Az időhöz
szerző: Petőfi Sándor
Nem a terhes szekér
Alföld fertőiben,
Nem a vitorlátlan
Hajó a tengeren,
Nem e jő lassan, nem e jő;
Te jösz lassan, te vén idő.
Ah, hogy megvénülél!
Alig birod magad.
El is töréd azon
Fölül még lábadat.
Mint béna koldus, csúszsz elé,
Ki mankóját elveszíté.
Öledben ásitó
Fiaid, a napok;
Ásítni általuk
Én is kedvet kapok,
Ásítok ollyan nagyokat,
Hogy majd elnyelem magamat.
Förtelmes vén idő,
Rosz lelkű hatalom,
Mint fogsz te futni majd,
Ha én nem akarom.
Mint fogsz te futni majd, midőn
Velem lesz édes szeretőm.
Akkor megifjódol,
Vén bőröd leveted,
S öltesz sas-szárnyakat
Köszvényes láb helyett,
És messze, gyorsan szállasz el
Az élet örömeivel.
Mostan röpülj, idő,
Míg távol kedvesem;
Midőn együtt leszünk,
Midőn őt ölelem:
Nem bánom én, ha mindenik
Órád eltart egy századig!