Az irodalom egyezsége
szerző: Juhász Gyula
Annak a magyar irodalmi nemzedéknek, amelyhez e sorok írója is fájdalmas büszkeséggel tartozik, egészen különös sors jutott osztályrészül. Először is Ady Endre világraszóló nagyságának ragyogása jó időre homályba borította olyan értékeit és érdemeit, akik és amelyek bármely művelt nyugati irodalomnak méltó büszkeségére és dicsőségére váltak volna. Mint ahogy Shakespeare lángesze az angol reneszánszban háttérbe szorított hatalmas tehetségeket, akik ma is a drámairodalom kiválóságai. Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád - hogy csak ez új magyar költői háromságot említsem - olyan nevek, kiket szívesen vállalna akár az angol, akár a francia, akár a német, akár az olasz mai irodalom. De nekünk olyan magyar kincs és elégtétel Ady Endre üstökös pályája, hogy a legjobbak és legkülönbek is örömmel vállalhatták a satellesek szerepét. És akkor jött a régi rend és régi béke és régi élet halála, a Háború, amely derékon törte ketté az új irodalmat, amely csonkává és bénává tette az egész magyarságot és megesett a szomorú csoda: egy nemzedék halt ki az emberiségből és aki megmaradt belőle, az nem lelé honját a hazában.
Tragikus végzet: a negyvenévesek ma még mindig a fiatalságot képviselik, akarva, akaratlan, amit nem egészen dicstelenül kezdett Ady nemzedéke, azt újra kellett kezdenie és íme, az öregek, akiknek javarésze sohasem is volt igazán fiatal, a tekintély fehér tógájában állják el tőlük a hivatalos elismerés csarnokait, és egy élet műve után igazolásra szólítják föl azokat, akik tovább akarják folytatni a megszakadt éneket és a megmaradt hagyományt gazdagítani és frissíteni próbálják.
Az Akadémia elnöke a kettészakadt irodalom újra épülni kezdő romjain állva békejobbját nyújtja a másik oldalnak, de közben nem feledkezik meg róla, hogy a halott Mester sírjának babérait megtépje kissé. De az Akadémia elnöke legalább a megértés szándékával és a jóakarat jelével fordul a tragikus nemzedék felé, míg mások, a Tekintély kevésbé hivatott és avatott őrei egyenesen ellenséges érzéssel és gyűlölséges szellemmel támadnak ellene. A magyarsága gyanús annak az írói nemzedéknek, amely az ősi magyarság forrásaihoz menekült egy siváran meddő és kopáran szürke korszak epigonizmusa után.
Szabó Dezső és Móricz Zsigmond nem elég magyarok azoknak a méltóságos irodalmi kanonokoknak, akik közül az egyik a századvégi francia irodalom párizsi szalonjaiban szívta a romantika anyatejét, és Babits és Kosztolányi nem elég nemzeti azoknak az esztétikusoknak, akiknek lapos és szikár mondatai a hét sovány esztendő minden szárazságát és terméketlenségét árasztják.
Mondjuk ki őszintén, kereken és magyarán: itt nem két nemzedék harcáról van szó tulajdonképpen, itt a tehetség fiatalsága ellen küzd a tehetségtelenek aggsága, itt az új gondolat és az új hang ellen lármázik az eszmei szegénység és a hangos semmitmondás, itt (Ady esetében elsősorban) az elhivatott Lángész ellen lázadozik a hivatalos Tekintély, már amelyik magát annak tekinti.
És mindezek alján és mélyén a politika infernói szortyognak és fortyannak, a világnézet fáj azoknak, akiknek nézetei a mindenkori hatalom szemüvegét viselik. A konzervatívizmus még nem lenne baj, hiszen a konzervatívizmus, ha őszinte és alapos, ha mély meggyőződésen alapszik és komoly meggondoláson épül, egyik éltető és teremtő ereje lehet a nemzeti kultúrának.
Mi már nagyon régen vártuk és akartuk ennek az értékes konzervatívizmusnak föllépését és állásfoglalását, mint ahogy az például a francia irodalomban mindig megvolt, mint a haladás egyik szabályozója. Már a görög Arisztofánesz is konzervatív volt, de vajon ki látja ennek kárát örökifjú műveiben? Valaki forradalmat csinálhat a művészetben és konzervatív maradhat a politikában. Ott van Flaubert és Baudelaire! És valaki a legszélsőbb politikát vallhatja, a legradikálisabb elveket hirdetheti, mégis, nemzeti értékét és jelentőségét ki meri tagadni Petőfi Sándornak vagy Victor Hugónak? Nietzsche, az arisztokratikus radikalizmus magányos és kérlelhetetlen hitvallója, merőben ellentéte a modern szocializmusnak, mégis, ki meri róla azt állítani, hogy az Übermensch filozófusa nem a modernség egyik legnagyobb és legigazabb szellemi képviselője? A hagyományokkal szakító Petőfi és a hagyományokat ápoló Arany egészen szépen megárulnak egy gyékényen az életben és a halhatatlanságban, éppen azért, mert kölcsönösen elismerik a valódi tehetség jogát, és a plebejus Schiller is egészen jól megfér a patrícius Goethével, noha máskülönben két világnézet választja el őket egymástól.
Több dolgok vannak földön és irodalomban: mondja Zolnai Béla dr., aki a legjobb értelemben vett konzervatívizmus legmodernebb kritikai képviselője ma irodalmunkban, a Budapesti Szemlének, akinek fáj a látvány, hogy Vargha Gyula és Juhász Gyula, Szabolcska Mihály és Oláh Gábor egy kalap (és nem vaskalap) alá kerültek a Széphalom című új magyar tudományos és irodalmi szemle hasábjain, amely egyszerre igyekezik megvalósítani a kettészakadt magyar irodalom egyesítését és a kozmopoliszi ködbe vesző magyar irodalom decentralizációját. Mindakettő olyan törekvés, amely csak elismerést érdemel, nem gáncsokat.
Akik még hiszünk és remélünk abban, hogy a magyarság uniója nem álom, hogy a magyarság jövendője kultúrájában van, az öröm és bizakodás érzésével nézzük ezt a vidéki irodalmi bárkát, amely Dugonics és Tömörkény városából indult el új vizekre, lobogóján "Kazinczy korának klasszicizmusával és magyarcélú emberiességével". Mi hiszünk a szellem, az irodalom egyezségében!