Az ezüst kecske/Hanna szülei
Élt abban az időben egy nem katolikus vallású, idős ember, akinek a nevét ritkán írták ki az újságokba másképp, hacsak nem ezzel a jelzővel: a fehér hiéna.
Lehetett vagy nyolcvanéves, gyönyörű alak, biblikus jelenség. Erős, mint a cser, sőt még erősebb, mert a gallya, a törzse nem idomult az erdő más egyéb fáihoz, sem szomszédaihoz, sem testvéreihez. Mintha magában állana, mintha külön törvényei lennének, külön, neki. Rendkívül gonosz ember volt, de a szíve lágy, tele meleg, sőt tüzes érzéssel. A gyermekeit úgy szerette, mint egy vadállat, aki állattársát megöli, hogy elvigye a fiókáinak. No, lehet, hogy a gyilkosság ennek magának is élvezet.
Ez embernek volt egy unokája, Hanna nevű.
Eme nagyapa Robin Sándort mint Bergen segédjét, magához rendelte, hagy megadhassa neki a szükséges információkat egy némileg büntető ügyben, amelyet részint ő indított, részint őellene indítottak. Reggeli hét órára kellett ott lennie.
Az öreg hiéna már templom után volt, és az írószobájában szilvóriumot früstökölt. A szilvóriumot a kasszából vette elő, és némi habozás után megkínálta Sándort is, de örvendetes tudomásul vette, hogy nem él pálinkával.
- Nem is való fiatalembernek, a fiatalembernek a víz való - mondá mély meggyőződéssel. - A víz, a víz, én tíz icce vizet ittam meg ifjúkoromban egy nyári nap alatt. Amikor például Nyírbaktától Gyöngyösig egyszuszra gyalogoltam.
- Miért? - vetette közbe Sándor udvariasan:
- Rongyért! - jegyezte meg az öreg röviden. Nevetett hozzá, nyolcvanéves kora dacára még a fogaival nevetett. És némi célzatossággal nézett körül a szobában, amelyet a cselédség "ezüstszobá"-nak nevezett. Ezüstedényekkel, óriási, karos gyertyatartókkal, egyházi és étkezőszerekkel volt teli a szoba. Az üvegszekrényekben - részben kihalt, részint tönkrement - mágnáscsaládok szervizei, ezüst evőeszköz egy vendéglőre való.
- Akkor megettem egyszerre egy sült libát, most már nem tudok megenni, csak egy felet!
Az öreg igen elbúsulta magát, fejét lehajtotta, és úgy sandított a fiatalember felé, aki behozta magával az ezüst kecskét, és gyengéden simogatta a fejét.
- Miért hord ilyen drága botot? Elveszítheti, ellophatják, vagy nem is a magáé? - kérdé az öreg alázatosan.
- Mi közöd neked a más dolgához! - hallatszott föl erre a válasz egy óriási bőr karosszék felől. Arra fordultak, és nem is vették észre, hogy valaki ül benne. Egy fiatal leány, aki beletemetkezve a székbe és az ablak felé fordulva, korán reggel Rabelais-t olvasta. Most letette a liliomos kötésű, kis francia könyvet, elhagyta rejtekhelyét, előtermett.
Sándor bámulattal, sőt megütközéssel nézett reá, a bemutatkozást is elfeledte. Hanna mégis kezet nyújtott neki, pár pillanatig mustrálták egymást.
A leány a vörös zsidó leányok ama fajtájából való, akik között temérdek a furcsa, csúnya, szeplős és kesely szemű, halvány és formátlanul gyönge, mint a pincében nőtt virág. De ezek közül egy-egy aztán kiválik, és száz leány izgató nőiessége és vonzó meg lázító szépsége van meg ez egyben. A haja ennek aztán komolyan vörös, aranyban játszó, pirosba hajló, és tíz leánynak sincs annyi fürtje, mint ennek az egynek. A szeme pedig igazán szem, egymástól távol fekvő, és mintha valami titkos, ismeretlen törvényű nemesítés által a kettősére nagyították volna meg, olyan, mint ama királyleányoké, akik az egyiptomi szfinkszek mellé vannak eltemetve. Az amur törzsbeli hölgyeket értem, akiknek sírszobrait ellopdossák a tudós, a zsivány angolok.
Hanna így kivált, sőt még jobban, mint amennyire azt az én tompa színeim révén látja az olvasó. Oly fehér volt, mint a tubarózsa, egy kissé rózsaszín és egy keveset zöldes, és a szépségében sok volt e bódító, nőies virág természetéből. Sándor meg is szédült tőle egy pillanatra, és csak akkor ocsúdott föl, amikor látta, hogy a leány gúnyos, sőt megvető kíváncsisággal nézi végig.
- Ez az a fiatalember! - szólt az öreg, és közvetlen közelből rámutatott a szokatlanul nagy ujjával. - Beszélj vele egy kicsit franciául!
Hanna engedelmeskedett:
- Est-ce que vous êtes ce jeune homme naïf et honnête dont nous avons besoin? (Ön az a naiv és becsületes fiatalember, aki nekünk kell?)
- Lehet, hogy az vagyok, kisasszony! - felelte Sándor magyarul.
- És nem fognak bennünket bezárni? - folytatá Hanna franciául.
- Ó, kisasszony, amíg én élek, nem!
- És nem szokott ön soha hazudni? Mert én gyűlölöm a hazugságot!
- Önnek soha.
- Különben én nem bánom, tessék. Akkor nem fog pénzt kapni. Egyáltalán nem fog pénzt kapni nagyapótól, le fogja önt főzni!
Az aggastyán oly gyönyörűséggel hallgatta őket, hogy az arca szinte beletorzult. Nevetett és könnyezett egyszerre:
- Szép kiejtése van, mi? - kérdé kacagva.
- Ó, igen! - felelte Robin Sándor, és igen különösen érezte magát. Majd érezvén, hogy keveset mondott, hozzátette: - Sohasem hallottam még ilyen szép francia kiejtést.
- Látta ön Sarah Bernhardtot? - kérdezte Hanna hirtelen és szeles érdeklődéssel.
- Igen! - hazudta Sándor.
- Én nem. Nagyapám nem akar elvinni. Azt mondja, hogy a francia színésznők mind erkölcstelenek.
Úgy mondta ki ezt a szót, hogy "erkölcstelenek", mint a többit, mint ahogy kimondta volna ezt: "eső, felhő, fehér, fekete!" Majd igen búsan megjegyzé:
- Semmi részem nincs szellemi élvezetben.
Nagyapó köhögve, elvörösödve vágott közbe:
- Megint élvezni, mindig csak az élvezet. Ez a mai fiatalság, a leányok is nem akarnak egyebet, mint élvezni!
Az öreg haragra gyúlt:
- Már most menj! - szólt unokájához. - Menj, és sétálj egy kicsit, itt Pesten, ha az ember sétál, mindent lát, és nem kerül pénzbe.
Hanna hízelegni kezdett a fehér hiénának, beleakadt a szakállába, fésülte az ujjaival, az ölébe ült:
- Nagyon szeretlek!
- Jobban, mint az apádat?
- Jobban!
- Jobban, mint a jövendőbeli uradat?
- Nem, azt szeretem jobban, ha lesz. De nem tudom, hogy lesz-e és milyen?
- Fogok neked hozni egy rendkívül derék fiatalembert!
- Csak sok pénze legyen! - szólt a leány komolyan.
Az öreg szívéből fölnevetett.
- Szegényt nem akarsz?
- Fuj!
Ölelkeztek és csókolóztak, alig vettek tudomást arról, hogy egy idegen fiatalember is van a szobában.
- Te vagy a legjobb és legokosabb ember a világon! - jegyezte meg Hanna, és ravaszul kacsintott az öreg szemébe.
- Valamit ki akarsz tőlem csalni! - szólt az öreg benső megelégedéssel. Majd Robin Sándor felé fordulva, mondá:
- Ilyen ez a leány, hízelgő és csaló, de őt nem lehet megcsalni, és ezért szeretem. Az anyja más volt, szelíd, engedelmes, nem okos. Ez az én nevelésem. Százezer forintot fog kapni, ha férjhezmegy. Hannus, mit? Mennyit?
- Száztízezer forintot!
Mindnyájan nevettek, Sándor, bár mindig egy csudálkozás volt, belejött ebbe a közvetlen társalgásba, és eszébe se jutott sürgetni az információt. És nem nézte többé oly félelemmel vegyes megvetéssel az uzsorást sem. "Annyi bizonyos, hogy igen eredeti ember!" - gondolta magában. Azonban mégis elpirult, amikor az öreg azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy keressen unokája számára szép, gazdag és előkelő, egészséges fiatalembert, de nem kereskedőt.
- Nagyszerű ajándékot kap!
- Mit? - kérdé a leány szelesen.
- Egy szép jogi könyvet! - felelte a nagyapa.
- Jó - mondá Sándor kissé elfogódva -, a férjnek valót elhozom. De milyen legyen?
- Külsőre olyan lehet, mint maga! - szólt a leány érdesen, franciául.
- ...Aztán mégiscsak sor került az információra. A baj ezúttal nem volt kicsiny: a fehér pénzférfiú ezuttal egy félbolond lengyel herceggel és egy szegény kis dzsentri-jogászocskával való uzsoráskodáson kapatott rajta. A nagy ügyvédek, akik már egy s másszor kihúzták a börtönből, de akiket végül mindig rászedett, nem akarták vállalni a védelmét, így került Bergenhez, aki azonban nem bízott magában, tudta, hogy ha a vén szívtelent valaki megmenti, az csak egy rokonszenves, szegény jogászocska, abból a fajtából, amelyet az öreg előszeretettel fosztogatott. Valaki ezek közül, aki az ártalmat és a bűnt - dicsőíteni tudja. Az áldozatok e szép típusából egy, aki kijelenti, hogy ő hálás az uzsorás iránt.
A megbízás rendben volt, és amikor Sándort kikísérték, az ajtóban Hanna csöndesen mondá neki franciául:
- Ha nem zárnak be bennünket, ha maga is úgy akarja: a maga felesége leszek!