Az infánsnő
Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája,
S vén várában királyi magánya úgy ragyog
A nagy, bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
Öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya.
Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
Skót agarak hevernek, szemükben méla tűz,
S ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz,
Szimbólum-vadakat Vágy s Álom erdejében.
Kedvenc apródja is van; ennek a neve: Nemrég,
Úrnőjének fölolvas, zsongító verset, halkan,
S ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
Hogy a szók titkos lelkűk lelkében kileheljék,
S körül királyi parkja pompázik és tenyészik,
Márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
S lelke a csodarejtő távlatoktól boros,
Míg tekintete búsan látkörén elenyészik.
Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
Jól tudja: ez a fátum, mért volna hát a harc?
Csak néha vet hullámot ős, bús gúnnyal az arc,
Ha szánalom fuvall rá, mint lassú szél a tóra...
Így él lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
Csak néha még busabb, álmában, hogyha látja,
Örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája,
S reményei, miket temetnek mély habok.
Csak súlyos bíború estén sóhajt, ha nézi
A fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
Ó pompáját: keskeny kezet, halovány arcélt,
Mely mély bársonyban búsong, s trónok álmát idézi.
Aranyos, régi bűv-kép így néha gyásza kínját
Szétszórja, s bánata gyors víziókba csap:
Dús sugárkéve éri ─ dicsőség? vagy a nap? ─
S fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubinját.
De rögtön, szomorún, mosollyal hűti lázát,
S rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
Távolról hallja csak, mint tenger moraját,
S búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.
Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
Itt a Holt Városok fátylas nemtője ül,
S át nesztelen ajtókon s termein egyedül,
Titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.
Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva,
S ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
A Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
Öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya...
Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája...