Az ideálok
szerző: Kis János
Ti hát elszállatok előlem
Ifjonti képzelődések?
S örökre búcsút vesztek tőlem,
Víg tréfák, édes nyögések?
Akármelly kérésim kérlelnek,
Oh éltem arany napjai,
Nincs haszna! Eltűntök; benyelnek
A múlandóság habjai.
Elhúnytok virágzó éltemnek
Vígan mosolygó napjai,
Elolvadtak részeg szivemnek
Bájoló ideáljai.
Oda van édes csalódásom!
A tündérek serge kiholt,
Kiknek országában lakásom
Olly édes, olly gyönyörű volt!
Mint Pygmalion hajdan mívét
Addig csókolta s ölelte,
Míg szerelemtől égő szívét
A hideg kőbe lehellte,
Úgy öleltem a természetet
Míglen minden lelketlenek
Benne mozgást és lehelletet,
Szívet és lelket nyertenek.
Míg nem hevűlvén szerelemre,
Érzett érző barátjával,
Csókkal felelt ölelésemre,
S egyezett szívem lantjával.
A rózsa élni látszott nékem
Akkor, s a folyók zengettek,
Valamerre terjedt vidékem,
Velem mindenek érzettek.
Sokra törekedő lelkemnek
Keskeny és szoros volt melyem;
Siettem tettivel eszemnek
Istenek közt lelni helyem.
Melly nagy volt akkor, s mikép fénylett
A világnak ábrázatja!
De most, hogy elmém józanná lett
Magát melly máskép mutatja!
Mint rohant merész ifjuságom
Sebes árviznek módjára,
Elysium lévén világom,
Az élet tág pályájára;
Fel s alá repdesett kevélyen,
Eget, földet, tengert megmért,
Nem volt sem magasan, sem mélyen
Semmi, mindenhez könnyen fért.
Mint bájolták őtet mindenek!
Melly szépek voltak játéki!
A leghatalmasabb istenek
Mikép hízelkedtek néki!
Ámor ezer nyájasságával,
Fortuna gyémánt székében,
A Hír ezüsthangú lantjával,
Az Igazság szent fényében.
De jaj! már útam közepében
Kísérőim eltűntenek,
A szélveszes tenger mélyében
Elhagytak, a hitetlenek.
A szerencse másnak kedvezett,
Epedt elmém nem lelt italt,
Az igazság éjbe rejtezett,
Melly elébb égi fénynyel csalt.
A hírt a bölcseség fáklyája
Csak csalárd gőznek mutatá,
A szerelem édes tréfája
Magát hamar megúnatá.
S mikor szivem legtöbb jókat várt,
Hagyattam magam magamra;
Alig vetett még egy kis súgárt
A remény setét utamra.
Az egész fényes társaságból
Ki maradt meg végig velem?
Ki kisér ez alsó világból
Oda, hol nyugtomat lelem? -
Te, szép barátság, balzamoddal
Ki minden gyászos esetet
Enyhítesz, s száz nyájasságoddal
Édesíted az életet.
És te, ennek örökös párja,
Kitől jő igaz nyúgalom,
Isteni erő szép sugárja,
Fáradhatatlan szorgalom!
Ki, az észnek dicső világát
Ámbár csak lassan deríted,
De nemünk terhes adósságát
Fizetni még is segíted.