Az ismeretlen ország

Az ismeretlen ország szerző: Gárdonyi Géza

       Ül vala Jézus a temető mellett, egy mohos sziklakövön, és tanítja vala a sokaságot.
Kijöve pedig egy asszony a temetőből, és általmene a férfiak között, és letelepedék az asszonyi állatok közé, akik Jézust környül ülik vala.
És az asszony bús vala, mint a szomorúfűz, és az orczája vizes, mint a hajnali pázsit.
Jézus pedig meglátván őtet, mondá:
- Kit gyászol a te ruhád, és kit siratnak a te szemeid?
Amaz pedig felele, mondván:
- A kisebbik fiamat gyászolom, és az ő elvesztését siratják az én szemeim.
Jézus pedig látván, hogy a sokaság szomorú csendességgel nézi az asszonyt, szóla:
- Az Ur adta, mert ő akarta adni; az Ur elvette, mert ő akarta elvenni. Nem tudhatod miért adatott, és nem tudhatod miért vétetett el? De bizony mondom neked, nincs elveszve, amit a mi Atyánk az ő kezében tart, hanem csak a mi szemünk elől.
És szóla a népnek példabeszédben mondván:
Vala egy hatalmas király, akinek vasbányái valának az ő országa mélységeiben. És külde némelyeket a bányákba, hogy vasat gyüjtenének.
Azok pedig alámenvén, letelepedének a mélység barlangjaiban, és dolgozának az ő erejök szerint.
Lőn pedig, hogy nagy időkön át elfeledék a felső világot, ahonnan küldettek vala, és dolgozának annélkül, hogy tudnák: miért és kinek?
És magukénak tarták a mélység világát.
A király pedig titkon szemléli vala őket, és az ő munkáikat; és a mélységben levők nem láthaták őt, mert sötétséggel vala béfedezve az ő orczája.
És mondá a király az ő kisérőinek:
- Akaratommal helyheztetém ide e népet, hogy hasznosakat gyüjtvén, országomat és magukat gazdagítsák. De elszólítom immár azokat, akik eleget dolgoztak, hogy fönt éljenek az ég kárpitja alatt, és boldogok legyenek az én jóságomban.
És mikor a munkások aluvának, le-leszállának az ő szolgái és föl-fölhozának egyet-egyet az ég kék kárpitja alá, ahol a nap süt, a virágok nyilnak, és az emberek arcza tiszta.
És a király gazdagságot ada nekik.
Azok pedig megismerék őtet, és megismerék igazi világukat, és mondák örvendezvén:
- Áldott a te neved, és áldott a te jóságod urunk király! Oh hozasd föl urunk a többi népet is!
A király pedig felelé:
- Senkise marad odalent, hanem csak ideiglen. Mert mindenkinek föl van írva a neve és ki van mérve az ideje. Hanem hogy el ne epedjen a ti szivetek, hozathattok föl a ti gyermekeitek közül.
Amazok pedig odalent siratják vala az ő társaikat, és az ő gyermekeiket.
És szóla Jézus más példabeszédben is, mondván:
A tengerparton egy szegény ember élt. Jámbor vala pedig az ember, és szorgalmatos az ő dolgaiban. És az Úr megáldotta őt gyermekekkel.
Egy napon kiméne az ember a tengerre, hogy megvetné az ő hálóját. S vele méne az ő legnagyobb fia is.
És szóla az ember az ő fiának:
- Te itt meríts hálót a parton, és halat fogván, vidd haza. Én beljebb megyek, ahol a nagyhalak járása vagyon. És amit fogok, eladjuk holnap a városban.
Lőn pedig, hogy mikor messzire ment volna a parttól az ember, vihar kerekedék és a szelek elragadák az ő hajóját.
A fiú pedig látá az ő atyjának veszedelmét és segítségért futkosa. És előjöve az ő anyja, és előjövének a szomszédok is. De senki se mehet vala a vízre, a hullámok temérdeksége miatt.
A szelek pedig elragadák a hajót, mint a sas a bárányt, és az ember Istenhez kiálta az ő rettegésében.
Lőn pedig, hogy egy idegen országbeli hajó jelenék meg a vízen, és a hajó népe kiemelé az embert, mikor immáron merüldözék.
Az ember pedig fölnyitván szemeit, látta az eget, s látta a hajó szépségét és erősségét, és bámula mindeneken.
És szállt a hajó, mintha szárnyai volnának; s vala a hajó kormányán egy ember, akinek keze és lába sebesült vala, és süveg helyett tövisből font koszorut hord vala az ő fejében.
És vivék az embert a tenger tulsó partjára.
Állanak vala pedig a parton emberek, várakozván a hajóra seregestől.
És mikor a hajó megérkezék, kiemelék őt, és kiemelék a többi jövevényt is, úgy hogy nem marad vala a hajóban, csak a kormányos.
És a hajó visszatért a tengerre, ők pedig ott maradának.
Ekkor az ember megösmeré a parton az ő szomszédját Fülöpöt, akit halottnak gondolt vala.
Megfélemlék pedig az ő szivében és nem mer vala ő neki szólani.
De amaz fölnyitá az ő ajkát, és mondá:
- Ne félj! Mert jó tartományba kerültél te, és jó emberek közé. Hajlékot építünk neked és bőségben élsz te itten, mert dúsabb ez az ország mint Kánaán.
S más emberek is jövének hozzájok, és öltözteték őtet fényes köntösökbe; ülteték dúsan megrakott asztalhoz az ő szomszédja mellé. És citharák penegnek vala ottan, és minden jószagu illattal illatozék.
És monda neki Fülöp az ő szomszédja:
- Hogy él az én lányom és hogy él az én feleségem?
Az ember pedig elmondá neki.
És vigan lakozék három nap és három éjen át, mert látá, hogy az emberek jók, és hogy senki se szegény ebben az országban.
Mikor pedig legvígabban vala, láta magával szemben ülni asszonyokat, főképpen öregeket, és láta egy kis gyermeket, akinek csakugy szolgálnak vala, mint őneki.
És akkor eszébe jutának az ő gyermekei és sirva fakada.
És mondá a gyermeknek:
- Magad vagy-e itten, hogy két öreg között ülsz, akiknek sem gyermeke, sem unokája nem vagy?
Felele a gyermek, mondván:
- Magam vagyok.
És ismét mondá a gyermek:
- Engem csak azért hoztak el, mert az én szülőim élemedett koruak immár, és én vagyok akit legjobban szeretnek. És én várom őket mindennap a parton.
Az ember pedig nem érti vala a gyermek beszédét, s még inkább búslakodik vala.
A lakomán levők pedig mondának neki:
- Mért sírsz? Nem adtunk-e neked hajlékot, márványból valót és kerttel környékezettet? Nem öltöztettünk-e pompázó ruhákba és nem kentük-e meg a te fejedet illatos vizekkel? Nem öntöttünk-e édes italt a te poharadba, és nem úgy ülsz-e velünk, mintha öröktől fogva köztünk éltél volna? Szokatlan a mi szemünknek a bánat!
Az ember pedig felele:
- Távol vannak azok, akiket az én szivem szeret, és siratnak engem, mert halottnak gondolnak.
S mikor látá, hogy a nép elcsendesülve hallgatja őtet, megerede az ő bánata, mint az esső a felhőben:
- Öt gyermekem van, s a legnagyobbik már halász; az utána való meg hárfát penget az Ur templomában. A harmadik szép, a negyedik kedves, a legkisebbik meg eggyetlenem! És szeretem az én feleségemet, mert ifjuságomban csatlakozott hozzám, és hű volt, és áldott az ő két keze.
És a szemét behunyván, igy siránkozék:
- Vissza akarok menni hozzájok!
És ahogy ezt mondja vala, látja, hogy a lakomán ülők csodálkozással néznek reá.
És szóla ekkor Fülöp az ő szomszédja:
- Ne itéljétek meg őt, mert nem tudja, hol van, és nem tudja, hogy innen vissza nem térhet senki.
És korholá az embert halk szóval, mondván:
- Nem szabad tudni a tulnan levő népnek, hogy mi van itten. Mert nem azért tette az Ur a tengert e két ország közé, hanem hogy el legyen választva ez a két ország. És aki amott van, nem ok nélkül van amott, és aki emitt van, adjon hálát az Urnak.
Szól vala pedig az ember, a könnyeit ontván:
- Csak legalább egy gyermekem is volna itten, hogy mindennap láthatnám őtet, és megcsókolhatnám kedves orczáját!
Felelé pedig Fülöp:
- A gyermeknek fel kell nőnie amottan. Mert aki mindig bőségben élt, nem tudja, mi a bőség; aki sohasem látott sötétséget, nem tudja, mi a világosság; és aki nem ivott keserüt, nem tudja, mi az édes!
És mondá az ember:
- Feleségem sohasem élt bőségben; sötétséget is eleget látott, és keserüt is eleget ivott: hozza el őtet ama hajó! Mert tudom, hogy éjjel-nappal bánkódik utánam, és az ő szemei meg nem szünnek a sirástól.
- Feküdj le és aludj, - felelé neki a szomszéd, - balgatag a te beszéded. Mert elhozzák neked az asszonyt, ha nagyon könyörögsz és akkor árvaságra jutnak a te gyermekeid.
És akkor az ember lefeküvék.
Lőn pedig, hogy egy esztendeig várt az ember, búsan bolyongván a boldogok között, és sóhajtozván a parton. És akkor elmene a hajó, és elragadá titkon az ő legkisebb gyermekét.
A gyermek köntöse pedig ott maradt, ahonnan elragadtaték, és az anya éjjel-nappal sír vala a köntös fölött. És kiáltja fenszóval, mondván:
- Isten, Isten! Elvetted az én férjemet, és elvetted az én gyermekemet! Vérzik az én szivem mindhalálig!
Jézus akkor az asszonyhoz fordulván, elhallgatott. És nézé őtet, és nézé a sokaságot, mint ahogy a hold nézi az ő csillagait az éjjeli csöndességben.
Az asszony pedig látván, hogy Jézus nem szól többé, leborula az ő lábaihoz, mondván:
- Áldott a te szavad uram, és boldog aki téged lát, és a te szavadat hallgatja! Mert sírtam én, és te letörülted az én könnyeimet; bús voltam én, és te megvigasztaltál!
És mindenek, akik hallgaták, hivének őbenne.