Az isten és a bajadér (Goethe)
| Az isten és a bajadér szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Dóczy Lajos |
Ind legenda.
Mahadő, a föld királya,
Hatodszor a földre száll,
Kebelét hogy általjárja
Földi öröm s borzadály.
Hogy közöttünk lakjon, éljen,
Mindent átérezni kész,
Hogy büntessen vagy kíméljen,
Embert emberszemmel néz.
S ha vándor-alakban bejárta a várost,
Gazdagra ügyelt, a szegényre vigyázott,
Tovább megy a nappal, ha fénye kivész.
Város végén járva estve,
Magányos ház ablakán
Rátekint, pirosra festve
Egy elbukott szép leány.
Jó estét, szűz! - Hozott Isten!
Jövök mindjárt; várj kicsit! -
Ki vagy? - Bajadér a tisztem,
S a szerelem lakik itt.
S zudítja a czymbalt, lebbenti ruháját,
Láttatja forogva szép termete báját
S kínálja virágait, énekeit.
Édesgeti kapujába,
Beljebb vonja hevesen.
Mindjárt vígan ég a lámpa,
Jer, szépséges idegen!
Ha fáradt vagy, itt veszteglesz,
Lábadat meglocsolom,
A mit csak kívánhatsz, meglesz:
Tréfa, kéj, vagy nyúgalom. -
S gyógyítja, mi nem fáj. Gyönyört lel az isten
Romlás közepette jó emberi szívben,
S hogy termi titokban virágit a gyom.
És csigázza mint cselédet,
De mind vígabb lesz a lány.
S fokról fokra érezés lett,
Mi fogás volt hajdanán.
Ég a gyümölcs arany színben,
Hol előbb virág fakadt:
Hol alázat van a szívben,
Szerelem el nem marad.
De most, hogy erősebb légyen a próba,
A földi s az égi való kutatója
Rá kéjeket halmoz és bősz kinokat.
Megcsókolja festett arczát,
S a lány szíve lobbot vet,
Érzi a szerelem harczát,
Először sír könyeket.
S leborúl - nem bérét lesve,
Nem, mint sóvár vágy szokott,
S megtagadja fürge teste
A tanúlt szolgálatot.
S a nász örömére készítve a párnát,
Csillagszövetét, szép ünnepi fátylát
Az éjjeli csönd leborítja legott.
Hosszu kéjre későn alva,
Korán látva hajnalfényt,
A lány ott találja halva
A szeretett jövevényt.
Rádől rémesen sikoltva,
Ah, de föl nem keltheté.
Élte mécse el van oltva,
Viszik a lángsír felé.
S már hallja, rivalva hogy indul a gyászdal,
Őrjöngve furódik a tömegen által. -
Ki vagy te? Mi kerget a máglya elé?
Öleli a hűlt tetemet,
Sír, zokog keservesen,
Őt akarom, hitvesemet,
Itt sírjánál keresem.
Lángok közt hamvadni lássam
Isteni szép alkatát?
Enyim volt ő, ágyas társam,
Ah, csak egy szép éjen át!
És búgja a papsereg: Ime temetni
Elviszszük a sorvadozó öreget mi,
S díszét a jelennek, a szép unokát.
Halld a törvényt, jól megértsed:
Bajadér vagy, semmi más.
Ez a halott nem volt férjed,
Nem köt téged fogadás.
Férfit, mint testét az árnyék,
Csak is hites nő követ,
Ő fölöttük közös láng ég,
Ez törvény és becsület.
Szent trombita, harsogj! Búgj te panaszdal!
Fogadd be, oh ég, a ki kora tavaszszal
Elhervada, szép deli gyermekedet!
Igy a kar, kinját növelve.
Nézi a boldogtalan,
S égnek karjait emelve
A lángok közé rohan.
S ím az isten ifju-szépen
Lángok közül szárnyra kel,
S viszi kedvesét ölében
Mennyei honába fel.
Meghatja az Istent a bűnben a bánat,
Botlott sziveket örök égi bocsánat
Tűzből kikarolva az égbe emel.