Az irigy
Egyszer szeszélyesen eképp beszélek:
„A kedvesem egy drága, tiszta lélek,
fehér, akár a hattyú, oly finom,
mint az ezüst, a hó, a liliom.”
Procillus hallja ezt és nemsokára
föl is köti magát egy úti fára.
Majd így beszélek, játszódó szeszéllyel:
„A kedvesem fekete, mint az éjjel,
fekete, mint a varju, a szurok,
miatta sírok, érte búsulok.”
Procillus hallja ezt, a szíve tárul
s nyomban levágja önmagát a fárul.