Ugrás a tartalomhoz

Az ifjúság és ártatlanság

A Wikiforrásból
Az ifjúság és ártatlanság
szerző: Vörösmarty Mihály
Börzsöny, 1820 vége, vagy 1821 eleje

AZ IFJÚSÁG

(egy szép tájon a fák között bolyongva, végre előbbre jő)

Csendes vidék! Ó kedves hely nekem!
Fogadj öledbe ismét engemet,
Itt, lombjaidnak édes alkonyában,
Itt, e virágos térnek halmain,
Itt, hol mosolygva néz rám az anya-
Természet épen hagyott tanyájiból,
O itt felejtve földi terhemet
A lelkesűlés szárnyain magasb
Világra intnek büszke vágyaim;
Emelkedő erővel andalog,
Lelkem rokon sugáridon, nagy Ég!
Varázs kezekkel von föl angyalom
A jó, dicső, szép honnja szent körébe,
Holott ezer képekben állanak
Azok, miket csak imádva tisztelek,
Mert nagy köz áll előttem, és fenyít
A benne dörgő szörnyek áldühe. -
Hajlékonyan fogad be minden érzést
Őszinte szívem, - néma rejtekében
Sok új öröm csilláma támad,
S azt még nem ismert bájok éltetik.
És rémzetek előmbe festik a jövőt,
S bármely zavartak, kedvesek nekem;
És áldva nézem a kegyes tavaszt,
Mely e vidéknek ennyi bájt adott
Oly andalító hangot a pataknak
Zuhogva ömlő kis tajtékiban,
Mert ez hevíti néma lángomat.
S mint a pirúló rózsa bimbaját,
Úgy fejti mellyem régi titkait,
Kicsalja tőlem érzeményimet
Mint annak egykor gyenge szálait. -
Most, most vagyok valómnak érzetében
Oly büszke, nyájas, megbizott, s merész
Mind a magasra törni szűntelen,
Mind a vidámság karjain lebegve
Szelíd enyelgésekre hajlani,
Amott ezer felől halálba omlani,
Megvíni a föld durva szörnyivel,
Irtózat átok közt serényen állni
Még akkor is, - midőn kiütve sarkiból
Rázkódva dőlne össze a világ
S visszás zavarral zúgna útamon.
Itt nyájasan kényem vidám ölén,
Felejtve szívem agg kivánatit,
Lassú gyönyörrel élni csendemet
Szabad körű világom ernyejében.
Itt a valóság hinti kellemét,
Ott csak veszélyen, izzadásokon túl
Ragyog reményem szűlte szép egem,
S annál hatalmasabb erővel hat
Reám, minél továbbra távozott,
Ellenben itt simúlva oszlanak
Vad kérkedésem büszke tornyai,
És a jövőnek szép reményeit
A szebb jelenlét tárgya szétveri.
O mily időben késel édes óra,
Mely e tünődést földerítve bennem
Kifejtsen habzó kéteim közűl!

AZ ÁRTATLANSÁG

(nyájas lépésekkel, együgyű ruházatban; félénken közelget)

AZ IFJÚSÁG

Ne oly remegve szép leány, - te félsz?
Járulj idább - igen szemérmesek,
De nyájasak lépésid, arcod, és
Pillantatid, mondd el, ki légy és honnan érkezel?

AZ ÁRTATLANSÁG

(közelít)

Oh ékes ifjú, félve járok én,
Nem minden ember ád helyet nekem:
Serdűtekor még - könnyezésre méltó! -
Vak tévedéssel kezd hanyatlani
S letépve létem gyenge kapcsait,
Melyek szivéhez húztak, eltaszít,
Aztán merész önkénye útjain
Megvetni mindent, ami szent, s dicső -
Földúlja ő a szép természetet,
Éggel, pokollal kész csatára kelni
S csak hogy beteljen, amit ő kivánt,
A legsetétebb kárhozatba dől.
De, nálad, - oh ez ritka tűnemény! -
Nálad találom régi díszemet;
Meg nem gyalázva, mint az ősnapokban,
Méltó örömmel itt mulathatok:
Mert még te nem vagy a csalárd világ
Titkában jártas. - Érzed, elhiszem,
Erődet, így kell minden ifjunak,
De érzed azt is, hogy te a tilos
Rosszért veszélyre nem bocsátkozol.
Jót és nagyot, de nem tilalmak ellen
Kivánsz te, és mint férfi, büszke vagy.

AZ IFJÚSÁG

Igen, igen érzem én erőmet, és
Ugy érzem épen, mint te gondolád,
De, ám bocsáss meg, hogyha tévedék:
- Ábrázatod, keggyel folyó szavad,
- Száz kellemekkel igéző termeted
Mind annyi fölség! égi származást
Jelentenek - -

AZ ÁRTATLANSÁG

Halljad tehát, mivel
Kivánsz felőlem tudni: - Ártatlanság
Nevem - a Teremtő külde engemet
E Földre égi társaim közűl.
Az új teremtés zsenge lényei
Akkor kelének kedvesebb világra
A semmiségnek néma éjiből.
O akkoron vevé az ember is,
- Képét viselvén a nagy Alkotónak,
Hálás kezekkel szép tulajdonit.