Az igazi ur
| Az igazi ur szerző: Thury Zoltán |
Ezek urak? Ezek? Miért? Illetőleg nem is azt kérdem én, hogy miért azok, mert hiszen nem urak, hanem miért tartják annak magukat? Mi joguk van erre? Az ötös, meg a tizes, amit adtak, semmit sem jelent. Tessék elhinni, hogyha egyenként jönnének ide, ha nem állanának az egymás ellenőrzése alatt, a hatosból is visszakérnének öt krajczárt. Igy azonban az egyik bankót ad, mert ki akar tenni magáért s a többi se akar elmaradni mögötte. Némelyik talán az utolsó bankópénzét dobja ide s magában sír is utána, de azt egy világért föl nem venné, hogy holnap arra emlékezzenek a kompániájából valók, hogy ma nem viselkedett uri módra. Ez tudniillik az uri módi. Az ő hitük szerint. Pedig micsoda más ember az igazi ur.
Mindezt egy czigányprimás mondta nekem és pedig kis magyar vendéglőben - idegen földön. A föld a mienk ugyan, a törvényes kikerekített mappán hozzánk tartozik, valójában azonban éppen csak a hivatalos pántok, lánczok, lakatok kötik hozzánk. Az utczák nyelve zagyva benne, s ebben a zagyvaságban itt-ott magyar szót is hallani, magyar a hivatalok fölött a fölirás, a trafik, a vasut, a posta. Ide a világ végére czigányból éppen csak a legutolsó jutott. - Szörnyen czinczogott a szerencsétlen, fizikai kint okozott az embernek a játéka s megkönnyebbülést az, ha letette a hegedűt. Az urak, akikről beszélt, egy távolabbi asztalt ültek körül s nagyon is éreztették a czigánynyal, hogy lenézik. Kikaczagják a muzsikáját. Egy-egy rettenetes gixernél, a minek a nyomában szerteszaladt s csak nehezen találkozott ujra össze a négy-ötféle hangszer, kegyetlenül összekaczagtak, mintha a vizben fulladozók kinjában gyönyörködnének, ugy nézték, hogy mikor kerül ujra egy mesgyére a prim, meg a kiséret, a miből egyébként különösen ambicziózusan visított ki a klarinét. Azt hiszem, hogy vasuti hivatalnokok voltak. Az egyiknek a fején volt az aranyzsinóros, repülő kerekes sapka. Hátratolva a tarkójára s alóla nehéz csöppekben pergett le az izzadtság. Mikor azonban már jócskán ittak, megbékültek a czigánynyal, bort adattak neki s később papirospénzzel fizették ki. Hozzám, a ki a mulatság néma szemlélője voltam, azután jött a primás, a mikor már elment a lármás társaság s szép sorjában egymás mellé rakták a hegedüket a czigányok. Érdekes, feltünő ember volt. Inkább hivatalnoknak néztem volna. Nem a muzsikus czigány sunyi értelmessége volt az arczában, hanem nyiltság, komolyság. Olyan kifejezés, a mi majdnem ellentétes azzal a mesterséggel, a mely az emberi gyöngén tapogatózva keresi a pénzt. S mint minden a világ megszabott rendjével összeütközött akármicsoda jelentéktelen ember is, szánalmas volt. Mintha tapogatózna az élete pályáján, mint a vak.
- Én kérem - kezdte ujra, egy kedvetlen tekintetet vetve hátra a bandára, melyből csendes, de indulatos verekedés hallatszott, - én kérem, egyetemre is jártam a külföldön, Svájczban. Apám ott muzsikált évekig s végigjáratta velem az iskolát, ő urat akart belőlem csinálni. Nem sikerült. A muzsikus czigány fiából nem lehet egyéb, mint muzsikus. Ez az a törvénye a kasztnak, a melyet az élet szentesített. A legtöbbnek eszébe se jut, hogy valami egyebet is kitalálhatna a gyermeke számára, mint a muzsikusságot. Fogalmuk sincs egyéb müveltségről, mint a mi abban nyilvánul meg, hogy a mulató embernek a szeméből kiolvassák a nótáját. A zenén kivül nincs számukra világ. Nem értik azt, hogy az emberek egyebet is csinálhatnak. Az én gondolkozásom is mögötte maradt annak az öreg brácsásénak, a ki az apám volt. Vonzott a czigányélet. Muzsikus lettem. És pedig rossz muzsikus. Nincs ezen mit tagadni. De hiábavaló is volna, mert észrevettem az uraságod arczán is, hogy fölszisszent néha, amikor más hangot adott ki magából a hegedü, mint a mit én kivántam volna. Valamicskét talán intelligensebb ember vagyok, mint a fajtám legtöbbje, zenész intelligenczia dolgában azonban tultesz rajtam az utolsó igazi muzsikus is. Ezek itt nem igazik. Mindenfelől elcsapott, a rendes bandákból kidobott élhetetlenek. Azért nem érünk mi együtt se semmit és külön-külön se semmit. Azonban élni nekünk is kell. Sőt nemcsak nekünk, hanem mindazoknak, a kik hozzánk tartoznak. Mindenikünknek meg van a maga családja. Nekem is és ez az oka annak, hogy most már nem is gondolok arra, hogy hasznát vegyem az egyéb tanulmányaimnak s valami más pályára lépjek. Én már a czigánytársadalomhoz tartozom. S mi változás, mi előny állana be az életemben, ha urrá lennék. Ezt kérdezem, a mikor az ilyen urakat látom... Az ilyeneket...
Az ajtó felé billentett, a melyen át kimentek az urak. Az ilyenek. Aztán fölkelt, hátrament a czigány asztalhoz, magába öntött egy pohár bort, valamit rákiabált a többire, czigány nyelven s visszajött. Ugy látszik, hogy az uraság kérdésébe különösen belemélyedt. Szeretett beszélni róla. Ott folytatta, a hol elhagyta.
- Nagyon kevés igazi urral találkozik az ember az életben. Ebben a kérdésben, tessék elhinni, a czigány a kompetens. És pedig azért, mert ő éppen abban az állapotukban szolgálja ki az embereket, a mikor ur igyekszik lenni mindenki. A paraszt is, mesterlegény is. S bor mellett, czigány mellett, aztán kisül, hogy kinek van és kinek nincs talentuma hozzá. Az igazi ur sohse bánt meg senkit, de különösen nem azt, a ki neki ki van szolgáltatva. Az igazi ur első sorban másnak igyekszik kellemessé tenni az életet s csak azután gondol magára. Mennyi finomság, gyöngédség lakik az igazi urban? Mit tudnak ezek ahhoz...
Megint hátrament a czigányasztalhoz és ivott egyet. Amikor visszajött, fejével az elhagyatott, borral felöntözött hosszu asztalra mutatott, mintha előbb meg akart volna ismertetni a helylyel, amelyről szó lesz s most már, az ázott asztalnak hátat fordítva, beszélt.
- A multkoriban muzsikáltam itt, ezen a helyen egy urnak. Csak ugy betévedt ide s azon kezdte ő is, hogy idegessé lett, a mikor pár taktus után már megállapíthatta, hogy nagyon rosszul muzsikálunk. Kin vonaglott végig az arczán, ha a klarinétos minden ok nélkül, belerikoltott a nótába s mintha megfájdult volna a feje is, hunyorgatott. Láttam, hogy valami finom érzékű, tiszta muzsikához szokott ember lehet s egy kicsit elszomorított az, hogy ilyennek én nem szolgálhatok. Csüggedten tettem le a vonót, meg a hegedüt s még magam is fáradtan az asztal mellé roskadtam egy székre, végiggondoltam az én egész életemen. Istenem, milyen silány élet... Az idegen ur az alatt néha rám pillantott s mintha ő is eltöprengett volna valamin. Talán azon, hogy miért rossz az én kedvem. S mintha egyszerre csak fölfedezte volna a kapcsolatot az ő jelenléte és az én rossz kedvem között, hirtelen megütközéssel, zavartan nézett szét. Mintha meg akart volna kérdezni valakit, hogy hát csakugyan benne keresendő-e az oka annak, hogy ez az alárendelt szegény ember egyszerre annyira szárnyaszegett lett. S láttam, hogy mosolyogva biztat az arcza. Majdnem rám erőszakolta a hegedüt, s attól kezdve mulatott. Láttam, hogy nehezen megy eleintén, de lassan-lassan beletanult. Az asztalon könyökölve, ránk bámulva, szomoruan, majd duhajon, jó kedvben hallgatta a nótát s valósággal tüzbe hozta a bandát. Csak én láttam, hogy mi történik voltaképpen. Elégtételt szolgáltat azért, mert megszomorított. Az uri mivolta kényszeríti erre, a maga benső nemessége. S most már én se maradhattam mögötte. Mig belül égő fájdalom gyötört, mosolyogva, jó kedvvel, a fejemet jobbra-balra kapkodva, szilajon, nekiindulva játsztam. Minden mozdulatommal azt akartam bizonyítani, hogy: ime uram, már eszembe se jut, hogy megvetettél. Ime, uram, ragyogó jó kedvem van.
Kivülről nagyot ütött valaki a kilincsre. Vendégek jöttek. Már jócskán ihattak másfelé. Az egyik nekiesett a borpocsétás asztalnak s mintha az asztal ellökte volna magától, valamicskét odább egy székre zuhant. A többi még a szoba közepén nyüzsgő csoportban rendelkezett. Mást kiabált mindenik. Az egyik ur pedig a czigányt rántotta maga mellé s egy kicsit dülöngve adta ki neki a rendeletet:
- Féllábra állsz, értetted s ugy huzod. Az asztal tetején állsz féllábra...
A czigány bólintott.
- Igenis, instálom.