megállt, hogy e szünettel a zárójelet jelképezze (illetőleg hétszázhetven forint a lakbérrel). No ebből mit akarhatunk? Az élet drága, két gyermeke van a nagyságos asszonynak. A gondok, a nevelés... És ki tudja?
Miklós e kérdéshez szemtelen krakélerséggel mosolygott, az asszony elpirult s ezúttal kettőzött gonddal kereste össze a skatulyák fedeleit.
Miklós habozott egy ideig. Merész dolog lesz ez, ami most következik. S mi következik most? Egy azonban.
- Azonban... - így kezdte Miklós, három ujját ökölbe fogva s kettővel gesztikulálva. Előrebocsátotta, hogy jelen állapotában nem vállalkozhat. Ő férfiú s tudja kötelességeit minden iránt. Ő kötelmeit mindenkor híven betölté s legközelebb a VII. fizetési rangosztály nyújtja feléje a jobblét reményhorgonyát. De a család család. Azzal kötelmek járnak.
Emilie von Stobber elmerengve nézett kék szemeivel a lámpavilágba s bólintott. A család. Thatsache, wirklich.
- Azonban - mondta Miklós szájával és ujjaival - van egy eshetőség.
Míg beszélt, felbátorodott. Miért ne mondaná el? Ez oly ártatlan csalás. S miért ne csaljon? Mindenki csal. Ezt Miklós mind szelíd szavakban bocsátotta előre.
Kinek kell azt tudnia - az orrára kötni, úgy mondá Miklós - hogy ők egyesültek? Kihez tartoznak ők e világban? Elhagyatott lelkek, kik egymásra találtak. Nem volna Isten ellen való vétek, a két szép szőke gyermek ellen való vétek, eldobni a nyugdíjat?
E szavak kimondása után Miklós sietve hadonászott.
- Értsen meg, értsen meg - hadarta gyorsan. - Semmi rosszat nem akarok. Semmi becstelenség. Törvényes úton óhajtom a dolgot. Az egyház törvényei szerint. De kinek kell azt tudni? Kell azt a kincstárnak tudni? Kell ezt a kincstárnak tudni?
A gyerekek feljöttek az órával, Miklós még egy ideig maradt, aztán távozott »kezét csókolom«-mal. Meg is csókolta.
A dolog oly egyszerű. Miklós csak itt, a nagy városban volt kevés ember. Ott, lent a falvakban, a házakban a fatemplomok mellett, már az egészen más. Az előzetes ügyek elvégzése után két heti szabadságot kért, elutaztak s öt nap múlva visszajöttek s rendben volt a dolog. Miklós ajtaján csak kint volt a névjegy: Krizosz Miklós magyar királyi számtiszt s amott: Emilie von Stobber, Oberlieutenants-Wittwe. Az ő esküvőjükről a világ nem tudott semmit.
A lutriprofesszor mégis hitvány merényletnek, a ház erkölcse ellen intézett hitvány merényletnek nevezte, hogy Miklós saját költségén ajtót vágatott a vékony falba, amellyel most már külsőleg is bebizonyítást nyert a dolog. Véleményében osztozott a francia, a bélyeges kisasszony s a házmester. Ez utóbbi becsületére és a kápolnai csatára esküdött.
Az nem kis sor, ha a telepátia tanára, a pecséttisztító francia, a bélyeges kisasszony s a házmester intrikára egyesülnek. A professzor dühös volt, mert soha nem kértek tőle számokat, pedig kaphattak volna hármat a javából nyolc darab ötkrajcáros bélyegért helyben. Ő meg fogja mutatni - mondá.
Megátalkodott ember volt s meg is mutatta. Egy délelőtt írással jelent meg a kerületi rendőrtiszt a lakásban. Ez az írás valamely k. und k. Commandótól jött s azt kérdezte, mi igaz azon vádból, hogy Stobber Emilia asszony férjhez ment s húzza mégis a penziót.
Bizony ez egy kis ijedelmet keltett s Emilia, aki az ebédet főzte, elsápadt e kérdéstől. De megbátorodott. Hellyel és pálinkával kínálta meg a vendéget s erélyes naivsággal, pirulva szólt.
- Ugyan, ugyan. Ilyet föltenni! Krizosz úr egyszerűen rokona csak neki, rokona, biztos úr.
A nagyobbik gyermek, a szőke, kékszemű lány szelíden kúszott a bácsi ölébe.
- Igen, a papa rokonunk nekünk...
A rendőr megitta az italt és mosolygott. No, ő is csak ember. Ej, ej, mily szeretkezés ez ettől a Krizosztól. De hiszen ilyesmi nem ritkaság. Bizonyára szeretik egymást, de nem lehetett törvényesen a penzió miatt. Hát hadd legyen így, nem kell az elégületlenek számát növelni, minden jól van itt. Nagyobb bizonyság okáért tintát, tollat s még egy pohár italt kért s míg azt megitta, ezzel megírta - nem, nem, ezt itta s amazzal írta meg, hogy a vád minden alapot nélkülöz, Emilia von Stobber ma is csak olyan Oberlieutenants-Wittwe, mint azon a végzetes napon, midőn az a híres díszszázad kirukkolt a főhadnagynak.
Mikor délben Miklós hazajött, kezetcsókolva a feleségének, újonnan hímzett papucsaiba mélyesztette lábait s e pár rövid szóban foglalta össze az események logikáját:
- A világ azt akarja, hogy megcsalják, hát mi is megcsaltuk.