Az infánsnő kertjében
Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája
S vén várában királyi magánya úgy ragyog
A nagy bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
Öböl vizén viszfénylik az ottfelejtett gálya.
Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
Skót agarak hevernek, szemükben méla tűz,
S ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz,
Szimbolum-vadakat, Vágy s Álom erdejében.
Kedvenc apródja is van, ennek a neve: Nemrég,
Úrnőjének felolvas, zsongító verset, halkan,
S Ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
Hogy a szók titkos lelkük lekében kileheljék.
S körűl királyi parkja pompázik és tenyészik,
Márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
S lelke a csodarejtő távlatoktól boros
Míg tekintete búsan látkörén elenyészik.
Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
Jól tudja: ez a fátum, mért volna hát a harc?
Csak néha vet hullámot ős, bús gúnnyal, az arc,
Ha szánalom fuvall rá, mint lassu szél a tóra.
Így él, lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
Csak néha még busabb, álmában hogyha látja,
Örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája
S reményei, miket temetnek mély habok.
Csak súlyos bíború estén sohajt, ha nézi
A fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
Ó pompáját: keskeny kezet, halavány arcélt,
Mely mély bársonyban búsong s trónok álmát idézi.
Aranyos, régi bűv-kép így néha gyásza kínját
Szétszórja s bánata gyors víziókba csap:
Dús sugárkéve éri - dicsőség? vagy a nap? -
S fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubínját.
De rögtön, szomorún, mosollyal hűti lázát
S rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
Távolból hallja csak, mint tenger moraját
S búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.
Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
Itt a Holt városok fátylas nemtője űl -
S át nesztelen ajtókon s termein, egyedűl,
Titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.
Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva -
S Ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
A Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
Öböl vizén viszfénylik az ottfelejtett gálya.
Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája.