Az isteni kert
| Az isteni kert szerző: Csáth Géza |
SZOMORY DEZSŐRŐL ÉS NOVELLÁS KÖNYVÉRŐL
Szomory Két kék szem című novellájában a következőket mondja egy íróról:
„...a legbecsesebb művészek mintájára sohasem való életet festette, hanem csak bizonyos egyéni szemlélet és képzelődés színes egyvelegéből és fájdalmas zűrzavarából hasított ki egynémely különös s olykor az emberi szenvedéstől véres darabot.”
Ugyanezt mondhatjuk mi Szomoryról. Szomory lírikus és témája az emberi szenvedés. A mások szenvedése, a saját szenvedése,... az örömök és gyönyörűségek, amely utóbbiakat olyan félelmes intenzitással éli át, hogy szinte a szenvedések közé sorolandók. A kéj neki mindig kínt is okoz és fordítva. Végtelenül érzékeny finom idegrendszer, amelyet a leggyengébb, legszubtilisebb benyomások is áthevítenek, felfűtenek, extázisba, görcsökbe hoznak.
„Tele vagyok rettenetes ösztönökkel. Valamit kutatok mindig. A levegőben szaglászok mint az irish cetter. A fekhelyen felismerem a leperdült testek elsimított nyomát. A vonal gyötör. A mozgás gyötör”. Ezeket mondatja egyik hősével gróf Liebesheimmel, de érezzük, hogy magáról beszél.
Szomoryt gyötrik az élet szépségei, nagyszerűségei és gyönyörködik a szenvedéseiben, rettenetességeiben.
Képzeljünk egy zongorát, amelynek nincsen pedálja. Minden hangra és zörejre az összes húrjaival rezonál. Ilyen Szomory. Finom női ének, durva ordítás, székrecsegés... a húrok fölzendülnek reá? A zörejeket a visszhangban szétbontják az összetevő zenei hangokra és a muzsikában is kimutatják, megtalálják a zörejeket. Szomory érzi az életet. Nézi a színeit, szagolja, hallgatja, tapintja, ízleli. Merőben érzéki szemlélet az övé. Az érzékei frissek, elevenek, mohók telhetetlenek. Imádja a szépet, mindent szépnek lát,... helyesebben: nála minden érzéklet kiváltja azt a kielégülési érzést, amit más embernél csak a szépség érzékelése idéz elő. Boldog állapot-e ez vagy boldogtalan?... más kérdés. Meg kell érte fizetni, annyi bizonyos:
„Az izgató vagy kábító látszatok alatt rögtön meglátom és megérzem e földi dolgok monotóniáját. Miután sok mindent megpróbáltam, be kell vallanom, hogy minden ugyanaz. Olykor roppant el vagyok keseredve.”
Meg kell fizetni, a spleen a fizetség. Az idegrendszernek ez a finomsága, amely képessé teszi az embert, hogy „felizguljon” és „elkábuljon”, más apróbb benyomások hatása alatt is, ─ a fáradtság, kimerülés és csömör érzését hozza magával.
De csak ilyen idegrendszer, ilyen fantázia képes efféle rendkívüli dolgokra, amiket ebben a könyvben találunk.
Ha az ember világos délutánban lefekszik aludni és arra ébred, hogy már este van, akkor érez így. Úgy tetszik, mintha egy nappal később, vagy előbb volna, mint lefekvés előtt... Minden különös, furcsa, megmagyarázhatatlan. Az események között lévő oki viszonyok eltűnnek. Nem tudja megérteni az összefüggéseket. Az alakok a színek, a hangok valami érthetetlen, bájos, idegrendszerű zűrzavarban kóvályognak körülötte. Igen, mintha kóvályognának, forognának és pillanatról pillanatra változnának, vagy inkább mintha meg volna merevülve, beállítva és elrendezve. Minden értelmetlen és nagyszerű, fájdalmas és gyönyörű, fárasztó és üdítő.
Jób Dániel novellájában, a Hajnali madarakban olvasunk egy ilyen késő esti ébredést. Ez nem beteg érzés, ezt minden egészséges ember átérezheti. A fantázia ilyenkor könnyű és vad, ─ hiányzanak a pedalok, ─ mindennek van valami jelentősége és hangulata. Az életünk összes reminiszcenciái fölélednek, mint a kisértetek a temetőben éjfélkor.
Semmire se gondolunk, egy szót nem tudunk kimondani és mégis úgy tetszik, mintha minden a nyelvünkön volna, az eszünkbe, a hátgerincünkbe, künn a levegőben körülöttünk „zengő tumultusban”. Ez az állapot normális, de őrülettel rokon a képzeletnek egy féktelen kilendülése. Valami telepátiás fokozottság, amellyel keresztülrepüli a tér és idő korlátait, végigsuhan az elmúlt napokon s a jövőn.
Íme példák.
Mit érez Szomory egy londoni kis szálló magányában.
„...a nagy csönd mélyén, tompán és elmosódva, az ajtók, függönyök, folyosók, szőnyegek s lépcsők vaskos és lágy szurdináján át, megtörve s elgyengülve a város zsivaja hangzott, az egész nagy lázas élet, az egész rengeteg külső világ, az utak, a partok, a pályaudvarok, a felszerelő hajók s az induló vonatok s a nagy tér s a nagy sík ahová kijutnak a végtelen és az új városok, izzó tüzekkel, vonzanak.”
Egy londoni ócska-ruhásbolt szintén extázisba hozza:
„A sok sötétszínű ruha között, amelyek tömött sorokban és dús kötegekben nyomkodták a falakat, egy lámpa világított. A halottas szobák maró illata szállott, hervadt s kesernyés szagok párologtak a szögletekből. És egész raj sápadt ember víziója támadt, a távolban lihegők kálválkádja, zord és vékony alakok, sorvadozó és zömök silhouettek halottak is, akik e ruhákat levették hajdan.”
Ez a végletekig fokozott érzéki interpretáció a fantáziának sajátszerű gazdaságán épül, az asszociációk buja sokszorosságán. Az író lát, hall maga körül mindent és még ami mindezen túl van. Látja saját magát is, a poseát, az arcát minden irányból, érzi a múltját, mindazt, ami vele valaha történt, mind egyszerre és ami másokkal történhetett itt ezen a helyen.
A kis londoni hotel verandáján például ilyeneket érez Szomory: „Valami kihűlt és elmúlt barátság hangulata terjedt, az elhagyott bútorzat és bús növényzet körül. És emberek, akik elszéledtek és asszonyok, akik elhelyeztek. És valami különös kert a távolban, amelyik elhervadt.”
Szomory rendkívül érzékeny ember és ebből magyarázható a fantáziájának természete. Minden impresszió megbolygatja az összes emlékeit, az összes szenvedéseit és az összes örömeit; orvosi nyelven: az összes fontos komplexeit. Mik a komplexek? Azok a képzetkörök, amelyek az egyént leginkább foglalkoztatják, amelyek az életének irányítói. A fejlődésének, a küzdelmeinek emlékei, a tervei, a csalódásai, a sikerei, a vágyai. Egy sematikus példát mondok: Petőfi Sándor komplexei: szabadság, szerelem, hírnév, vándorlás, dal. Vagy Ady komplexei: a szerelem, halál, bor, pénz, utazás, dicsőség, siker. Anatole France komplexei: béke, bölcsesség, nyugalom, a könyvek, a művészetek, a tudományok, a szép nők, jó ételek, jó borok, megelégedettség. Persze ez csak nagyon durva, nagyon szemléltető példálózás, a lényeget azonban elárulja, a komplexek körülbelöl mindannyiunknál ugyanazok, tulajdonképp állati ösztönök, a létünk erői és sarkpontjai.
A lírikus nem beszél másról csak a komplexeiről, viszont az igazi művészek mind lírikusok. Nem lírikus-e Arany János, nem lírikus-e Shakespeare? A Bolond Istók, a Hamlet egyaránt nem a költők legbelsőbb, legszemélyesebb ügyeivel foglalkoznak-e?... Szomory Dezsőnél azonban a komplexek érzékenysége igen nagyfokú, az összes minuciózus részleteikkel. Ő állandóan az összes komplexeivel foglalkozik, nemcsak a jelen adott pillanatot éli át, hanem ugyanakkor az egész múltját is amely benne zeng, mint valami óriási hárfa, amely a dallamát kíséri.
A Nagyasszonyhoz írt előszavának első mondata kitűnően demonstrálja az állítást.
„E zengő tumultus Párizsban ébredt s a nagy olasz kertekben íródott, ahol kaméliák virultak a szélben és az arcom egészen sápadt volt.”
Íme fölbukkan rögtön egy komplex:... „és az arcom egészen sápadt volt”.
Szomory komplexeiről felvilágosítást adnak a témái s ezek: a szépség, a fény, pompa, előkelőség, a szenvedés, a kéj, a bűn, az éhség.
Mindaz ami a földön a legszebb és legcsúnyább ─ érzéki értelemben. Kéj és kin, szépség és rútság, előkelőség, és aljasság ezek a gondolat és érzésvilágának pólusai. A hősei: Mária Terézia, II. József, Ferenc császár, csupa előkelő, szép, finom ember. Azután: Hughes Revel egy züllött újságíró, Bauer Antal egy tönkrement genie, Tremolles egy kalandor, egy cocotte, aki megjelenik a lányának az esküvőjén, egy rablógyilkos. Aki azonban Szomorytól olvasott valamit, az tudja, hogy ezek nem idealizált alakok, hanem páratlanul finom megfigyelés + intuíció eredményei. Megérzi minden emberben a nemességet, az előkelőséget, a zsenialitást és megérzi a gonoszat, az aljasat. Hiszen mindenkiben van valamennyi mindenikféléből. Minden emberben meglátja a maga titkos nyomorúságát. Az ő Mária Teréziája is szenvedő, féltékeny, boldogtalan, kielégítetlen nő és viszont Tremollese is hős, genie és a cocotteja is szent asszony.
És a témái is ilyenek. Az ő hősei túlnyomóan annak a konfliktusnak az áldozatai, amelybe mint valami szerencsétlenségbe egyrészt a zsenialitásuk, másrészt a „nyomorúságuk” miatt belekerültek. Ezek a siralmas emberi sorsok, ezek az összetört életek érdeklik, amelyekből nyilván sokat látott Londonban és Párizsban. „Dúlt arcú skót leányok. Német hetérák beteges kövérségben. Tragikus hajóskapitányok, akik letörötten és csontig ázva a száraz földön lézengenek.” Egy alakja így beszél magáról: „Minden fogamból a nyomort piszkálom elő és úgy állok itt mint egy darab rút lepény, aminek keze és lába van.” És mindenütt valami rejtett gyalázat. A német nagykövetet, a nagy urat megcsalja a felesége a komornyikkal. Az elvált férj ingyen pásztorórára jön a volt feleségéhez, az énekesnőhöz és mert nem győzi a várást az előszobában, a szobalányhoz fordul...
Szomory művészetét analizálni igen nehéz, annyira megfoghatatlan, szubtilis. Aki nem tud eléggé olvasni, nem ért a novelláiból egy szót se, következésképpen letagadhatja, hogy azokban valóban művészet és pedig ritka művészet rejlik. Az ő tehetségének súlypontjai egyrészt különös és aprólékos érzékletei, másrészt a stílművészete. Technikája biztos, kiesztergályozott öntudatos. Amit ki akar fejezni, azt pontosan, teljesen kifejezi. A kifejezésben nála el nem vész semmi; pedig azok a dolgok, amik őt érdekeik valóban nehezen kifejezhető határozatlan érzések és sejtések, amikre nincsen költői nomenklatúra és bevált kifejezési mód.
Például. Tremolles, a kalandor otthagyja a Pyrker-Hotel éttermét. Szomorynak ez a jelenet tetszik, ezt kidolgozza, ez él benne.
„Aztán elment. Valami különös kábulat lebegett vele, valami mérget hagyott el maga után; itt-ott a tornácon megnézték, meg kellett, hogy nézzék, öntudatlan, ösztönszerűleg, az asszonyok főleg, akik a lelkök mélyén hirtelen villámlóan, valami rejtélyes reflexhatásképpen megismerték, megérezték. Olykor egy ember is ránézett ellenségesen, ösztönszerű idegenkedéssel. A szegény német zenészek mintegy megriadtak, amint elhaladt mellettök. E nagy világban való kóborlásukból, mint elhalt s hirtelen visszapattanó rémlátás hatott a szőke fejével, a kék szemével. Hol látták ezeket a szemeket, a szőke óriást, hol látták? Micsoda éjszakák mélyén, micsoda tivornyákon, vagy kihalt apró vasúti állomásokon, ahol mint fáklya siklott tova és eltűnt a horizontok mélyén, a nagy utakon, a sötétben, vagy hol egyébütt az utcán a tömegben, kémlelve, szimatolva, ismeretlen álmokat hajszolva, vagy másutt, a tenger partján, a szellős verandákon, fülledt klubtermekben, ahol a látszat tikkadt nyugalmában valami lázas életet élt, küzdött, lihegett, zord terveket kovácsolt, vagy tán titkos folyósókon, ahol elvonult mint az árny, elváltozva, halotthalaványan a bűnnek izzó reflexével megtépve s lerongyosodva, megbélyegezve s tragikusan mint aki fékevesztett energiáját az ösvény szélén hurcolta meg, vagy üvöltöző vadállat erejével, véres fogával az áldozat testébe mart.”
Az idézetben némely szavakat aláhúztam, ahol ezek a finom sejtelmek csodálatos könnyűséggel és szépséggel alakultak ki a fogalmazásban. Egyszersmint paradigmája ez a leírás Szomory buja fantáziájának, amely egyetlen általános benyomást villámsebesen részleteire bont, szétkapcsol, összehasonlít és hasonlatokkal magyaráz.
Szomory könyve tele van ilyen ─ hogy így mondjam ─ ritkán előforduló, nehezen meghatározható érzésekkel, amelyek annyira egyéniek elgondolásukban, annyira specifikusan az íróra vallanak, hogy senki másnak talán soha az eszébe nem jutottak, de azért mégis általános emberi érdekességűek, mert a művészete révén meg tudja őket értetni, el tudja képzeltetni, el tudja fogadtatni s ezzel általános emberi érdekességűvé teszi valamennyit.
Egy novellájában így írja le a hajnalt:
„Az utca már élt odalenn s a szennyét hömpölgette. Reggel volt. Keleten a nap tüzéből sajátságos alakzatok valami irtóztató öldökléssel szerelték föl az eget: száguldó társzekerek alatt aranypiros véröket folyatták feldöntött bíbornokok.”
Íme egy rövid leírásában szinte az összes komplexei benne rejlenek.
Szenny. Irtózat. Öldöklés
Bibornok (előkelőség). Száguldás.
Egy londoni szállóban éjszaka nézi az utasok érkezését.
„...Minden üres volt. Az oszlopos csarnokban, a téli kertben, véges-végig a termeken, a széles lépcsőkön is, a nagy szállók éjszakai melankóliája terjedt az elnyűtt, megviselt, agyonfáradt bútorok hangtalan nyomorúságán. Néhány roppant málha jött a csendben, súlyosan, bronzbarna színekben, matrózoknak öltözött, de gályaraboknak rémlő óriások vállán, rejtélyes és ijesztő tartalmukkal koporsó-módjára, a kései utasokkal mögöttük mint gyászos kíséret valami éjjeli temetésen.”
Itt is: Elnyűtt. Megviselt. Agyonfáradt. Nyomorúság. Gályarab. Rejtélyes. Ijesztő. Koporsó. Gyász. Temetés.
Egy zsidótemplomot ír le hosszú-napkor. A küszöb tragikusan meg van repedezve, felszántva, meghasadva mint egy ősi bejáró. A kendőbe burkolt alakok, mint holmi kisértetek tanácsa. Valami „nagy maró fuvallatot” érez az egészen, valami sajátságos keverékét a parázsló-dohánynak és elsárgult papírnak. Az avult zsoltárok és ósdi imakönyvek lapjai megkínzottaknak tetszenek. A gyertyák izzó elefántcsontnak rémlenek. Egy zord alak egyedül verdesi a mellét beburkolózva és bűnbánásban, mely a tébolyig ragadta el.
Minden dolgot különösnek, másnak érez, mint ami, és mégis megértjük.
Egy ember a város felé megy, ahol nemsokára gyilkolni fog.
„Arcát megemelte a nagy fény irányában. A távoli vonalak, égő háztömegek a roppant kövek s kémények rengetegéből a város víziója támadt s szállt elő mint tenger mélyéből valami szörnyeteg. Sajátságos és izzó vonzalmán a vétek maró íze terjedt, az ismeretlen büntettek, a rejtelmes gyalázatok szédítő fensége s riadalma támadt.”
A gyalázatok szédítő fensége! Ez nem moralizálás, azaz nem bűndicséret, ez valami határozatlan belső érzés, valami professzionátus gyönyörködés. Gyönyörködés abban ami ritka, kockázatos, életveszedelmes.
Szomory a bélyeggyűjtő szenvedélyévet keresi ki az efféle ritka ember-példányokat, amelyek nem is olyan ritkák.
Találunk nála kéjgyilkosokat, gyalázatosan megcsalt férjeket, homoszexuálisokat, koraérett gyerekeket (Groswenor-ostor) rajongókat, embereket, akik részint a pompában, részint szennyben élnek, részint kedvelik mind a kettőt.
Szomory manierjairól szeretnék még beszélni, mint amik szorosan beletartoznak írói természetrajzába.
Szereti használni a felkiáltást: Szent isten! Beledugja a szavak közé a mondatokba mint valami ragasztékot, de közelebbről nézve mindannyiszor szükségszerűleg, öntudatosan. Ez a felkiáltás az elviselhetetlenség érzését reprezentálja. Ha valami iszonyú szánalmas vagy nagyszerű, kéjes, hogy a heves, erőszakos benyomást az idegek már nem bírják el, már menekülni akarnak, akkor megjelenik ez a védekező, kompenzáló, franciás kiáltás: Szent Isten!
Hughes Revel, a züllött újságíró előadást tart lady Bakhamról:
─ „Lady Bakham a legszebb nő Londonban. A legszebb nő a szárazföldön s a tengereken. Szebb annál, amit Gains-borough föstött, szebb Burne Johnnál, a rózsaszínű Watteau minden álmainál. Szép ö, szent Isten, szép mint egy japán cseresznyefa, amikor kivirágzott, szép mint egy gyöngyházcsiga a smaragdfüvekben, egy aranyalma a hajnalban vagy a vér a narancsban. Szeretni őt! És szeretni általában. És szédülni és szenvedni is. És még sok minden, ami a gyönyör körül van. Az isteni kert!”
Mondom, ennek a megismétlődő kiáltásnak, amellyel Szomory könyvében annyiszor találkozunk, alapja az elviselhetetlenség érzése. A dolog ott válik manierrá, hogy Szomory gyakran használja mintegy markíroz csak vele. Az előbbeni idézetet szándékosan folytattam, mert még egy más fajta modorosság akad benne. (Eltekintve a hasonlatok halmazától, amely egészen kivételesen Wilde-re emlékeztet.)
─ Szeretni őt! Itt néhány szokatlan mondat következik. Szeretni őt! ─ ez mondat állítmány nélkül. Szeretni őt ─ boldogság! Ilyesmit képzelne az ember. De nem erről van szó és nem ezt kell képzelni. Itt a beszélő egy egész gondolatsort ugrik át és azt kell észrevenni. Szeretni őt! És szeretni általában. És szédülni és szenvedni is. És még sok minden ami a gyönyör körül van. Az isteni kert!
Egész circulusát a komplexeknek futja meg a gondolat pár pillanat alatt. Ezt Szomory úgy éri el, hogy a mondatokból kivet minden fölösleges ballasztot, szinte csak szavakat ír egymás mellé. Ennek a maniernak is megvan tehát a maga fiziológikus alapja.
Érdekes modorosságokat találunk az ő komponálási módjában is. Ahogyan a mesét elrejti, ahogyan a képhatásokat előtérbe hozza, ahogyan startol és ahogyan a célhoz ér, ahogy óvatosan kerül minden közönségességet, amilyen ravaszul és előkelően kijátssza kikerült mindazt ami banális, ízléstelen. A legrettenetesebb, legpokolibb novelláiban is egy felsőbb jó ízlés állandó őrködésért bámulhatjuk: sohase unalmas, sohse közönséges. Arisztokrata-művész, mert egyedül van, magának él, magának néz, hallgat, figyel, szenved, gyönyörködik és ír. Szociális kapcsokat nem érez, az érzékei teljesen lefoglalják, de nagy művész, és ezért mindannyian tanulhatunk tőle és gyönyörködhetünk benne. Hogy ez csakugyan így van, ezt óhajtottam néhány érvvel bizonyítani. Nem azoknak, akik Szomory írásait már eddig is értették és művészetét megérezték, ─ fölösleges fáradtság lett volna elmondani nekik azt, amire egyenként maguktól is rájöttek, ─ hanem akik eddig nem értették, akik idegenkedtek tőle, akik nyitott szemekkel elmentek mellette, akik mindezt eddig nem tudták.