A lap feldolgozottságának foka

Az istenek

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az istenek
szerző: Kosztolányi Dezső
A Hét, 1915. február 21.

       Ma pedig az istenekről gondolkozom.

      Imák verdesik a menny boltozatát. Az istenek, a különböző emberek különböző istenei pedig valahol hallgatják. Vezeték nélkül is céljához ér az ima, mint valami telefonközpontba. Csendes imák, amelyek sohase voltak ilyen csendesek, imák, amelyek oly halkak, mint a szemek ragyogása vagy az aggodalom, és imák, amelyek hangosak, amelyek hősi kiáltások, amelyek energiáktól, elektromosságtól, rádiumsugárzástól duzzadók, összekeverőznek a levegőben. Némelyik ima fölfelé repül. De vannak olyan katonák is, akik pogányok. Azoknak az imája lefelé repül, a föld gyomrába, a lávakatlanokba, a tűz fészkébe. Uram ─ mondja az egyik; a másik azt mondja: Herr, a harmadik: Seigneur, a negyedik: Lord vagy Signore vagy Pan vagy Allah. Sokféleképpen szólogatják a végtelent. Ennyi nyelven még egy hotelportás sem tud. Aztán egy és ugyanazon a nyelven sok istent hívnak egyszerre. Allah például már magyarul is tanul. Hiszen most a gyaur magyarok török perselyekbe dobják a pénzüket, és szívesen dobják. Tábori lelkészeink közt sok a katolikus pap, de van református, luteránus, unitárius tiszteletes, és nem kevés a rabbi, és akad pópa és mohamedán pap is. A katolikus katona egyszerre imádkozik magyarul, németül, csehül, szerbül, lengyelül, horvátul meg olaszul. Valaki a háború elején azt írta, hogy ez a háború alapjában faji harc, később azt olvastuk, hogy alapjában vallásháború. Egyik sem igaz. Ilyen közel még sohasem voltak egymáshoz idegen fajok és idegen nyelvek. Ami pedig a vallásháborút illeti, úgy rémlik, hogy ez a háború egyenesen a vallások békéje, az istenek békéje.

      Mindenütt ─ az egész földön ─ így van most ez. Semmiféle háborúban nem került együvé ennyi színes és regényes népfaj, ennyi különböző múlt, ennyi idegen isten. Azt hinné az ember, hogy nemcsak az emberek, de az istenek is viadalra szállnak a felhők tetején, villámnyíllal, mennykövekkel, mint a homéroszi időkben. Végre az ember az eszmét mindig a saját képére és hasonlatosságára teremtette. Mindig azt jelentette számára az isten, hogy boldog akar lenni. Ellátta a saját szokásaival, és odakölcsönözte neki régi, viseltes ruháit. Az óskandináv egy barlangba dugta az istenét, medvebőr bundát akasztott rája, hogy influenzát ne kapjon a jégben, a ködben. Sokuknak dolgozniok is kell. Van kalapácsos isten, és van dorongos is. A déliek bohémebbek. Könnyebb feléről fogják a munkát, kupát meg szőlőfürtöt mutatnak és toilette-ül beérik a szittyóból vagy sásból font köténykével. A mohamedán oly gyengéd, hogy az istene fejére is turbánt csavar. Attól tart, hogy napszúrást kap az aszaló kánikulában. Haragos és fönséges, igazságos és kegyetlen az az isten, aki tizedíziglen veri az embert. Fegyvertelen isten is van, akinek az a fegyvere, hogy nincs fegyvere, csak pálmagallyat tart a kezében vagy tavaszi barkát, a keze át van lyuggatva szögektől, és a szíve is vérzik, az áldott, a szenvedő. Vajon nem ütközik-e össze ez a sok erkölcstan, nem kél egymással harcra ─ status in statu ─ a háborúban? Minden az ellenkezőről beszél. Az emberiség vallását sokáig kerestük. Ma, miután átgázoltunk a tengersok véren, ezen az új Vörös-tengeren, úgy érezzük, megtaláltuk.

      Az istenek is megbékéltek egymással. Most egy gyékényen árulnak. Gyarló és együgyű képzelettel úgy rajzoljuk ki, hogy hosszú asztal mellett ülnek a szakállas és csupasz, a sovány és a kövér istenek, s olyan kört alkotnak, amilyet az európai képeslapok szoktak közölni a híres diplomaták találkozásáról, a békekonferenciákról meg egyebekről. Az istenek találkozása. Középütt van egy csengő. De a csengőt nem kell rázni. Nincs interpelláció. Vita nélkül is megértik egymást, szelíd, nyugodt, bölcs, igazságos, mindenható agg kollégák. A békében még talán voltak közöttük csip-csup nézeteltérések. Legalább úgy gondolták az emberek, hogy haragszanak egymásra. Azokat a vitákat, amelyek emberfejekben főttek, reájuk hárították. Béke idején még talán foglalkoztak kazuisztikával, és más-más volt a kódex, amely szerint igazat tettek alattvalóikkal. Ma egy törvénykönyvből látnak törvényt. Béke van közöttük, mert fiaik közt háborúság van. Koalíciót és blokkot alkotnak, szövetséget, kisgyermekeik oltalmára. Amikor a gyermekek veszélyben forognak, az apák összejönnek, kezet nyújtanak egymásnak, bólogatnak, s enyves aggastyán szemüket egymásra emelik, hogy megmentsék azokat, akik drágák és kedvesek, hogy összeömlesszék öreg életük tapasztalatait, hogy egy akolba tereljék tévedt báránykáikat. Valahol, egy híres könyvben azt olvassuk, hogy az istenek szomjaznak, és vért szomjaznak. Nem, az istenek szeretik az embert. Az istenek kedvelik a lámpafényt is, a csendet is, és a jó könyvet is. Az istenek szánják azokat, akik szenvednek. Az istenek csak jót akarnak. Az istenek lapokat is olvasnak, és tudják, hogy a mi édes-édes testvéreink mit végeztek a srapnelektől felgereblyézett csatatereken. Az istenek sohasem pihennek. Az istenek, mint álmatlan aggastyánok, egész éjjel járnak fejünk fölött, föl s alá, föl s alá az ég kék parkettjén, hogy idehallik a lábuk dobogása. Az istenek aggódnak. Az istenek egymás mellett sétálnak, kéz a kézben, és egymás mellett ülnek. Az istenek gyakran összehajtják szigorú és jó fejüket, úgy néznek le a földre. Az istenek sírnak.