Az istenhegyi székely hősleány
szerző: Jókai Mór
A mint az utas Tordáról Enyed felé kerül, jobbról a hegyek között egy bámulatos hegyhasadék tünik szemébe, mellynek két meredek fala most is ugy egymásba illik minden rovátkaival, hogy ha összeraknák, senki sem mondaná, hogy ott ketté volt nyilva a hegy.
Pedig a két meredek sziklafal ollyan messze el van most egymástól, hogy akár tornyos falvakat lehetne épiteni közé s merész gondolat volna egyik párkányát a másikkal áthidalni.
Közepette egy kis hegyi folyam csatangol, gátakat torlasztva maga magának roppant kőhalmazokból, mikor néha a fellegszakadástól megárad; miket azután szépen kikerülget, mikor ujra rendén leapad. Ebből áll az egész változékonyság, mi a Torda hasadékában véghez megy századról századra, nem véve számba az apró sombokrokat, mik itt amott a falak repedéseibe felnőnek.
Hogyan támadt ez a csodás hegyrepedés? arról nagyon sok regét tudnak beszélni; a magyarországi urak szent Lászlónak, az oláh tudósok az ördögnek tulajdonitják, eredetét, a bölcs szászok valamellyik nagy mesterük kézi munkájának állitják azt, ehez azután mindegyik rak annyiféle mendemondát, a mennyit megbir s mindegyik azt követeli, hogy az övé az igazi.
Nem kell nekik hinni, az az igazi, a mit én mondok.
Ott hallottam a székelyföldön; azon módon adom tovább, a hogy nekem beszélték egy szép tavaszi éjszakán a szép fehérre meszelt pest körül ülve, egy fahéj döbön édes túró és illatos fenyőviz mellett.
Hát azon a hegyes vidéken, a hol mostan Harasztos áll (tudnivaló, hogy az Aranyosszék közepén van) volt egy hegytetőn egy kővár. A hegyet ugy hivták, hogy Istenhegye, hitták pedig először azért ugy, mert a régi székely táltosok ott tartották sok ideig áldozataikat, azután meg azért, mert minden villámlással mennydörgéssel járó zivatar onnan szokott előkerülni, utoljára pedig azért, mert a vár ura Atyás Mózses uram, a kit bizonyos tulajdonságáért saját nyelven elneveztek Ziharfuónak, nagy ápolója levén a keresztyén vallásnak, oda templomot épittetett haranggal, odajártak a környékből imádkozni.
Atyás Mózses uramnak már a hetedik öreg apja is léleklátó volt, s az is ott lakott az Istenhegyen, mikor még a hetumogerek ki sem gondolták, hogy atyafilátogatni eljőjenek Attila földére; s azon időben örökös vitája volt valami goromba dölyfős dákba oltott római szabadossal, a ki a mostani Thoroczkó helyén székelvén, a birtokai határát mindig kiebb tologatta; majd egy erdőt, majd egy szántóföldet foglalgatott el szomszédaitól, utoljára épen egy egész félmérfölddel odább állitotta a terminus bálványt Atyás uram mezejébe. A lélek-látó fenyegetőzött Rómával és az istenekkel; mire a szabados azt felelte, hogy a hova ő méri a határt, ott van az, és azon sem Róma, sem az istenek nem segitenek. A következő éjszakán azután ugy ketté nyilt az egész hegyláncz, hogy egyik fele jobbra, másik balra távozott, középett maradt egy irtóztató mélység mérföldnyi hosszúságban. Még pedig ollyan igazságos volt az osztoztató mennyei biróság, hogy a szabados saját földéből is szakasztott egy nagy darabot s odatoldta azt az Atyás uramnak maradott részhez, a kitől azt azután nem is lehetett visszaperelni.
Ezt beszéli az én mondám a Torda-hasadékról, s bizonyomra mondhatom, hogy ez is igaz, mint a többi.
Az Atyás család azután is megmaradt Harasztos és az Istenhegye vár birtokában, mikor később a magyarok bejöttek, s a környéket elfoglalták; hanem azután is sok baja volt ama birtokához ragasztódott nagy darab föld miatt; melly egykor a szabadosé volt. A thoroczkai vicevajdák mind azt allegálták, hogy az még az övékhez tartozik; de azonban sehonnan sem mehettek bele, mert körüle mind Atyás uram birtoka feküdt, elől volt pedig a nagy sziklahasadék; Atyás uramék mindig azzal fizették ki őket, hogy vagy ragaszszák össze megint a Torda-hasadékot, vagy csináljanak rajta hidat keresztűl, vagy tanuljanak meg repűlni, vagy vigyék a földeiket onnan a hova akarják.
Ez a perpatvar igy folyt ivadékról ivadékra, s legkeményebben folyt akkor, mikor Atyás Mózses uram idejében Ribarcz vicevajda uralkodék vala Thoroczkóban, a kit kellemetes tulajdonságaért elnevezett a székely nép Vasfeő Ribarcznak.
A Ziharfuó azonban nagy táltos volt a maga részéről s tudós praktikáival egy hajszálat sem engedett Vasfeő uram erőszakoskodásainak, ellenben mindenütt kijátszotta azt, a hol csak összeakadtak egymással.
Sok volna elbeszélni, miben állottak a Ziharfuónak emlegetett praktikái, ez uttal csak azt az egyet mondom el, a mi épen történetünkhöz tartozik; magával Mózses urral nem sok időre levén dolgunk.
Tehát legcsinosabb prakticája volt a sok között Mózses urnak az az egy, miszerint ő elhitette az egész világgal, hogy ő neki két leánya van.
Az egyiket hitták Lónának, a másikat pedig Szendilének.
Hogy Lóna keresztyén névből került (Ilona), az könnyen sejthető, de hogy Szendile micsoda pogány név legyen? azt soha senki sem találta ki.
Ismerte pedig mind a két leányt az egész környék, és mindenki a ki őket ismeré, megesküdött rá, hogy soha egy apának és anyának két ollyan különböző természetű gyermekét még nem látta, mint ez a kettő.
Szendile fiatalabbnak látszott Lónánál jó öt esztendővel, talán tizennyolczra lehetett becsülni, Lónát mindenki felbecsülte huszonháromra; Mózses ur is igy vallá.
Szendile szerény volt, szemérmes és pironkodó, alig lehetett bizonyosságba jönni a felöl: millyen színűek a szemei, mert azokat mindig lesütve hordta; nagy vonzódása volt a jobbágyok iránt, azokat sokszor látogatta; ha betegeik voltak, ápolta, irral, lével tartá; ha panaszuk volt, bevitte atyjának; velük eldalolgatott a mezőn; szerette is őt az egész környék ifja véne ugy, hogy majd meghalt érte, s tűzbe vizbe rohant volna Szendilének egy gyönge szavára.
Millyen más volt ám a nénje! Hatalmas délczeg termetű; villámló fekete szemekkel, a mikkel ha valakire ránézett haragosan, jobban megijedt tőle a kivont kardnál. Ez ugyan nem sokat komázott paraszttal, cselédnéppel; megszolgáltatta őket emberül; ollyan rendet tartott a háznál, mint egy generalis; maga is tudott lőni, vágni, gerelyt hajigálni; a legszilajabb lovakat válogatta paripának s naphosszat kergette a szarvast és lesett a medvére a rengeteg erdőkben.
Még azt is beszélték róla, hogy a nálánál szebb és kedvesb Szendile iránt millyen kegyetlenül viseli magát. Az nem is mert mutatkozni ott, a hol nénje jelen van; az ártatlan nem panaszkodik ugyan senkinek Lónára, mert nyilván nagyon retteg tőle, de ő is kerüli nénjét, ugy hogy soha együtt nem lehet látni a kettőt.
Gyakran jönnek távolból – közelből deli fiatal legények, kiket Szendile szépsége ide csalt; azonban nekik is Lónával gyűl meg a bajuk; mert Szendilével csak lopva beszélhetnek, s a büszke, parancsoló testvér ollyan próbákra állitja őket, hogy férfi legyen, a ki azt kiállja. Majd borozó társaságba viszi őket, a hol a megpróbáltnak egész este nem szabad a poharához nyulni, majd versenyt nyilazni hivja, s ha a jámbor háztűznéző roszabbul lőtt, mint ő maga, hátára ver a tegez idegével s elkergeti: ezt a gonosz mulatságot egy esztendeig kell kiállni a kérőnek; az alatt mindenféle munkában megpróbálja: annak kell mindenhez érteni, fúrni, faragni, házi eszközöket csinálni; azt használja ácsnak, kovácsnak, kőművesnek; mindenből remekelni kell neki; az kitanult molnár legyen, de a lovakhoz is értsen; verekedni is tudjon mindenféle fegyvernemmel; készen legyen éjjel-nappal talpon állni; és semmire azt ne mondja, hogy nem lehet, a mit neki Lóna parancsol. Ha ezt kiállja esztendeig, akkor azután elviheti Szendilét.
Rettenetes dolog volt ez sok szegény házasulandó fiatal emberre nézve, a kik közűl egy sem birta azt a nagy kegyetlen próbát kiállani, s illyen formán ollyan hire ment az Istenhegyi két leánynak az egész országban, hogy azt minden ember tudta, s a millyen nagyon szerették a bájos szelid Szendilét, ugy rettegtek annak haragos nénjétől, a büszke, délczeg Lónától; s csodálkoztak magukban: hogy lehet a Ziharfiúónak két ollyan különböző gyermeke?
… Pedig hát hamisság volt az egész. Nem volt Atyás Mózses uramnak két leánya; hanem csak egy. Az az egy, a kit istenesen Ilonának kereszteltek; a ki voltaképen husz esztendős volt, s saját akarata szerint hol egy két esztendővel fiatalabbnak, hol ugyan annyival vénebbnek tudott mutatkozni; majd hugává, majd nénjévé változva saját magának; egyszer mint haragos Lóna, másszor mint szemérmes Szendile jelenvén meg a világ előtt.
Hogy nem vette ezt észre az ezer szemü világ? s mi dolog volt Mózses urtól leányával ezt az alakoskodást játszatni? annak azután igen furfangos története van, a minek folytában majd mindent rendén meg fogunk érteni.
Atyás Mózses uram bizony nem volt boszorkánymester, sem büvész; hanem csak hogy több esze volt, mint másnak. Biz ő a zihart sem fútta, de régi tapasztalásokból, természeti jelenségekből meg tudta jósolni, mikor várhatni zivatart s meddig tart, ha eljön? a szemével sem tudta hizlalni a marhát, hogy kövérebb legyen, mint a másé, de tudta jól gondját viselni s nagy hatalmát sem annak köszönheté, mintha a szellemeket ismerte volna, de annál jobban ismerte az embereket.
Nem levén neki fiu ivadéka, hanem csak egy leánykája maradván, midőn felesége meghalt: igy okoskodék magában: „ha én ezt a leányt szelid, jámbor szüzecskének nevelem, majd ha egyszer kirántják alulam a gyékényt, neki jönnek a torzsalkodó szomszédok, kivetik a birtokából, elfoglalgatják a jószágát: ugy is szüntelen koczódnak a magyar urak; mondogatják: mit keres itt ez a csizmatalpnyi Aranyosszék a vármegyék közepében, a ki székely akar lenni, menjen Csikbe, Háromszékbe, Gyergyóba, Bágyonba s a hol még egyebütt szék van, ne hozza ide a székét; az a hamis vasfejű Ribarcz első lesz, a ki a gyönge leányzót kifosztogatja birtokából s mi lesz azután az aranyosszéki Attila-utódból? az uj fajta dentumoger ivadékok majd ugy megigázzák, jobbágyot csinálnak belőle… Ha pedig keményszivű, daliás amazont nevelek leányomból, akkor meg majd ugy megijednek tőle, hogy senki sem meri elvenni az istenadtát: akárkinek sem levén kedve ollyan menyecskét látni feleségül, a ki egy egész vármegyének tud parancsolni s ugy forgatja a kardot, mint akármi férfi. Köszöni az illyen szép tulajdonságokat akárki is a házastársában.”
Mit gondolt tehát ki a Ziharfuó? Azt gondolta ki, hogy egy leányából nevel kettőt, egy szelidet, kedveset, szemérmest; és egy villogót, harczolót, uralkodót; amazt hadd szeressék, emettől hadd féljenek, amaz legyen a mágnes, melly a jó akarókat ide vonzza, emez pedig a mennydörgő mennykő, melly az ellenségeket elriaszsza.
De hiába gondolta volna ezt ki illyen furfangosan a Ziharfuó; ha maga a leány is ollyan fából nem lett volna vágva, a mi erre a czélra alkalmatos. Az alakosdi már a gyermek lyánnak is megtetszett; esze volt hozzá, mint a tűz; fel tudta fogni teendőjét, mikor mutasson szelid arczot, mikor parancsolót; hogyan kell öltözni amahhoz, millyen szín, szabás illik jobban a szendeséghez; miféle hajviselet jellemzi a jámborságot; viszont hogyan kell suhogni a selyemnek és bársonynak a délczeg amazon termetén, hogyan kell hordani fejét, szikráztatni szemeit, feltüzködni az aranyos kalpag alá tömött hajfonatait, félvállra vetni prémes kaczagányát? még hangját is ugy el tudta változtatni, hogy abban senki hasonlatosságot nem ismert fel; egyszer dallamos reszketeg, édesdús beszédű; másszor csattogó, mennydörgő szózatú. Mint Szendile gyönge, ügyetlen, erőtlen teremtés, a ki még a késsel is megmetszi a kezét, mikor kenyeret szel; mint Lóna, kelevézhajigáló szilaj nő, ki keresztül vágja karddal a réz sisakot. Még ugyan az a kéz is egészen más vala. Ha valakinek bekötött szemmel kezébe adták volna: azt mondhatá elébb: „ez a szelid Szendile kacsója, ez a harmat, ez a bársony; csak csókra, czirógatásra való,” de ha aztán megszoritá vala azon kéz egyszer: „oh az a Lóna vaskeze, ez az öldöklő, emberigázó marok!”
Ollyna jól tudta pedig játszani kettős szerepét a Ziharfuó leánya, hogy még az udvari cselédség közül sem jött arra a gyanura is senki: hogy ez a két testvér talán egy lehetne: annyira megszokták Lóna büszke arczától remegni, uralkodó szavának engedelmeskedni, szeszélyeit tűrni; s Szendilének elpanaszolni, a mit nénjétől szenvednek, és szánakozni rajta, a ki maga legtöbbet szenved miatta s csak alattomban ápolja vigasztalja azokat, kikkel nénje ollyan szigoruan bánik, enyhiti bajaikat, megosztja velük falatját, köntösét, de ugy hogy nénje meg ne tudja, a büszke Lóna.
Legjobban elvette pedig e játék azon jámbor emberek szemevilágát, a kik mint kérők jöttek a házhoz; azok őrjöngtek a bájos Szendiléért s fáztak Lóna kegyetlen arczától, s törték rajta a fejüket, hogy lehetne őket elválasztani egymástól?
Hja, bizony az nem volt könnyű. Pedig nagyon egyenes volt az utja. Csak egy ollyan derék legénynek kellett válnia, a kibe Szendile igazán belészeressen; a kit a mellett becsülni tudjon, a kinek karjára és lelki erejére rábizhassa magát, akkor Lóna átengedi a tért Szendilének és nem kisért többé a világon.
De épen az volt a hiba, hogy illyen legény nem akadt. Nem akadt pedig Mózses ur egész világi életében; a próbára tett kérők vagy nem voltak elég szeretetreméltók, vagy volt bennük szeretet, de nem volt állhatatosság; s Lóna nem adta hozzájuk Szendilét.
A Ziharfuó azután egyszer elhagyta a földi életet, elköltözvén oda, a hol sokkal jobban módjában lesz a fergeteget fujni, s még mind a két leány hajadon fővel volt.
Annyi igaz, hogy Lónát nem is kérte még ez ideig senki. Tisztelték becsülték minden vidék emberei, de szerettek távol állni a keze ügyéből.
A mint a Ziharfuó lehunyta szemeit, nem lehetett félni megrontásától többé; a Vasfeő Ribarcz rögtön eljöttnek hitte azt az időt, mellyben odább lehet szoritani az Istenhegyi leányasszonyt, s behajtatta három gulyáját az aranyosszéki erdőkbe s a pörös földön elkezdett szántatni erőhatalommal.
De mindjárt eleve megkapta a maga részére a leczkét, mert azonnal ott termett Lóna leányasszony a maga kopjás székelyeivel s szembeszálla pörlekedő szomszédjával. Az is fegyveres hadakkal volt ott, s a mint meglátta a hajadont maga felé lovagolni, összekürtölé lovasait, abbahagyatta a szántást csatlósaival s ő is szemközt lovagolt rá.
Lóna férfias nyugalommal kérdezé a Vasfejü Ribarcztól:
– Mit kar kend azokkal az ekékkel itten, vicevajda uram? mint jön szántani a mi földünkre, feltudjuk mi azt hasogatni magunk is.
– Nem ugyan azt többet hugám, felel vissza Ribarcz szomszéd, két felé törülve bajszát; azért jó lesz odább húzni innen azt a selyem rokolyát, mert besározódik.
Lóna pedig csak azért is közelebb léptetett hozzá.
– Talán nem tudja kegyelmed, hogy hol van közöttünk a határ.
Ribarcz oldalán volt ugyan kard, de a kezében szokás szerint egy nagy gerezdes buzogányt szokott hordani; most azt a buzogányt felemelte és odatartá Lóna elé a gombját.
– Ez a határ közöttünk hugám, la! ha egyszer tudni akarod. Ez a határdomb, a buzogányom gombja; addig érsz, a meddig az ér; addig nyujtod a pokróczot, a meddig ennek a furkóját látod; biz úgy.
Vasfejü Ribarcz addig hadonázott a buzogánynyal Lóna szeme előtt, mig a leány egyszer ugy kikapta a kezéből a buzogányt, mintha ott se lett volna.
Szerencséje Ribarcznak, hogy a rézpaizsa vele volt, s hogy ámultában eszébe jutott azt a feje fölé emelni; mert az ádáz hajadon ugyancsak ökölre fogta ám az elvett sulykot. Dörgött is aztán egyre Ribarcz paizsa a sűrű csapástól, miket Lóna egyremásra rázuhintott, minden ütésnél kiáltva: „nesze hát a határ! a magad határa, fogjad, vigyed, te mondottad!”
Ribrcz szomszéd csak tűrte egy ideig az ádáz kalapálást, de utoljára kezdett neki nem tetszeni a muzsika; a mint egy párt a keze szárára kapogatott, biz ő kapta magát, félre ugratott, hátára vetette a rézteknőt s elkezdett futtatni a leány elől, a ki egész a határig üldözte ellenfelét lóháton.
Ribarcz népe látva ezt a futást, maga is megszaladt, nem várta be, hogy a székely legények kisasszonyuk példájára bebizonyitsák, hogy két vége van minden botnak. Ott hagyták ekéiket, marháikat; miket Lóna aztán nagy diadallal vitetett be Harasztosra.
Az elfutott Ribarcz maga elbeszélte otthon a vele történt veszedelmet, s mikor azt mondták neki, hogy mért nem rántotta ki a kardját, ha bántották; s üzte volna el magától azt a némbert; nagy mogorván monda: „jut is az eszébe az embernek, mikor az a leány a szeme közé villantja két szemét; de biz azt sem tudtam, élő vagyok-e avagy halott?”
A viczevajda el sem is hallgathatta a kudarczot, mert hiszen nagyon sokan látták; de nem is csinált belőle titkot, sőt inkább minden embernek elbeszélte, hogy no akadt most ollyan asszonyemberre, a millyet még nem látott soha életében; de esküszik, hogy boszút fog rajta állni keservesen: akár élve, akár halva – feleségül veszi. Annak a leánynak nem lehet más a férje, mint ő; megfordulna a világ tiszta rendje, ha azt más venné el nőül, mint ő, az asszony lenne az ur, a férj a szolga.
Meg is izente Lónának jó idején, hogy őt napjára várja, mert meg fog jelenni iziben az istenhegyi várban ünnepélyes háztűznézés, leánykérés végett.
Lóna visszaizent neki: hogy jöhet, várják.
Vasfejü Ribarcz rögtön felszerelé násznépét, bivalyszekerekre czifra ruhás asszonyépet ültetett fel, azokat követé kaczagányos, kócsagos férfihad lóháton; előlhátul egész csoport kürtös és furulyás léhűtő had tolakodott, szörnyen muzsikálva, a hol falun mentek keresztül. Az egész háztűznéző kiséret, asszonyát, férfiát és muzsikusait összeszámitva, mehetett vagy kétszáz főre.
Az volt pedig a dolognak a fortélya, hogy mind ez a békességes kinézésű csapat a viczevajda legválogatottabb vitézeiből állott, a kik fel voltak öltöztetve kürtösöknek, asszonyoknak, a rokolyák és palástok alá pedig jó kardok és buzogányok valának elrejtve; hogy majd ha szép háztűznézési szin alatt bevonulának mind a várba, egyszerre elő kapják fegyvereiket; s akkor Ribarcz szomszéd azt mondja a szép mátkának: no most kincsem, akár tetszik, akár nem, én vagyok a te urad!
Jaj, de jámbor vajda, korábban kellett volna ám neked felkelned, hogy Lóna eszén tuljárhass! – Hanem hiszen majd meglátod: csak te eredj oda szépen.
A mint a veszedelmes nászhad megérkezett Lóna vára alá, illendően lebocsáták előtte a felvonó hidat; azok bevonultak nagy kürt és sípbeli zengedezéssel, a belső vár udvarra, melly szépen ki volt meszelve erdélyi mézgával rózsaszinüre, a kapuk és ablakok pedig szép füzöld szinüre; az udvar maga behintve gömbölyű kavicscsal. A lyányasszony várt a háztüznézőkre.
Midőn aztán az udvaron mind együtt valának, akkor egyszerre elhajigálták a zenészek a kürtöket, az asszonyok leveték a tarka viganót s pánczélos vitézek váltak belőlük kardokkal kezeikben. Itt az ellenség a várban!
Ribarcz most leszállt lóváról s odalépett a belső kapuhoz, hogy vaskeztyüs öklével, kardgombjával bezörgessen rajta; hát a mint oda lépett, akkor látta, hogy az csak festve van a falra, és nincs ott semmi ajtó; a többi is mindcsak szemfényvesztésül van ottan; nincs itt semmiféle bejárás.
A furfangos leány megtudta eleve Ribarcz gonosz szándékát a háztüznézéssel, s hirtelen befalaztatott a vár udvaron minden ajtót, azután az egész falat bemeszelteté rózsaszinűre s ide-oda, helyelközzel egy-egy zöldkaput festetett rá.
Ribarcz ekkor látta nagy boszankodva, hogy rá van szedve; s akár visszamenjen szégyenszemmel.
De még szép lett volna, ha visszamehetett volna; ámde akkor lett még csak nagy a vitéz násznép ijedsége, mikor észrevették, hogy a hátuk mögött még a fölvonó hid is szépen fel van húzva s ők be vannak zárva egy kijárástalan várudvar kerületébe.
Minthogy ostromhoz épen nem voltak készülve; sem faltörő eszközeik, sem lábtóik nem valának kéznél, hogy akár rést verhettek volna a falon, akár a párkányokra felhághattak volna; köröskörül pedig látták felbukkanni az ormózaton a székelyek dárdahegyeit; s a lőrésekből a nyilvesszők pislogó végecskeit, a mik mind azt bizonyitják, hogy van itt minden vendég számára evőeszköz is elég.
Ribarcz meg vala szeppenve: ha ez a némber tréfát nem ért, onnan felülről mindnyájukat kővel nyillal elölheti, hirmondó sem kerül haza belőlök.
Ekkor egy lőrésen át kihangzott hozzá Lóna csengő szava:
– Jámbor háztüznézők, hát hogy tetszik a házam?
– Ördög vagy, nem asszony! Kiálta boszúsan Ribarcz. Ki látta igy fogadni a vendéget?
– Ki látott vendéget fegyveres kézzel jönni? szólt vissza Lóna. Farkas alá farkasverem!
Ribarcz megadta magát; visszataszitá kardját hüvelyébe.
– Megfogtál: elismerem. Már most mondd, hogy mit akarsz hát velem? El akarsz-e velem jönni tisztességes feleségül, én hozzám Thoroczkóra, vagy megakarsz itt öletni?
– Rendén, szomszéd, rendén. Nem megy az ollyan röviden. Meg nem öletlek, mert akkor azután kihez mennék férjhez? Férjhez pedig nem megyek hozzád, mert még nem hóditottál meg. Várj sorára: most az egyszer én fogtalak meg, s te fizeted a váltságot; majd ha egyszer te fogsz meg engem, akkor te szabod a váltságdijat.
– Mondhatom, hogy az pártád lesz! Kiáltott vissza Ribarcz, kinek most már százszor tetszett a leány, ha eddig csak egyszer.
– No ha neked a pártám, nekem a süveged. Te mondád! kiálta vissza hirtelen a leány. Nem eresztelek el más különben, ha csak mind valamennyien itt nem hagyjátok a süvegeiteket.
A vajda rettenetes dühbe jött erre a szóra; hogy ő hogyan menjen végig az egész falun valamennyi népével süveg nélkül? hogy ő inkább a fejét hagyja elvetetni, mint a süvegét, hogy ez gyalázat és istentelenség igy megszégyeniteni tisztességes embereket; a leány egyre nevetett rajta; mentül jobban dühösködött a vajda, annál jobban kaczagott ő oda fenn a párkányon.
Ribarcz átlátta, hogy a lárma nem használ. Lejebb hangra forditotta a szót:
– Hát aztán mit csinálsz a süvegemmel? Kérdé mogorva gyanuval.
– Viselni fogom! Kiáltá vissza kaczagva a leány.
– Ez a felelet meg is lepte, meg is vigasztalta a vajdát; gonosz felelet volt. El is mosolyodott rajta.
– Nesze hát! Kiálta lekapva fejéről kalpagját, s felhajitá azt Lónáig, ki azt elkapva kezével rögtön feltette fejére, szépen félre nyomva barna hajfürtein. Illett a gonosznak!
Ribarcz fejet csóvált. Átkozott gonosz lyány. A buzogányomat már elvette, most meg a süvegemet is elvette; tartok tőle, hogy az eszemet is el fogja venni, ha sokat járok utána.
Azzal parancsolt kisérőinek:
– Rakjátok le ti is azokat a süvegeket!
A sok csákós kalpagból egész halom támadt az udvar közepén.
Akkor azután lebocsáttatá Lóna a felvonó hidat.
– Már most elmehettek.
A megriadt násznép tolakodott ki a résen, nehogy még egyszer itt fogják, vasfejü Ribarcz leghátul maradt magában: nehezen volt mehetnékje: akár ott is maradt volna. A mint ő is kiléptetett szégyenszemmel a várkapun, a hid közepéről még egyszer visszatekintett, ott látta az őrtorony ablakában állani hamis tündérét. Még saját süvegével köszönt neki a gonosztévő.
Ribarcz megfenyegeté öklével: vaskeztyűs öklével; nem szólt semmit, csak egyre fenyegeté… most már ezerszer volt belé szerelmes, ha eddig csak százszor.
Mig Lóna hőstetteiről beszélni kezdett a hír hangos kürtje, addig Szendile szép szemeiért is szólt a pásztor furulyája.
Az atyási vártól két nyil-lövésnyire volt egy kis forrás; melly a várat ellátta vizzel. Ide járt le minden reggel este Szendile két kis zöld mázos korsóval friss vizért. Kegyetlen nénje küldte, Lóna, ki nem itta meg a más-hoztát, csupán csak az övét.
Valahányszor a szelid lyánka a várbeli ösvényen alájött dalolva, mindjárt megszólalt az átelleni hegyoldalon a tilinkó, ugyanazt a dallamot zengve vissza s mire kiért a forráshoz, alább a patak folyásnál, ott itatta már juhait a pásztor ifjú s istenesen köszönté a lyánkát.
Hónapok kerültek bele, a mig meg is merte szólitani, a mig felajánlá magát, hogy korsócskáit megmerítse a vizben; a mig meg merte mondani, hogy őt Adorjánnak hivják.
Pásztorlegény volt a fiú, semmi egyéb; nem eredett nemes fajból; nem is volt átöltözött kastélyi ur pórruhában, a hogy ez a hős balladákban rendes.
Hanem azért Szendile még is nagyon örömest elbeszélgetett vele. Tetszett neki, hogy az olly hiven várja őt mindig a forrásnál, olly hiven felel dalaira az erdőből és mikor együtt van vele, akkor még rá sem mer nézni. De Szendile tudta őt beszédre hozni; elmondatta vele magának az erdők titkait, a rejtek barlangok belsejét, mik szűk nyiláson kezdődve, benn tágas ürt nyitnak, a viszhangzó boltozatokkal, a tündéri cseppkő alakokkal, az elbuvó patakkal, a függő denevér rajjal, s a halomratorlott ősvad koponyákkal; elmeséltette magának vele a sötét völgyi berket, hová a szarvasok járnak ágbogaikat elhányni; ezernyi ezer szarvval elborítva; a bozótos mocsárt, mellyben a világkerülő bölény visszavonulva él, csak éjszaka lappangva ki a távoli vetésekre; a szivdobogtató kalandokat a nősténymedvével, melynek bőrét palástul viselte vállán az ifju, s a dühös vadkanról, mellynek ívbe csavarodó agyarát botja hegyén hordta; azokkal ő félelmes tusákat vívott, együgyü fegyvereivel, bottal és késsel. Majd elmesélé a rabló oláhok támadásait, kik a hegyek közül szüntelen betörnek a székely határra, s elhordják a pásztorok nyájait; elmondá, hogy védik magukat a mindenféle elszórt pásztorok ellenük? hogy vágják be ledöntött fékkel maguk körül az erdőket, csak ott hagyva utat, a hol ők ismerik; hogy készitnek a rablók csalogatására hamis ösvényeket, a mik azokat kijárástalan szakadékokba vezetik? hogyan engednek nekik könnyü diadalt, s mikor zsákmányterhelten vonulnak vissza gondatlanul, hogy ütnek rájuk minden oldalról, visszafizetve nekik a kölcsönt? Mint értesitik füstoszlopokkal, láma-fákkal egymást a veszélyről; milly okosan tudnak félrevonulni a tulnyomó erő elől; de a mikor aztán helyt kell állani, akkor harczolnak, ha tiz jut is egy ellen.
Szendile késő estig elhallgatá Adorján szavait s szomjazhatott az alatt miatta Lóna kisasszony otthon, ha ugyan otthon lehetett, midőn Szendile a forrásnál ült.
Egy este Szendile szomorú hirt hozott Adorjánnak.
– Jó Adorján; te sem itatod többet ebből a patakból juhaidat; néném holnap befalaztatja a forrást, elfojatja a vizét.
– Miért? kérdezé bámulva Adorján.
– Ki tudná azt, hogy Lóna mit miért tesz? Már kiadta a parancsot, meg is készitteté a homokot földi gyántával keverve, a mivel a köveket majd egymáshoz tapasztják, a kőmüvesek ki is vannak már rendelve. Nem lesz itt több forrás, a hol juhaidat itasd.
Adorján elszomorodott nagyon e mondásra. Azután egyet gondolt.
– El is adom én akkor a nyájamat s beszegődöm nénédhez cselédnek.
– Bérért-e vagy jó szóért? kérdé Szendile.
Az pedig annyit tett, hogy mint fizetett szolga akar-e a várba fölvétetni, vagy pedig mint kérő, ki Szendile kezeért szolgálja ki a terhes esztendőt?
Az ifju elérté a kérdést, mert egészen elpirult bele s lesütötte a szemeit.
– Hogy merném én azt tenni, a ki szegény pásztorlegény vagyok, hogy a te nénédet megbántanám azzal.
Nem merte mondani, hogy mivel?
– Az én néném nem büszke rám; látod én is csak illyen öltözetben járok, mint a ti parasztlyányaitok. Te szegény vagy, annál jobban hozzá szoktál a munkához; te tudsz dolgozni, s fegyvert forgatni, türni hideget meleget és kegyetlen beszédet, nem teheted-e meg azt egy jó szóért?
Adorján ugyan gyáva ficzkó lett volna, ha illyen buzditásra fel nem emelte volna a szemeit a szép lyányhoz. Az mosolygva nézett reá. Ezért a mosolygásért pedig nem egy jó szót, de százat kiállott volna.
Mert tudni kell, hogy Lóna parancsait jószónak szokták nevezni szerte; a hogy a leány maga is mondta azoknak, a kiket megakart izzasztani: „ne szolgám, adjak egy jó szót?” Az ő szavai pedig keservesebbek voltak más ember ütlegeinél.
Adorján még az nap felment a várba; magához szedte eszközeit, a mikre gondolta, hogy szüksége lesz; görbe kését, hosszu nyelű baltáját, hegyes hajitó kopjáit s bátran bezörgetett a kapun.
Azt várta, hogy majd csak meglátja valahol Szendilét, de azzal nem találkozott sehol. Helyette a tornáczon várt rá Lóna; a büszke, a haragos tekintetű. Oh mily félelem ránézni.
– Mi kell paraszt? mi hoz ide? riadt rá az amazon messziről. Hol a süveged?
Az ifju bátrabb volt Lóna előtt, mint Szendilével szemben.
Másnap reggel Adorján felkeresé a vár rettegett kisasszonyát, Lónát.
Ott kellett állnia a folyosón, mig a hölgy előjön; de nem süvegelve, mert ő nem bérért jött szegődni.
Lóna nem volt a várban, vadászni járt, ugy mondák neki, egész éjjel arra a medvére lesett, melly juhait pusztitja; nem sokára a harsogó kürt hirdeté, hogy érkezik; s a dobogó lánczos hidon bevágtatott kiséretével együtt lóháton az amazon; az elejtett medvét utána hozták bivaly-szekéren.
A tornácz előtt leugrott lováról, odavetve a kantárszárat csatlósának, s első dolga az volt, hogy elkezdett sorra perlekedni a cselédnéppel.
– Mit mondtam nektek, léha dolog-kerülők? éjfél után le kell aratni a rozst, szekérre hányni kötözetlen s felhordani a várba, s azután meggyujtani az üres tarlót. Semmit sem végeztetek el. A mit arattatok, ott hagytátok.
– Álmos volt a nép Lóna, – szólt közbe Gyerő, a vén szolga.
– Mit, álmos volt! pattant fel a lyány. Én nem aludtam egész éjjel és nem vagyok álmos. Alhattok eleget, majd ha a vakondokok országába mentek. Álmosok voltak! Majd kiverem én szemeitekből az álmot. Ha én kihuzom a lábamat a várból, mindenki a fülére fekszik. Hallatlan! Még éjfél után is álmosnak lenni! Dologra most valamennyien!
Lónának nagyon jól kellett játszani szerepét, hogy még Adorján sem ismerte meg benne Szendilét; pedig a szerelmesek szeme jól lát, és szive előre érez.
Az amazon vállát farkasbőr kaczagány takarta, a karja fölött végig volt hasitva az öltöny, a mint a küzdő fenevad odacsapott tenyerével; kissé véres is volt a megszakasztott öltöny, de azt nem volt szabad észrevenni; kipirult arczára is fecscsent egy-egy csepp a megölt állat véréből, a por belepte azt, s egy elszabadult hajtekercs még zordonabbá tette tekintetét.
A mint meglátta a tornáczon álló Adorjánt, mintha soha sem ismerte volna, rákiáltott erős hangon.
– Hát te ki vagy? mit akarsz?
Adorján megemelinté süvegét, s megint föltette fejére s válaszolt egész bátran.
– Szolgálni jöttem hozzád.
– Szolgálni? Bérért?
– Nem. Jó szóért. Szendile kezéért.
Lóna felkaczagott.
– Jó szóért? No azt majd megkapod. Mid van? Mit tudsz adni nászajándékul.
– Hát van két jó erős karom, a mi tud dolgozni és hadakozni; van két jó szemem, a mi akkor alszik, a mikor én akarom; van jó szivem, a mi nekem fogad szót, nem én neki; mert ha én akarom, meg se dobban, azután van egy juhnyájam, és ezt mind Szendilének adom.
Lóna vállára ütött a legénynek s megrázta volna őt kezével; de az nem engedte magát rázni, hanem állt szilárdul a lábán, mintha a földbe volna nőve:
– Nem ollyan könnyen állok én a lábamon, leányasszony.
Lóna nevetett magában és ott hagyta a fiut, azon nevetett ollyan jót, hogy ez a jámbor juhász, a ki a gyönge Szendilt alig merte megszólitani, a haragos Lónának még szeme közé pattogott. Az elébbeni urfiak épen ellenkezően tették; ők Szendilénél voltak bátrak s Lóna előtt szemérmesek.
Kevés idő mulva visszajött Lóna s azt parancsolá Adorjánnak, hogy vegye maga mellé a kőmüveseket s falaztassa be velük a vár alatti patakforrást.
Adorján szótlanul engedelmeskedett, lement a forráshoz, melly annyiszor volt tanuja boldog pásztor-örömeinek s elkezdte a rábizott munkát.
Hajh, de csak akkor vette észre, hogy millyen nehéz terhet vállalt magára; nem ment a munkával semmire. Akárhogy betömték, befalazták, földdel behányták a forrást, az megint csak előtört ujra, innen onnan kiszivárgott; már pedig Lóna azt parancsolá, hogy azt ugy be kell temetni, hogy még csak meg se tudhassa soha senki, hol volt a forrás valaha.
Este felé fáradtan és csüggedten tért vissza a várba Adorján s bánkodva vallá meg Lóna előtt, hogy nem sikerült a forrást elfojtani: pedig százan is dolgoztak rajta.
– Látod, agyafurt góbé! riadt rá Lóna; mert nem kérdezted meg tőlem, hogy mit csinálj? én nem mondtam meg előre, hogy hadd lássad, mennyire nem tudsz nálam nélkül semmit. Most eredj vissza egyedül, csinálj a forrás nyilása előtt fűzfavesszőkből egy kis kast; nem nagyobbat, mint egy lépés; azután csinálj keveréket két kila törött kavicsból és egy mércze degetből, ajd hozzá apróra tört bükkfaszenet, s a mennyi az egész, még annyi mészport keverj közé, ollyant, a mit viz alatti épitésre használnak; mindent megtalálsz az első bástya pinczéjében, azt a keveréket öntsd a kasba, a mint azt a forrás-vize tele tölté; reggelre kemény lesz az, mint a kő s a legkisebb hasadékot is ugy befojtja, hogy ki nem szivárog többet rajta semmi.
Adorján nagyon elbusulta magát, hogy ez a leány még is többet tud, mint ő, s szép csendesen elvégzé egyedül a munkát éjjel a mit nappal század magával sem ért el s valóban reggelre egy csepp viz sem jött elő többet a forrás helyéről.
Másnap azután Lóna valamennyi emberét neki állitá a munka folytatásának, a forrás helyét és a patak medrét egészen betöltette, a földdel egy színig, s a frissen hordott földet, a mellette levő réttel együtt keresztben felszántatva, még azon az éjszakán bevettette kölessel.
Azután is mindig éjjel learattatta az érett gabonát, éjjel behordatta a várba; ott nyomtatták, csépelték; a szalmát lerakták a sáncok közé, s bivalybőröket teregettek a lapos kazalokra, a learatott tarlót pedig mindig felgyujtatá az aratás után.
Majd meg azt cselekedte, hogy szekereket küldött el Csikba, azokkal kénkövet hozatott a torjai üregekből; a fenyőkből kád számra főzette a szurkot. Azzal csufolták már, hogy a világ minden vargáját el akarja látni dratvával, arra az a töméntelen szurok.
Majd megint valahány szekér volt, mind kirendelte, hogy menjenek a szomszéd szász atyafiakhoz, s vegyenek meg minden buzát, a mit csak náluk kaphatnak; a székelyek csóválták a fejüket: hiszen maguknak is annyi gabonájuk termett, hogy ők vihetnének a szász piaczra buzát, de nem mertek ellene szólni. Pedig Lóna utoljára már a kontyáról való boglárokat is eladta, hogy buzát vegyen az árukon.
Egyszer azután azt parancsolá az egész aranyszéki népségnek, hogy minden országutat, melly kifelé viszen a székből, rögtön szántsanak fel keresztben, és hagyják azután parlagon, az erdőkön vezető utakat hengeritsék be nagy kövekkel, a szekerek nyomait, lovak patkóinak helyét kapálják fel, s döntögessék a fákat az utakon keresztül, s azután ki ne járjanak többet a székből, a mig ő nem mondja nekik.
A kik e dolgokat látták és hallák, nyilván azt hihették, hogy Lóna leányasszony fejében aligha meg nem háborodott valami; pedig bizony mondom, hogy ő tudta, mit cselekszik és minden tettének messze előrelátott oka volt, a mit majd mindjárt meg fogunk látni.
Lóna egy napon követeket küldözött szét az egész Aranyosszékbe, kihirdetve a székely atyafiak között, hogy készitsen minden fegyverforgató férfi annyi nyilat magának, a mennyit hátán elbir, szekereit tartsa mindenki jó rendben, gyüjtse egy rakásra a mi féltője van, mert nem sok idő mulva baj lesz az országban; ollyan nagy baj, a millyent apáink sem értek soha.
A köznép elhitte a csodás leány szavait, mert azok máskor is beteljesültek már s hozzá fogott a készülethez… A szomszéd szászok nevették őket; mi háborgatja a székelyeket, hogy ugy készülnek a hadra?
Lóna néhány nap mulva ismét szétküldé izeneteit, hogy a ki csak mozdulni tud, keljen fel és hagyja oda házát, s minden családjával és barmaival együtt siessen az Istenhegy völgyébe, mert három nap alatt Erdélyben lesz a tatár, s három hét mulva meglátják patkói nyomát Aranyosszéken is.
A székelyek hittek asszonyuknak s felgyülekeztek az istenhegyi völgybe, a szászok még jobban nevették őket.
Harmadnap betörtek a tatárok és legelőször érték a szászokat, azok nem is nevettek azután többet.
Honnan tudta ezt előre Lóna? azt az akkori emberek sehogy sem voltak képesek kitalálni, nem volt még akkor sem hirlap, sem posta, a ki izenetet hordott volna távol országokban történt nagy eseményekről, de még az ember is ritka volt, a ki el tudta olvasni a más irását; csak akkor látta meg az ember rendesen az ellenséget, mikor már a hátán volt.
Nehány év előtt azonban, hogy a tatárok betörtek, történt, hogy négy zarándok férfi keresztülutazott Erdélyen, útját innen tovább vive, azon czélból, hogy ők felkeressék azt a nagy Magyarországot, a mellyből őseink Álmos vezér alatt kivándoroltak. Utközben megpihenének Atyás Mózses uram várában, s elmondák előtte utazásuk czélját. Lóna figyelmesen hallgatta a férfiak beszédét s ha lehetett volna, ő is kész lett volna velök együtt menni. Mikor ismét odább mentek, akkor arra kérte őket, hogy vigyenek el magukkal három himgalambot az ő galambházából s majd ha ollyan helyre érnek, a hol elhagyott atyafiak honára találtak, irják fel izenetüket vékony hártyára, kössék azt a galambok szárnya alá s eresszék őket utnak. A himgalamb bizonyosan haza fog találni nőstényéhez s meghozza az izenetet száz mérföldnyi távolból is.
A zarándokok elvitték a galambokat, s két esztendeig nem hallott felőlük semmi hirt Lóna.
Egy este berepült ablakán az első galamb. Lóna meglelé nála a beirt hártyalapot s örömmel olvasá róla, hogy kettő a bujdosók közül szerencsésen eljutott a magyarok őshonába, hol még egy hatalmas nép él, melly a mienknél sokkal nagyobb, velünk egy nyelvet beszél s emlékezik reá, hogy egy ivadéka egykor elindult Attila örökségét felkeresni. Üdvözlik a távol rokonok a Kárpátok alatt lakókat. Ezt irta az egyik zarándok a Volga partján.
Mintegy félév után megérkezett az istenhegyi várba a második galamb. Az izenet, a mit ez hozott, nem szerzett örömet Lónának. Az volt a hártyára irva: hogy nagy vész közelg a magyarok őshazája felé; Ázsiából Dsingiskán tatár csordái megindultak a világot végtül végig pusztitani, már ott vannak a határon, s harczkiáltásuk hangzik körül. Az ős magyar ország ugy van közöttük, mint tenger közepén a sziget.
Még a hold sem ujult meg ismét, midőn a harmadik galamb is haza érkezett. Ez már levelet sem hozott, de szárnya hegyei és farka tollai el voltak perzselve. Ez már a lángok közül jött, mellyek ős magyar országot hamuvá emészték.
Innen tudta meg Lóna, hogy készülni kell, mert nagy veszély jön, s jaj annak, a kit álmában lep meg.
Tudjuk jól, hogy a szegény szászok, miután e kellemetlen vendégektől meglepettek, maguk vezették őket Ariskáld vezérükkel Magyarországra, és hogy ott mi történt tovább?
Ekkor látták át az aranyosszékiek, millyen bölcs dolgot cselekvék Lóna, a midőn az országutakat keresztben felszántatta, s bevetteté füvel, és ismét a hol a füvet, gabonát lekaszáltatá, a tarlót felgyujtatta szerte, hogy a mély utakat tele hordatta kövekkel, az erdei ösvényeket bedöntötte fákkal; mert most ime kikerülte őket a tatárjárás: a vérszomju csordák nem találtak sem utat, sem emberlakta helyet, sem mezőt, hol lovaikat legeltessék, sem kutat, mellyből itassanak, s nem volt kedvük azon a tájon barangolni, melly először is olly rosszul fogadta őket.
Azonban egy csoport mongol had hátramaradván a szászföldön, az atyafiak kezdék megunni vendégeiket, s ollyan bölcsek voltak, hogy felfedezték előttük, miszerint innen északfelé van egy még sokkal boldogabb tartomány, a hol minden ember három ruhát visel egymás tetején; sültet, főttet eszik, s a hol az asszony szép karcsu, mint a virágszál; sarkig ér a haj: oda menjetek el.
Ezt nyilván csak azért tették, hogy kelletlen vendégeiket lerázzák nyakukról; – tartsák őket már a székelyek is.
Vala pedig a mongol csordának egy kegyetlen és telhetetlen vezére; a ki egyformán szomjazta a vért, a bort és a szép asszony csókját; a mi kegyetlen embereknél rendesen együtt jár.
Hogy hivták? nem tudom; abban az időben nem igen ért rá az ember megkérdeni az ellenségétől a becses nevét; hanem a szépségeért elnevezték őt a székelyek három orrú khánnak.
Nem mintha három orra lett volna, de mivel az az egy, a mi volt, a nagy kegyetlenségtül, vagy talán egyébtül ugy megtalált nőni, mintha három tisztességes ember orra volna egymás mellé téve, a mi a pisze orrú mongolok előtt már magában is elég szép kitüntetés volt rá nézve.
A három orrú khán tehát megmagyaráztatván magának, merre fekszik Aranyosszék? (már a neve is mutatta, hogy ott aranyosban jár minden ember) elkülde előre vagy ötezer embert szekerczékkel, hogy egyenesen toronyirányában vágjanak egy ollyan széles utat valamennyi erdőn keresztül, a mellyen egy egész haddal át lehet vonulni; azután minden csapatostul maga is utánuk indult.
Az atyafiak nyugodt lélekkel látták őket tovább menni; gondolták magukban: az istenhegyi leány ugy is tündér hirben áll, most vegye elő a boszorkányságát; mutassa meg, hogy mihez tud? elég szép alkalma lesz rá.
Három nap mulva az istenhegyi várhoz tóduló székelyek azt a rémhirt hozták oda, hogy a rettentő tatárcsorda a három orrú khán vezetése alatt utat vág magának az erdőkön keresztül, s egyenesen az atyási vár felé tart.
Most Lóna, most mutasd meg, mit tanultál Ziharfuó apádtól? itt a nagy veszedelem; minden székelyre jut tiz tatár, nehéz lesz azt elfogyasztani.
A hóbortos tatár khán, a mint megjelent a vár alatt, ezt az izenetet küldé fel a székelyeknek:
– Ha élni akartok és tüzet, vasat nem izlelni, adjátok ki nekem ősz embereitek fejeit, a kik tanácsot adnak, adjátok ki szép asszonyaitokat, arany, ezüst kincseiteket s minden fegyvernek való szerszámot, magatok legyetek rabszolgák.
Képzelhetni, millyen szalonnát takartak a székelyek ebbe az izenetbe, s hogy fogtak mindjárt egy kuvaszkutyát, hogy kötöttek annak a nyakára egy másik izenetet, melly hangzott ekép: „itt küldjük a te neked való kincset, háromorrú fene!” s azzal csörgőt akasztva a kutya farkára, elszabaditák azt; meg sem állt a tatár táborig.
Azt el lehetett gondolni, hogy ezért majd megharagszik a tatár khán s gyülést kelle tartani oda fenn a várban, hogy mi tevők legyenek már most?
Az ifjabb székelyek azt mondák, ki kell vetni mindenkire, hány ember jut rá az ellenségből? aztán kiki lásson hozzá s ha kivágta belőle a maga szakmáját, mehessen Isten hirével.
Az öregek azonban azt tanácslák, hogy miután illy egyenlőtlen erővel vannak, jó lesz éjszaka csel által félrevonni a tatárok figyelmét, s azalatt más oldalról kitörni és menekülni bátorságosabb helyre. – Egyiket sem helyeslé Lóna.
– Ha kiállunk a sikra és megütközünk a tatárokkal, el kell vesznünk, mert egyikünknek sincs tiz keze, hogy tizzel hadakozzék, s kárabb nálunk minden csepp vér, mint amazoknál egy egész ember, ha pedig innen el karunk menni, hová forduljunk? mindenütt veszedelem van; itt a mi falaink megvédnek bennünket, a mi nyilaink megjárják az ellenséget, s álló esztendeig takarékosan megélhetünk, van kenyerünk: azalatt fordul a világ.
– Van ám kenyerünk, de nincs italunk, szóltak az öreg székelyek, ha a tatár elzárja az utat az Aranyos felől, szomjan veszünk el mind, annál pedig csakugyan jobb levágatni magunkat.
– Várjatok holnap reggelig; monda nekik Lóna, én akkorra teremtek nektek vizet, a mennyi kell.
Az öregek fejet csóváltak s hitték is, nem is, a mit Lóna mondott.
Ezen nap estején Adorján vitéz egy óra hosszat beszélgetett az ő szép Szendiléjével. A szelid leányka elmondá bátor ifjának, hogy kegyetlen nénje ma őt kemény vitéz próbára akarja állitani s könyörgött neki, hogy legyen bátor az ő kedvéért és meg ne rettenjen semmitől.
Hogy ne lett volna Adorján bátor, kivált miután egy csókot is kapott sziverősitőül, midőn szelid kedvesétől elvált?
Éjfél tájon, mikor a gönczöl rudja féloldalt állt, lejöve hozzá ismét a szigorú, uralkodó Lóna; semmi jót sem nézett ki szeméből, semmi jót sem lehete várni szájából.
– Nos vitéz, jövök a jó szóval, monda Adorjánnak, fogd kardodat, végy egy hosszú kötelet, meg egy fenyőfáklyát és jöjj velem.
Azután elvezette Adorjánt a vár alatti meredekre, hova alulról nem lehetett jutni, s egy sötét sziklaüreg előtt megállt vele.
– Tudod-e, mi lakik ebben az üregben? kérdi Adorjántól.
– Tudom: a sárkány.
– A sárkány? hogyan tudod?
– Hallottam a nagyapámtól.
– De nem láttad?
– Csak hallottam, hogy innen jő ki mindig s ide megy vissza tüz jő a szájából, s kigyófej van a farkán.
– No majd most mindjárt meglátod, hogy millyen? Gyujtsd meg a fáklyádat, kösd a kötelet derekadra, fogd a kardodat kezedbe, s szállj le ebbe az üregbe; majd én fogom a kötelet. Ha otthon van a sárkány, hozd el a fejét, ha nincs otthon, hozd el a tojását.
Adorján egy cseppet sem ijedt meg e parancsolattól, csak arra kérte Lónát, hogy vigyázva bocsássa a kötelet, és erősen megfogja.
Hogy ne vigyázott volna Lóna, hiszen annak az életét tartá kezében, a kit egyedül szeretett. Szendile szemei néztek a mélységbe leszálló után, de Lóna erős kezei tarták a kötelet.
Mikor Lóna a kötél lankadásáról érzé, hogy Adorján feneket ért, lekiálta hozzá.
– Meglelted-e a sárkányt?
– Sárkányt nem, de leltem vizet! hangzott fel az örvendetes válasz.
– Meritsd tele sisakodat és hozd fel!
Azután ismét szép biztosan felhuzá a kötélen Lóna kedvesét az üreg torkolatáig; nem tudom, hány kisasszony tudná azt megtenni a mai világban?
Adorján örvendve nyujtá neki a sisakjában hozott vizet kóstolásra. Tiszta hideg forrás-viz volt. Lóna ekkor azt parancsolá neki, hogy menjen alunni és ne szóljon e felől senkinek.
Másnap összehivatá a vezéreket Lóna s vedreket köttetve hosszu kötelekre, azt mondá nekik, hogy menjenek vele vizet meriteni a sárkánylyukhoz.
Azok fejcsóválva mondák: „nincsen ott viz angyalom soha; ha még annyi volna is, mind meginná azt a sárkány; valaha volt benne elég, öreg apáink arról ittak, de az a gonoszféreg mind elitta.
– Sárkánytól nem kell félni többé; megölte azt a mult éjjel Adorján vitéz, azóta megint tele van friss vizzel az üreg.
A székelyek lebocsáták vedreiket az üregbe s nagy volt a bámulásuk, midőn azt kristálytiszta vizzel telve huzogaták fel egymás után. Valóban nagy csoda történt; száz esztendő után megint viz támadt a száraz üregben!
Valaki egy vederrel valami ősállat agyarát találta felhuzni a viz között; „ez a sárkány agyara volt, a kit Adorján megölt!” mondának s Lónának nem hagytak addig békét, mig meg nem engedte nekik, hogy az agyarat Adorján paizsára szegezzék, viselje azt ott, mint nemesi czimert. Meg is érdemlette, mert ámbátor sárkányt nem talált, de azzal a hittel szállt le, hogy ott találja s megverekszik vele; nem az ő hibája, ha a sárkány ollyan állat, a mi akkor nincs a világon, mikor valaki látni akarja.
Ezt az esetet pedig mindenki csodának tartá s senki sem jött távolról is arra a gondolatra, hogy Lóna hallá egykor Ziharfuó apjától, miként század előtt ivó viz volt a sárkányüregben és akkor a hegy alatti patak nem létezett. Egyszer kifakadt alant a forrás, s a mint annak vize bővült, ugy fogyott el a sárkányüregé. Ebből ő ezt számitotta ki, hogy a forrásnak ez üreggel a sziklák alatt összeköttetéssel kell birni s ha azt befojtják, itt ismét viz támad. Midőn a tatár-veszedelem hirét vevé, azért tömette be a vártól távol eső csermely forrását, mellyhez ostrom idején nem lehetett volna jutni.
Kinek járt volna itt az esze haragos szép Lónáén kivül?
Szép emlékezetben van bizony nálunk még mai napiglan is a tatár ő kegyelme; ha valakit nagyon megakarunk átkozni s resteljük magát az ördögöt fárasztani vele, azt mondjuk „vigye el a tatár!” annyit jelent ez, mint mikor sógoraink azt mondják: „vigye el a kakukk.” Náluk bizonyosan a kakukk tehetett ollyan nagy pusztitásokat, mint nálunk a tatár.
Egy egész esztendő mult már el, hogy a három orru khán megjelent Aranyosszékben s még mindig nem ment ki belőle. Ott telelt, ott nyaralt; a hova letelepedett, onnan meg nem mozdult, s ugy körül fogta a várat, hogy onnan még a madár sem repülhetett ki.
Az atyási várban pedig már az év multán fogyni kezdtek az élelmi szerek; akármi bölcsen összeszerzé is azokat Lóna jó eleve, annyi száj felemészté most. A jó székelyek váltig mondák neki, hogy ereszsze ki őket a tatárokra, majd fele elesik ott a csatában a kenyérfogyasztó népnek, a másik felének aztán könnyebb lesz megélni a maradékból; de Lóna mást gondolt s nem hallgatott rájuk.
Az egész év leteltében alig látta valaki nehány pillanatra Szendilét, mert hiszen Lónának volt mindig dolga. Harczban, őrködésben telt egyik nap a másik után, Lóna nem maradhatott el abból, s a szelid arczu Szendilének nagyon ritkán jött olly napja, a mikor Adorjánnal buslakodni összeülhetett, megkérdezve tőle: ezt meg ezt a sebet mikor kapta? pedig hiszen ő is ott volt, a hol azt szerezték. Egyszer azonban Lóna maga is egy nyillövést kapott balvállába s a mig az a seb be nem gyógyult, addig nem volt szabad Adorjánnak Szendilét látni, mert hiszen az által el lett volna árulva a titok.
A szolgálat éve tehát lejárt; Adorján hiven teljesite minden jó szót, pedig hej sokszor nehéz volt annak a vége s halálos volt eleje és vége. A mint tehát az év elmult, Adorján mondá Lónának, hogy ő hiven szolgált, tehát várja maga részéről a jutalmát.
– Jól van: monda neki Lóna; Szendile a tied lehet, hanem akkor én is kénytelen vagyok férjhez menni, mert szent fogadást tettem, hogy a mint Szendilét elveszi valaki, én sem maradok hajadon. Minthogy pedig életemben kérőm csak egy akadt, az az egy is Vasfejü Ribarcz: tehát láss hozzá, hogy add tudtára, miként hozzá megyek már, ha értem jő; de nagy násznépet hozzon magával, mert sok a vendég – itt a váron kivül. Ez az utolsó jó szóm hozzád.
Adorján azt felelte rá, hogy „meglesz” s nem szaporitott több szót e miatt.
Este felé meglátogatta őt Szendile: soha sem volt még olly kedves, ollyan szives Adorjánhoz, mint ez órában, elmondta, neki, hogy ők millyen boldogok fognak lenni, kivált ha Lóna nénje is férjhez megy Ribarczhoz s a tatároktól is megszabadulnak.
Adorján sokat tudott volna erre felelni; ugy is látszott, hogy a leány szeretné kivenni kedveséből: vajjon mit fundál az most magában? nem dönti-e magát a Lónától kapott utasitás véghezvitelével valami oktalan vagy veszélybe? de az ifju arról mind nem beszélt neki semmit, csak szerelmes dolgokat mondott, csak örömöt és boldogságot rajzolt elé, de hogy mint jutnak e boldogsághoz, arról egy szót sem szólt neki.
Mikor késő lett az éjszaka, akkor alunni küldé kedvesét Adorján. Egy óra mulva azután Lóna jelent meg hadi köntösében, a szokott őrvizsgálatot megtenni a várfalakon. Nem maradt egy sánczszegelet, egy kijárás, mellyet mindenkor maga meg ne vizsgált volna s az őröket minden három óra közben saját maga váltotta fel ujakkal.
Mikor ő is szobájába tért rövid álmának adóját leteendő; akkor Adorján kettőt a legbátrabb székely ifjak közül magához szólitva, előadá nekik kifőzött tervét, melly szerint Ribarcz az atyási vár veszedelméről tudósitva legyen, s ha még ereje van és kardját emelni birja, vagy maga is hollók étele nem lett ebben a zürzavaros időben, siessen annak felmentésére.
Mint mondá, a várból ugyan madár sem repülhetett ki, nem hogy élő ember szökhetett volna keresztül az éber tatárok csordáin, kik lovaik hátán alusznak, s megérzik a szagáról az idegen embert; nem hiába van kutyafejök.
A várbelieknél azonban az ostrom ideje alatt az a szokás volt, hogy ha történetesen halottjok esett, nehogy az udvarban temetkezés még dögvészt hozzon a bentlakókra, a holttestet szépen vászonba takargatva, lebocsáták kötélen a falakról; a hol azután a tatárok rá akadtak s természetesen ott nem hagyták, hanem fogák s belökték az Aranyosba.
Ezt a székelyek sokszor elnézték s abban mintegy közösen bevett szokásban, egészen meglátszottak egyezve lenni.
Adorján tehát azt mondá a két székely ifjunak, hogy takarják őt, mint halottat, a teritő-lepedőbe, s bocsássák a várfal alá; majd ha a tatárok igyen őt is a vizbe hajitják, egy ideig a viz alatt eluszik, azután majd meglátja, merre szabaduljon?
Ez bizony jó lesz, helyeslék azok is, s akként tevének, a hogy Adorján mondta nekik, betakarták őt a szemfödélbe s leereszték a várfal alá.
Lóna csak akkor tudta meg e vakmerőséget, mikor már a tatárok el is hurczolták az ott talált Adorjánt s a jó leány ugy elfelejtkezett egyszerre magáról, ezt látva, hogy a földhöz vágta magát, és sirt, és átkozta az eget és földet és saját bolond eszét, ha Adorján meg talál halni.
A székelyek bámultak rajta: hát hiszen mi dolga ő neki Adorjánt siratni? ha mégis Szendile siratná; aztán meg nem is történik annak semmi baja; elviszik, a vizbe dobják, onnan meg majd kiuszik rendén.
De Lónának nem ment a tettetés többé. Ki akart rohanni egy maga Adorján után, hogy ő is meghal vele együtt, mig aztán le nem beszélték, hogy épen az volna legnagyobb baj Adorjánra, ha a tatárok észrevennék, hogy a várbeliek nagyon törődnek vele. Ebben Lónának is meg kellett nyugodni; átlátva, hogy a székelyeknek igazuk van. Éj, éj no, hogy a legokosabb asszony sem tud az eszének parancsolni, mikor szerelmes.
Baj volt pedig Adorjánra nézve, de nagy!
Mert igaz, hogy a tatárok a vizbe szokták a székelyek halottait hajigálni, hanem elébb tudni szerették, hogy igazán halott-e az, vagy csak tettető szökevény?
E végett a holttestekkel furcsa próbákat állattak ki, a miket eleven ember nem igen szokott kiállni: töviseket szurdaltak a körmei alá, égő parázst tettek a tenyerére, ha erre sem ébredt fel, akkor aztán hagyták uszni.
Ennél ugyan egyszerübb bizonysága lett volna a halálnak, ha a holttest fejét levágják, de a tatár vallása tiltja a holttestek megcsonkitását: azt mondják a tatárok, hogy az ollyan ember kardjának az éle, ki holttestet sebesit meg, minden vágásban kitörik.
Méltán mondhatná valaki: be otromba emberek lehettek azok a tatárok, hogy egyszerübb és okosabb módon nem tudták megismerni az élőt a halottól; hanem hiszen azt én magam se tagadom, hogy otrombák voltak; s bizonyosan nem tanitották nekik az iskolában sem az anatomiát, sem az anthropologiát, sőt tán még szégyenlették volna is, ha valami tudomány támad vala köztük. Ez a tudományok elől való szégyenkedés bizonyosan igy ragadt egy némelly magyar városra, a mit sokáig meglaktak a tatárok.
Adorjánt négy tatár, kezénél lábánál fogva odahurczolta a khán elé, ki tevebőr sátor alatt ült és itta veszettül a lótejből készült részegitőt. A székely fiu megmerevité tagjait, mint egy halott, s akármerre forditották, ugy feküdt, mint egy élettelen test, a mit csak a saját súlya mozdit.
A khán kegyetlen vörös orrától nem lehetett irgalmat remélni: parancsára előálltak a hóhérok s megkezdték munkájukat az álhalotton.
Elébb hosszú töviseket fúrtak lassan körmei alá. – Adorján arra gondolt, hogy most Szendile gyöngéd kezét szorongatja kezeivel s nem fájt neki a tövis szurása; egy vonás sem ferdült el orczáján.
Azután keblére égő parázst tettek, azt fujtatóval fehérre izzaszták. – Adorján arra gondolt, hogy most Szendile forró csókja éri keblét s nem fájt neki a tűz égetése; semmi fájdalom sem látszott arczán.
Volt a három orrú khánnak egy kedves kun menyecskéje; a kiről azt tartották, hogy alirumna, bűbájos nő; ennek neve volt Hisszala.
Mikor sem a tövis, sem a tűz nem inditá életjelre az ifjut, akkor Hisszalának parancsolá a khán, hogy hajoljon az ifju arcza fölé és csókolja meg háromszor annak ajkait. Ha erre sem mutat életet, akkor aztán meg van halva.
Hisszala odahajolt a szép ifjura s midőn először megcsókolá annak ajkát, mindjárt észrevette, hogy az élő. És az első csóknál elkezdett az ifju arcza piros lenni, a vér önkénytelen sietett oda. Hisszala észrevette azt, s fátyolával eltakarta az ifju arczát, hogy észre ne vegye más. A második csóknál arra gondolt Adorján, hogy most Szendilét látja maga előtt halva, s ravatalon fekve, annak hideg ajkait érintik az övéi; s a harmadik csóknál ismét ollyan hideg volt az arcza és olly sápadt, mint halotté.
Hisszala könyezve tekinte rá: „bizonyára holt férfi ez.”
A három orru khán azonnal követ köttetett Adorján lábára s elviteté őt az Aranyos vizéig, ott belehajiták a hullámba, az ifju lement a viz fenekére egyenesen.
Ott hirtelen leoldá lábairól a nagy követ s csendesen felmerült a viz szinére. Nem vette észre senki. Engedé magát a haboktól vizmentében vitetni alább; azok ringatták csendesen, mint édes anya bölcsőben fekvő fiát.
Csak a midőn a tatárokat nem hallá többé zajongni a parton, merte felütni fejét a vizből, s észrevéve, hogy többé senki sem látja, átuszott a tulsó partra; ott eltakarták erdők bokrok; ismerős fák, sziklák között feltalálta az utat Thoroczkó felé: addig pihenni sem állt meg, a mig Ribarcz várához nem érkezett; s ott el nem mondá a vasfejü urnak Lóna izenetét, hogy ha feleségül akarja őt venni, hát most jőjjön; de nagy násznéppel.
Ribarcz ur bizony jól tudta eddig is Lóna nagy veszedelmét, de hagyta őt benne, mert még mindig orrolt a kosárért. Egyszerre ki lett azonban engesztelve iránta, a mint az izenetet hallá. Nevetve mondá Adorjánnak:
– Hát a hugomasszony két ellenség közül a rosszabbiknak adja meg magát!
Adorján gondolta magában: „hiszen csak vedd el szegény; majd te könyörögsz, ha megfogtad, hogy ereszszen el”; – de ezt nem mondta neki, nehogy elrontsa a kedvét.
A Vasfeő Ribarcz és Adorján azt a csatatervet gondolták ki a tatárok ellen, hogy összeszövetkezvén a hátszegvidéki oláhokkal, azok közül ötszázat elküldtek éjszaka a tatárok háta mögötti erdőkbe, hogy ott a fenyveseket gyújtsák fel köröskörül. Akkor még nagyrészben fenyvesek fedték Erdély hegységeit. A munka szépen sikerült; jó távol az oláhok meggyujtogaták a gyantás czihert s egy éjszaka a tatárok arra a csodára ébredtek fel, hogy most az egyszer nyugat felől kezd virradni. Az erdőégés fénye volt az. Hirtelen keletkező déli szél ellenállhatlanul hajtotta feléjük a tüzet, melly, mintegy égő tengeröböl fogta őket nem sokára körül; egész éjjel bevilágitva az eget, s reggel fekete felhőket hagyva azon, miknek gyantás fürtjét hozzájuk hordta az erős szél.
A három orrú khán minden kövérsége daczára átlátta, hogy itt nagy a baj. Eddigelé csak könnyedén vette a megszállást; elégnek tartá megtelepülni az atyási vár alatt s rá várni, mig annak őrsége kiéhezi magát onnan; de most tapasztalni kezdé, hogy itt többé nincs maradás; pár nap alatt az erdőégés idáig terjed, azzal pedig ki mérközik meg? nem volt mit tenni más, mint neki menni a várfalnak, a mi pedig a tatárnak soha sem volt izlése szerint, miként ezt Magyarországon is minden alkalommal bebizonyitá.
Lóna készen várta őket. A közelgő erdőégés őt is értesité arról, hogy Adorján segitséget hoz, s a tatárok ostromolni kénytelenek. A bástyákon készen állt már üstökben az égő szurok, a lejtőkön a malomkerekes gerendák; felállitva sánczkarók és néma lovasok, a férfiak megtüzesiték dárdáik hegyét, az asszonyok köveket hordtak a falakra, a gyermekek parittyákkal, nyilakkal álltak készen. Még akkor nem volt ágyú a világon, sokkal több mestersége volt a harczolásnak, mikint mostan, s mind a két keze tele volt minden embernek, ha a melegére került a dolog.
Egy álló nap mindig ostromolt a tatár, ha az egyik tömeg kifáradt, felváltotta a másik, de a székelyek odafenn a sánczon nem csüggedtek; ott járt Lóna mindig a legnagyobb veszélyt keresve; a hol legjobban dühöngött a harcz, ott mutatva példát bátor jelenlétével, biztatva saját feleit, riogatva az ellenséget.
Végre megszégyenlette magát a khán, hogy egy asszonyember illyen vitézül tud neki ellenállani s maga ragadta kezét a lobogót s csapatjai élére állt, s a végső elszánt ostromra nagy lármával hivta őket.
Meglátta azt Lóna odafenn az őrtoronyban s egy nyilat véve puzdrájából, annak vesszejére hun irással felmetszette e szavakat: „A khán orra hegyén keresztül.” Azzal tegzére fekteté a nyilat, s jól megczélozá a tatár vezért, s mikor az oldalt fordulva legjobban tüzelé seregeit, ellőtte reá a vesszőt.
Abban a pillanatban ujjongás hallatszott a bástyákon: a khán hármas orrát úgy furta keresztül a nyíl, mint mikor a pákosz gunár orrába vesszőt dugnak, hogy ne ehesse a vetést.
Mikor a tatár babonarontók kivonták a khán czimpajából a nyilat, bámulva olvasák, a mi annak vesszejére van irva; a ki azt a nyilat küldte, küldhette volna azt egyenesen a khán szivébe is; igy még a tatár ijászok sem tudnak lőni, pedig azok hires lövők, teljes életükben sem tanultak egyebet. A khán átkozta dühében az Istent; hogy őt így csúffá engedte tenni.
Az Isten nem is feledkezett meg róla, mert abban a veszedelmes órában, midőn az ostromlók már a bástyák fokáig jutottak, holttestekből emelve gátot, mellyen ember ember ellen harczolt; megharsantak Vasfeő Ribarcz trombitái Thoroczkó felől s egy kis, de bátor csapat Ribarczczal és Adorjánnal élén bevágott merészen a tatár sereg oldalába; segitséget hozva Lónának és a kifáradt székelyeknek.
Ribarcz ugyan, a mint meglátta a tengersokaságot maga előtt, egy kissé meghökkent.
– Megálljunk ecsém, nem vágunk ezen ma keresztül.
– Dehogy nem, kiálta Adorján, nem látja kegyelmed Lónát ott a falon.
Erre aztán Ribarcznak sem kellett több: fogta egy kezébe buzogányát, a másikba kelevészét s neki ereszté a kántárszárat, sarkantyúba kapva lovát.
De meg is adták volna a jámborok az árát jó akaratuknak, ha a kegyelmes ur Isten segitségünkre nem jő, támasztván haragos zimankós fergeteget nyomban a fejük felett, melly villámlással, csattogással jött az égő erdő felől, fekete felhőket tolva maga előtt. Annyival feketébbek voltak pedig a felhők, minthogy a tömérdek felszálló kormot mind felszedték magukba, a miért azután, mikor elkezdett belölük esni a zápor a harczosok fejére, nem különben tetszett, mintha most egy kalamárist döntöttek volna fel odafenn, s annak a leve csorogna tiszta eső képében az emberek nyakába.
Hej de használt ez a fekete lucsok a magyar fegyvereknek, mert a tatárhad összeázott tegzein megereszkedtek a húrok, nem vitték odább a nyilat; a sötét koromesőben czélozni sem lehetett, habár kard és buzogány dolgában senki sem tett ki a magyaron. A sötét fergeteg elfedé csekély számukat, a fekete zápor egyszinüre festett minden alakot, ugy, hogy a magyart nem lehetett felismerni a tatártól; ezek azt hitték, hogy minden oldalról meg vannak támadva pokolbul támadt ördögöktül s egymást kezdték ölni, mig Ribarcz vitézei szüntelen Jézust kiáltozva, arról egymásra ismertek.
E rémséges harczban a három orru khán maga is annyira megrettent, hogy futásról kezdett gondolkozni. Hisszala azt mondá neki, hogy a Majmún tündér szellemei vannak rajtuk, a kik ellen az ő büvészete nem használ semmit; hátuk mögött volt pedig a Torda hasadéka.
Hisszala arra biztatá a khánt, hogy meneküljenek azon keresztül, ha ő megbabonázza a lovakat, azok átugratnak a hasadékon, mint egy kis árkon.
Hisszala boszut akart állni azért a szép ifjuért, kinek ajkát a khán megcsókoltatá vele.
A khán és kisérői hittek neki, s bizton követték a némbert, ki maga nyargalt legelől a sűrü záporban az örvény felé; az ember nem látott mást, mint az előtte nyargaló lovagot.
A meredek partjára érve, Hisszala sarkantyuba kapta lovát s elkiáltva a bű-szót, előre ugratott maga; utána a khán, és utána csoportostul a hátrább jövők; ezek nem látták az előlmentek veszedelmét, azok nem kiálthattak nekik vissza. Egyenesen átugrattak a másvilágba.
Másrész az égő erdő felé széledt: mi lett ott belőle? azt senki sem tudja.
A többit levágta a székely és magyar vitézség, meg az ő saját eszeveszettségük.
História-irónak sem maradt meg az egész csordából senki.
Mint mikor nagy sáskacsoport jön, az emberek elijednek tőle; felfalja ez az egész világot; aztán neki jön egy zivatar, egy óra alatt a földre paskolja őket; vagy mikor nagy hernyójárás van; egész falu népe éjjel nappal irtja, még sem látszik rajta; egy hideg éjszaka pedig ugy elenyészteti őket, hogy azt kérdik: merre voltak?
A fekete zápor késő éjfélig zúgott alá a vidékre; akkor egyszerre tisztulni kezdett az ég: a mint a fekete felhők itt amott szétszakadoztak s kitekintett rajtuk a teli hold ezüst arcza, úgy látszott, mintha szemérmetes hölgy kanditna ki fekete kárpitok közül; s mintha el-el irtóznék attól, a mit látott, ismét arczulata elé huzná a gyászfátyolt; míg végre azután egész félreháritá maga mellől a sötét lepleket s előlépett egész ragyogó pompájában: a mit mostan látott, arra már lehetett mosolyognia; kellett hozzá a világitás.
A két magyar sereg, a megmentő és a megszabaditott találkozott egymással a vár falai alatt. Csak ők voltak egyedül a téren; az ellenség eltünt; hová lett? feleljen róla az Aranyos vize, melly most veresen foly tovább, feleljen a Torda hasadéka, összezúzott halottaival; feleljen a távol égő erdő, mellynek ropogása menekvő hadak rémkiáltásával vegyül.
A tatár nyomorultul elveszett. Isten csodája volt. Nem is mondott senki egyebet. Emberi kéz munkájának nem lehetett azt nevezni, az ég segitsége nélkül ki tudott volna itt győzni. A csodamódon diadalmaskodott magyarok ez órában nem tettek egyebet, mint leborultak zászlóik körül, s egyszerü zsolozsmájukkal hálát adtak az égnek a magas segitségért; a szent dal bizonyára fel is jutott oda, a hova szánva volt.
Az ének után megcsókolák egymást a harczos felek; a székely vitézek a magyar vitézeket; vezérek a vezéreket.
Igy jutott vasfejü Biharcz is egy csókhoz Lóna ajkairól. Megérdemelte, a derék ember úgy dolgozott a harcz melegében, hogy még a buzogánya nyelét is elgörbitette; képzelhetni mekkorákat üthetett vele? s egészen belerekedt Lóna nevének a kiabálásába, mert azt hitte, hogy ez hallani fogja azt odaát s nagyobb bátorsága lesz tőle. Egy szóval ő nagyon megszolgálta azt az egy csókot a vitéz Lónától; hite szerint talán többet is; de Lóna azt mondá neki, hogy ez elég lesz mára. Ma nincsen még a nászra való nap. Majd holnap.
Aztán Adorjánra került a sor. A jó fiú nagy munkát vitt véghez Lóna parancsára; sebet is hozott belőle; első is volt, aki a felszabaditott vár kapuján bezörgetett. A szép Lóna neki is odatartá piros orczáját, csókra illesztett ajkait; de az ifju szemérmesen félrefordult, állhatatos szívvel mondván: „van én nekem menyasszonyom, engem csak az ő csókja illet.”
A visszautasitott amazon villámló szemekkel tekinte rá, s olly jól tudta mutatni büszke arczán, mennyire haragszik érte, hogy Adorján még Lónát is megtudja vetni, hogy Szendiléhez hű lehessen: olly haragosan néztek rá szemei; pedig ugy mosolygott belül a szive.
No de majd holnap!
Azon az éjszakán mindenkin Isten áldása volt az álom. Kiki azzal álmodott, a mi legkedvesebbje volt, Ribarcz harczosai buzogánynyal hajigáltak hátba futó tatárokat; a vasfejü vezér maga ismét saját fején látta visszanyert süvegét s ollyan bolondot álmodott hozzá, hogy Lónát meg a konyhában látta, sütni főzni az ő ura és parancsolója számára. No majd felébred szegény reggel! Adorján azt álmodta, hogy Szendilének segít vizet merni a kutnál, s mikor fölébredt, megforditá feje alatt a vánkost, hogy az is ő róla álmodjon. Gondolom, hogy használt is a babona, mert Lóna is elfelejté álmában, hogy kardostul, pánczélostul feküdt az ágyba, a hogy az egész ostrom alatt szokta, s erős kezében szoritva tartja jeladó kürtjét s Szendilének álmodá magát, a ki kedvesével, a pásztorfiuval sétál végtelen mezőkön keresztül, a hol a millyen messze lát a szem, nem lát egyebet, mint virágot s ő ezekből a virágokból bokrétát szed és azt kedvesének nyujtja.
Gyönyörü szép hajnalhasadás ébreszté fel az alvókat; az éji zivatar lemosta a vért a földről, s eloltá az erdőégést; fa zöldült, énekes madár zengett a ligetben, s ha egy-egy felfordult hulla nem feküdt volna a fűben szerteszét; azt lehetett volna hinni, hogy kaszálás előtt van az idő; pedig aratás, cséplés volt tegnap egy füst alatt.
Korán reggel Lóna maga elé hivatá Adorjánt. Legpompásabb öltözetét vette magára; bibor palástot, hermelin süveget, aranyos himzett viganót, nagy selyem virágokkal végig; akárkinek a szeme is elakadt volna rajta, kivált ha úgy nézett volna rá, mint Adorjánra.
Ugy nézett Adorjánra, mint egy szerelmében bátor asszony.
– Ifju, szólt hozzá: kiálltad a próbákat, a mikre elhivtalak; minden jó szónak megfeleltél, a mit mondtam. Ime megnyerted, a miért jöttél, Szendilét. De én még sem akarom neked adni Szendile kezét; én mégis megtagadom őt tőled, mert én is szeretlek téged, százszorta jobban, mint ő, s saját kezemet és szivemet adom az övé helyett neked.
Adorján megrettent e szavakra. Tatár khán haragja meg nem ijesztette; a harcz közepett, a tinta-esőben, hol egyet ő ütött, másikat a mennykő, meg nem rebbent keblében a sziv, de erre a szóra megijedt.
Lóna ollyan szép volt, ollyan felséges e perczben. Leborulhatott volna előtte, hogy őt imádja, hogy lábait megcsókolja; de feleségül venni őt és Szendilét elfeledni érte; azt nem tehette.
Lóna észrevette az ifju tétovázását s buzditólag szólt hozzá. –
– Min gondolkozol; nem vagyok-e szebb, mint Szendile, én? nem vagyok-e derekabb, becsülendőbb, mint e gyáva reszkető teremtés, örökké lesütött szemével? – nem vagyok-e hatalmasabb? enyim e vár, az egész ősi birtok; az övé semmi; egy pár gyönge kar, a mit hozzád visz, melly neked sem dicsőségre, sem munkára, sem védelemre nem való; míg én megosztom veled birtokom, nagy hirem, s szerelmem által boldogabbá teszlek, mint valaha álmodád.
Az ifju lesüté szemeit és bizton felelt.
– Köszönöm jó szived szándékát délczeg urasszony; szép is vagy, jó is vagy, hatalmas is vagy; de ha még ollyan szép volnál, mint az égből leszállt angyal, s onnan hoznál számomra boldogságot, s tied volna az egész föld; s ha Szendilének arcza mióta nem láttam, betegségtől elrutult volna is, ha ölemben kellene őt vinnem, szájamból itatnom, olly nyomorult volna; még is csak őt szeretném én s hozzá állnék, vele mennék.
Míg az ifju bajnok beszélt lesütött szemekkel, Lóna felől elfordulva, a délczeg lyány, lebocsátá palástját magáról, leveté fegyveres övét, pikkelyes kebelpánczélát; az alatt volt az egyszerü buzavirágszin öltözet, mellyben őt Adorján megszerette; azután leveté aranyos fövegét, fejéről s az elszabadult hajfonatok hosszan omlottak le fehér vállaira és akkor szemérmesen oda simult Adorjánhoz s gyöngédeden átölelve annak nyakát, rebegé hozzá Szendile édes hangján.
– Hát igy akarsz-e nőül venni?
Adorján meglepetve tekinte fel rá. Egyik bámulatból a másikba esett. Az elszórva látott öltöny darabok valamit látszottak megmagyarázni neki; de azért még is alig tudott okos szóhoz jönni.
– Te? Szendile? és Lóna?
A leányka mosolygva mutatott elszórt fegyverére:
– Lóna megszünt lenni, hogy Szendilének helyet adjon. Lóna harczi karjára nincsen szükség többé, mert férfi jött a házhoz, a kit a kard méltóbban megillet; a nőnek nincs más hivatása többé, mint szeretni és boldogitani; neked csak Szendiléd maradt; Lónát nem látod többé soha.
Adorján most értett már mindent; üthetnék volt saját homlokát azon balgaságért, hogy mind ezt eddig észre nem vette; de hisz ez több volt mint tündérség! Ki gondolhatott volna rá, hogy tündérek játszanak vele?
Hanem azt már tudta Adorján, hogy a tündért semmi sem változtatja annyira emberré, mint az emberi ölelés, az emberi csók, minélfogva e kettőt nem is szánta meghóditó tündérére pazarolni; oda szoritva őt dobogó kebléhez s ismét eltartva magától, mintha néha néha tartana tőle, ha vajjon nem talált-e az ismét Lónává visszaváltozni. Nem, nem. Csak az édes, szemérmes Szendile volt előtte, senki más.
Midőn azonban a legnagyobb örömben volnának, jön nagy csörtetve vasfeő Ribarcz uram ő kegyelme s kérdezgeti, hol van Lóna?
No megszeppent most Adorján! Hiszen vinné el Lónát vasfeő Ribarcz: az lenne az ő keresztje! ezt soha sem szánta tőle; de már most tudta, hogy Lóna nem más, mint az ő szerette Szendiléje.
Azonban a szelid lyánka odasimult nyájasan a vasfejü harczfihoz s megsimogatva borostás arczáját, szelid hangon monda neki:
– Édes kedves Ribarcz bátyám; Lóna néném eltünt innen; azt mondta, soha nem is kerül elő; ha rá találsz, vidd oltárhoz, a hogy igéretét adta; hanem azt nem kivánod ugy-e, hogy mi addig várakozzunk, míg te Lónát megtalálod; mi régen szeretjük egymást; ugy-e eljösz násznagyunknak?
Ribarcz bátya nagyokat sodorintott a bajuszán; kezdte észre venni a tréfát, hogy hanyadán vannak; egyszer-egyszer haragunni is készült; de csak megint mosolyra vált, ennek a kis bübájos tündérnek a czirógatásától; aztán át is látta, hogy igen szépen van rá szedve, meg hogy hiába volna minden haragja, mert a mit tett, az nem volt érdeme, csak vitézi kötelessége; hát csak ráhagyta a dolgot:
– No Isten neki; leszek násznagyod, te utálatos kis boszorkány. Hanem emlékezzél arra a mit mondtál! (Azzal Adorjánhoz fordult) öcsém; ha valaha a menyecskének kedve találna kerekedni, hogy a süveget feltegye, s Lóna hangján beszélgessen, csak azt mondd neki, hogy „jön Ribarcz!”
– Nem, nem! kaczagott Szendile, Adorjánt kedves gyermetegséggel átölelve; ő csak Szendilét fogja látni, Lónát soha többet.
Ribarcz bátya átlátta, hogy itt bizony Lónát hiába keresi már s maga vezette őket az oltárhoz.
Lóna arczát, Lóna hangját nem is látta, nem is hallá senki többet ez ég alatt.
Csak szerep a férfi-küzdelem a nőnek, nem élethivatás.
Az Adorjánokból aztán nagy család lett, a székely maradt derék nemzet. Az Isten tartsa meg őket, míg a világ világ marad; míg a székely székely marad……