A lap feldolgozottságának foka

Az idegen falu

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az idegen falu
szerző: Kosztolányi Dezső
A Hét, 1914. június 21.

       Estefelé - fél hét tájt - feltűnt a tenger kékje. Akkor már tíz órája utazhattam. A mályvaszínű plüss, amin hevertem, hasonlított egy csatatérhez, a fülke levegője pállott volt, ki kellett nyitnom az ablakot, nehogy elszédüljek. Tréfás szellőcske rezgett végig a levegőn, ráfújt a hajamra, és elkapta a felöltőm gallérját. A vonat füttyentett, megtorpant, aztán a hegy gerincén hirtelen elkanyarodott. Akkor láttam meg az idegen falut.

       A falu egy hegyoromra kapaszkodott. Egymás után másztak fel a kis házak, harcászati gyakorlatot végeztek, mint a katonák. Némelyik lenn, a hegy lábán guggoló helyzetben állott, hogy a többi fedezete alatt észrevétlenül törhessen előre. Voltak olyanok, akik hason feküdtek, akik ültek, akik térdeltek, akik felemelkedtek, akik lestek, akik támadtak, s a templom, amely már a hegyoromra ért, a hadvezérüknek látszott, győzelmes hadvezérnek, aki uralkodik a mozdulatlanságban is mozgó csapaton, a fölfelé masírozó falun. Kis, névtelen falu lehetett, amelynek a térképen se híre, se hamva. Mindössze ötszáz lélek lakhatta. Akik itt élnek, szegény, kétségbeesett parasztok, kicsorbult fogukkal a sziklákat harapják, s a szájukon is vér csordul. Mögöttük erdők állanak, sűrű fenyveserdők, amelyek vastag falát hiába döfködi a tekintet. Itt télen a farkasok ordítanak, havas bundával. Különben az élet egyhangúan folydogál. Látok egy embert, aki kezében csáklyával birkózik a heggyel, tördel egy-egy kőgöröngyöt, s a küzdelme lélegzetállítóan lassú, mintha a lehetetlennel, magával az Istennel tusakodna. Lejjebb fekete kendővel, fekete ruhában mendegél egy asszony. Azt gondolom, jó lenne itt maradni. Eleinte csak kacérkodom az ötlettel. Később azonban, amikor - egy magasabb hegycsúcsról - újra meglátom a képet, olyan parancsolóvá erősödik bennem, hogy szeretnék odarohanni a vészfékhez, megrántani s az általános zűrzavarban leugrani a vonatról, árkon-bokron keresztül, szikláról sziklára kúszva, tüskéktől megvérzetten lesiklani a faluhoz, az én falumhoz, amelyet egy pillanat alatt megszerettem.

       Miért is nem teszem meg? Tettem már ostobább dolgot is, kisebb vágyak parancsára. Csak az első mozdulat lenne nehéz. Ha a mai ember őszintén élne, akkor nem tépelődne ilyesmiken. Két óra alatt célomhoz érnék. Levenném a kalapom a horvát parasztok előtt. Még a nevem se kellene megmondanom. Úgy állanék előttük, mint a mesék névtelen vándora, mint egy idegen csillagból lehullott élőlény. Igaz, egy kukkot se tudok a nyelvükön. Néma gesztusokkal beszélnék, a testem állati melegével. Aztán hamarosan megtanulnék horvátul is, pár hét alatt az is eldőlne, mire van képességem, hogy kőtörő, lakatos, bognár vagy népénekes válik-e belőlem. Naponta többször megtenném az utat a hegy lábától a templomig. Esetleg találnék egy új ösvényt, amelyet eddig nem fedezett fel senki. Szakállam és bajuszom kinőne, hasonló lennék hozzájuk, ahhoz a kőtörőhöz, akit a vasúti fülkéből láttam, és lassan, nagyon lassan fejtette a sziklákat. Téli éjeken pedig hallgatnám a farkasok ordítását.

       Micsoda bennem ez a vágy, ez a végtelen vágy, amely mind gyakrabban elfog, hogy az évekkel jobban megismerem és megszokom önmagamat? Vásott diák koromban, amikor az ember berúg a vérétől, mint a pálinkától, különös játékot eszeltem ki az emberek ugratására. Akkor történt ez, miután már ráuntam arra, hogy a padlásról vagy a háztetőről köveket hajigáljak a sétálók fejére, és gyermeki kegyetlenséggel mulassak azon, hogy fáj az emberek-nek, az idegen-eknek a kő. Az a játék, ami most eszembe jut, az ellenkezője ennek. Ha ment előttem egy öregúr, aki a cukrászdából jövet fehér papirosba pakolt, kék zsineggel átkötött csomagot vitt, hangosan és érthetően, közvetlen a háta mögött, így szóltam a társamhoz: "Barátom, legjobban szeretnék öregúr lenni, aki a cukrászdából csomagot hoz. A csomag azonban csak fehérbe legyen pakolva, és a zsineg ne legyen piros, ne legyen zöld és ne legyen sárga, hanem kék." Máskor egy ficsúr mögött kullogtam, aki elefántcsont fogantyús ébenfa botot lógázott. "Nincs szebb, mint az ébenfa bot. Különösen ha elefántcsont a fogantyúja." Amikor egy pap sétált a korzón, hátratett kezekkel, így monologizáltam: "Csak hátratett kezekkel sétálnék, rossz, zöld reverendában." A kopaszoknak titkon ezt súgtam: "Gyönyörű a kopaszság." Az ízléstelen szegény leányokhoz is volt szavam: "Hiába, csak a régimódi, ázott szalmakalapok csinosak." Ezek a szegény ismeretlenek néha megvigasztalódtak, néha bosszúsan fordultak hátra. Ma pedig - érzem - csak azért szenvedek és bűnhődöm, mert kicsúfoltam az életüket, a testüket, a rossz kalapjukat, a foszladozó gombjukat, s vezekelni szeretnék, élni helyettük. Kálváriámnak vannak más állomásai is. Külvárosi kapukban gyakran megállok, látok egy sárga tűzfalat, hallom, hogy az albérlő rossz, bérelt pianínón zongorázik, érzem a doh, a régi befőttek, a poros szőnyegek szagát, s szinte szédület fog el, hogy ott maradjak, és én legyek az a zongorázó, a régi szobában. Valaha falra festettem az ördögöt, és aztán megjelent az igazi ördög.

       A falu pedig, a vágyaim faluja, a varázsos idegen falu eltűnt. Amikor utoljára láttam, csengett a lélekharang, a puha hangok egyenletesen, gömbölyűen szálltak be hozzám a levegő hullámain, mint a labdák. Most itt állok kifosztva és árván. Az alkony mérges pirossága végigömlik a vasúti fülkén, mintha vörös villanygömb világítaná meg. Szemben a tükörben meglátom az arcom. Tükör előtt vagy gondolatban állandó meglepetéssel állapítom meg a személyazonosságom, és félek a megállapítástól, mint egy gyilkos. Milyen jó lenne menekülni. Utazni, eltemetkezni, élni egy idegen faluban.

       Ó, igen, ettől az arctól futok, az ismert és bús arctól, mely az enyém. Nem bírom elviselni a rabságot, állni a felelősséget mindazért, ami történik bennem, viselni e szervezet következményeit, a bennem lappangó szenvedély, betegség és fájdalom terhét, s egyszer - kötelességszerűen - meghalni e testért, e test halálát halni. Csak elfuthatnék tőle, és egy kicsit, egy percre bár, más lehetnék. Talán magának a művészetnek sincs más értelme, mint futni, elfutni önmagunktól, hinni, hogy mások vagyunk. Az idegen falu, ez a művészet, ez az arkhimédészi pont, ez minden. Nemsokára megérkezem az olasz városba, ahol kényelem, tenger, napfürdő vár reám, az élet törvénye és a nyaralás fanyar öröme. Az igazi útnak azonban vége. Látom magam fehér nyári ruhában, szalmakalappal a stabilimentón, amint nádbotommal a bádogasztalkát megkopogtatom és kiáltok: Cameriere!