Az igazság (Thury Zoltán)
szerző: Thury Zoltán
A reggeli kávé után kifelé tartottam már a kávéházból, amikor a tulsó sorokból a nevemet hallottam. Előbb egy férfi kiabált, azután egy nő is. Visszafordultam, áttörtem magamat a még tegnap estéről halomra rakott székek közt s amikor asztalukhoz értem, alig-alig tudtam megismerni őket. Egy régi házigazdám s az özvegyasszony nővére ült az asztal mellett. Előttük bor és ásványviz állott az asztalon, olyan érintetlenül, mint ahogy a pinczérleány odatette.
Mindaketten nagyon megváltoztak azóta, hogy utoljára láttuk egymást. A férfi sokkal tisztességesebben volt öltözve, mint azelőtt. Valami szabadalma volt, a mihez Nürnbergben kapott kompánistát, akkor váltunk el. Ugy látszik, hogy sikerrel dolgoznak, erre vallott a prémes téli kabát, drága ruha s a gyürüi, a melyek az ő osztályában első utmutatói annak, hogy valaki szegény emberből gazdagra változott. Az asszonynak komoly fekete ruhája volt, de jól megszabva és fényes atlaszbetéttel a mellén, a melyre végig feküdt a nyakából lecsüngő arany óraláncz. De nagyon komorak voltak mind a ketten, ugy vettem észre, mintha sírtak volna s talán még most is közel állanának hozzá. A férfi zsebkendőt szorongatott a kezében.
Megindult egy csomó szapora kérdés s erre egy kissé fölelevenedtek.
A találmány bevágott - mesélte a férfi s felvidult az arcza, a mint hosszasan elbeszélte, hogy mennyit küzdött, a mig idáig jutott. - A czéget Pohl et Comp.-nak hivják, de két társa van. A hitetlenek. Egyik se akart annyi pénzt fektetni a dologba, hogy magára lehessen. Most persze szivesen kiturnák egymást, de nem lehet. Csak Németországban hat ügynök utazik az üzlet részéről, s mindenütt képviselve vannak. Haj, haj, nagy dolog ez, a mig idáig jutottak, mennyi baja volt azzal a két bolonddal, azt csak ő tudná megmondani. Mindig nyereséget követeltek, már a második hónapban osztalékról álmodoztak. Minduntalan visszakövetelték a pénzt, soha még ilyen házsártos embereket nem látott. Egyszer az egyiket kidobta az üzletből, s a könyveket mindig a Wertheim-szekrénybe zárta, mert a társak, ha látják, hogy milyen töméntelen pénzt kellett kidobni az első időkben, összeverekedtek volna.
- Igy is volt elég skandalum! - mondta sóhajtva - erről csak annak lehet fogalma, a ki látta.
- Most ki maradt odahaza?
- A könyvelők meg ők. Most már rendben van minden, elmozdulhatok egy-egy perczre.
- Miért jött Münchenbe? Valami hivatalos dolog?
Szórakozottan felelt s olyan elkényszeredett tekintetet váltott a nővérével, hogy ijedten néztem rájuk.
- Nem... nem... nem hivatalos - mormogta s élénken figyelni kezdte az utczát. Egy kocsi zörgése keltette fel a figyelmét, a kalapját is a kezébe vette, hogy mindjárt kiszaladhasson, ha az a kocsi jönne, a melyet várt. De nem az volt. Megint visszafordult hozzám s most már könyei, a melyek rég utat kerestek maguknak, a szemébe szöktek s végigfolytak az arczán. Az asszony is sírni kezdett. A pinczérleány törülgetés közben rájuk bámult s intett a pénztáros asszonynak, hogy: nini, mit csinálnak ezek! A férfi csendesen sírva s hiába erőlködve azon, hogy felszárítsa a könyeit, végtelen szomorú arczczal kezdte elmondani, hogy miért jöttek.
- Ma operálják Marit. Itt fekszik a Schmidt tanár klinikáján. Nagy beteg, szegény...
Az asszony rámondta:
- Szegény, szegény...
- Mi baja?
- A gégéje, föl kell vágni. De most már harmadszor csinálják, én nem tudom, hogy mi lesz.
Mari a Pohl fiatalabb testvére volt. Mikor náluk laktam, még hajadon volt, azután férjhez ment egy népénekeshez, akire hat esztendeig várt; annyi kellett ahhoz, hogy törvényesen elváljon az első feleségétől az énekes. Azt ismertem. Derék, becsületes ember volt s a maga kis körében majdnem művész. A társaitól teljesen elütő rendes életmódot folytatott, elnöke lett a népénekesek társaságának, a mely arról gondoskodik, hogy tisztességesen eltemesse tagjait, s igy bizonyos külön tekintélyre tett szert nemcsak társai közt, hanem a publikumában is. Hozzám sokszor bejött, Herr Ungar-nak szólított, néha nekem mutatott be először egy-egy uj couplet-et s naiv bizalommal beszélt a szerelméről, meg a válópörről.
Róla gondolkodtam, meg az ő szerencsétlen boldogságáról, a mely bizonyosan nagyon tönkrement, ha beteg az asszony, - a mikor hátam mögött megszólalt a hangja:
- Á Herr Ungar! - Igyekezett örülni, de nem tudott, gyorsan kezet fogott velem, s azután rám sem nézett, a sógorához beszélt, leült, ujra felkelt, nem találta meg a helyét sehol, s azt mondta, hogy ujra kimegy az utczára és járkálva várja be a tanár kocsiját.
- Maradj itt a melegben, az ablakon át megláthatjuk.
Fészkelődött, forgatta kezében a kalapját és mégis csak kiment. Izgatottan topogott a gyaloguton és izzadt, pedig recsegett lábai alatt a hó, s metszőn, élesen fujt a szél. Egyszer megint jött egy kocsi, fehérczilinderes kocsis ült a bakján. Az énekes intett, hogy álljon meg, megismerte a kocsiban Schmidt tanárt. Fölnyitotta az ajtót, s most már teljesen elhagyta nyugalma. Hevesen beszélt, látszott, hogy könyörög. A doktor párszor félbeszakította, nyugalomra intette, ugy látszott, hogy biztatta. Egyszer a vállára ütött s a szeme közé beszélt valamit, bizonyosan azt mondta: legyen erős - azután szigoruan nézett reá s megvetőleg legyintett a kezével, talán azt kérte számon a szegény embertől, hogy miért olyan gyáva. Pohlék is fölugráltak, amikor megállani látták a kocsit, s kiszaladtak az utczára. Azután hárman beszéltek össze-vissza. Egyszer a tanár ur becsapta az ajtót s továbbhajtatott.
- Menjünk utána - mondta az asszony.
- Azt mondja, hogy nem ereszt be - felelte a szinész.
Pohl visszament a kávéházba fizetni, mi pedig járkálni kezdtünk az utczán. Az asszony izgatott volt, mindig előttünk járt s csuklott, mert erőszakkal el akarta fojtani a sírást. Az énekes kissé lecsendesült, erőszakolt megnyugvás ült az arczára. Mellettem haladt. Később hozzánk csatlakozott Pohl s beszélni kezdett.
- Mig nyomorogtunk, egészségesek voltunk. Most már mindenünk van s Mari beteg. Mit mondott a doktor?
- Biztatott - felelte vontatottan a szinész - de ez igy ment mindig. Nem hiszek én neki.
Pohl előre ment a nővéréhez s karonfogta. A szinész most már egyedül volt velem. Párszor rám nézett, mintha az után kutatott volna, hogy mit gondolok. Az én arczomon bizonyára nagy szomorúságot látott, mert igazán nagyon el voltam keseredve a sorsukon. Egyszerre csak azt kérdezte:
- Emlékszik még a: Was ich nicht sagen mag-ra.
Amint zavarosan elkalandoztak a gondolatai, ez a couplet-refrain jutott az eszébe. Csodálkozva bámultam rá, nem tudtam megérteni, hogyan gondolhat ilyesmire, de ő nem várta be a feleletet, hanem egyszerre hirtelen megállott, s fojtott hangon kezdett el beszélni, hogy az elülmenők meg ne hallják. Ez a küzködés még jobban elárulta a dühét, s mig lihegve, sebesen beszélt, ökölre fogta a kezeit, mintha valakit agyon akarna vágni.
- S az én első feleségem hogy hizik! Hogy kövérebb legyen, négyszáz markot fizettetnek velem a kosztjára. Az a másik pedig meghal. - Majd lerántotta rólam a kabátomat, ugy megfogta. - No, Herr Ungar, van igazság?
Pohlék visszafordultak, fáztak. Ha kocsi jött, összenéztek s ujra lekapták a szemeiket egymásról. A két férfi komoran bámult maga elé, a szinész úgy kutatta a földet, mintha elvesztett volna valamit s azt keresné, az asszony pedig talán imádkozott magában, mert kissé mindig elmaradt s nem hallotta, hogyha valamit kérdeztem tőle.