Az ezüst kecske/Búcsú

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← A hitszegésBúcsú
szerző: Bródy Sándor
Búcsú
Robin Sándor a parlamentben →
Az ezüst kecske című regény 13.fejezete

Elfelejtett fiákert venni, gyalog vágott át a belvároson, a Múzeum kerten, és a maga lábán igyekezett a képviselőház elé. Az álló és a hölgykarzatok, az írnokok bejáratának ajtajait ismerte csak, és így nem minden habozás nélkül ment a főbejárathoz. A portás föltartóztatta a gyalog érkezőt, és megkérdezte, kit keres.

- Képviselő vagyok! - mondá Sándor szerényen, mivel már otthon föltette magában, hogy a lehető legszerényebb lesz.

Egy rokonszenves, sánta ifjú, aki mindig az események előtt járt egy hibbanással, természetesen újságíró, belenézett a Robin Sándor képébe - amelyről arckép nem jelent meg még soha -, és azonnal fölismerte, igazolta:

- Új képviselő!

Rögtön bemutatkoztak, tegeződtek, és a képviselőnek rögtön egy kérése volt az újságíróhoz:

- Kérlek, hírlapíró úr, ne árulj el, hogy már itt vagyok, még nem voltam a klubban, valami félreértések forognak fönn, egyenesen idejöttem a Rabszolgatartóhoz!

Még csak küszöbén volt a háznak, és máris annak tolvajnyelvén beszélt, majd hetmannak, majd istennek, majd rabszolgatartónak nevezte a miniszterelnököt. Az újságok, amelyek politikusokról és színészekről mindent tudnak, és még többet mondanak el: - már kitanították a járásról, úgyhogy a folyosón egész bátran, biztosan ment előre. Elfelejtette levetni a télikabátját, és ezért ugyancsak melege volt a helyiségben, amelyet erősen fűtöttek, mint faluhelyen a birtokosok ebédlőit. A belső izgalom is melegítette. Egy magyar úriembernek az életében végre is - születésén kívül - az a legfontosabb momentum, amikor képviselő lesz. A melegben, a kellemes izgatottságban úgy érezte magát, mintha forró fürdőben ülne, valami igen különös, pompás fürdőben. Elbágyadt, és nem egészen öntudatosan élvezett. Pedig igyekezett fölrázni magát, és igyekezett arra, hogy a pillanat fontosságát kellőképpen megismerje.

Ahogy előrehaladt, szemben vele egy ajtó nyílott meg hirtelen, és azon át megpillantotta, amint pálinkázó öregurak egy fiatal leányt szorongattak: "Ah, az a büfé, lány van benn, azt elveszem az öreguraktól!"

Elmosolyodott, és egy kevés öngúnnyal állapította meg magában, hogy mi volt itt az első politikai gondolata. Körülte, mellette ugyancsak zúgott, morgott, kiáltozott a politika, oly hevesen, hogy egy pillanatra azt gondolta: "Baj van!" Úgy képzelte, mintha valakit vagy valakiket itt most erősen bántani akarnának, mintha valami fontos, életbevágó országos ügyet akarnának itt nyomban eldönteni. Egy kissé hallgatódzott, és megértette, hogy valami nagyobb erdőségekről van szó, igen sok fáról, amelyet egy képviselő igen kevés pénzért vásárolt meg az államtól vagy kitől. Ezt a vételt némelyek védték, némelyek - akik talán szintén szerették a fákat - igen hevesen támadták. Egészen olyanforma lárma volt, mint egy kávéházban, ahol külön kerekasztalnál legazemberezzük egy távollevő jóbarátunkat.

Azonban egyszerre csend lett, oly feltűnő és hirtelen csend, hogy Robin Sándor megállott, bár szinte tolták előre a csoportban. A hangulatváltozás oka lassú, de ruganyos és kemény lépésekkel közeledett. Hevesen üdvözölték, barátságosan, némi leereszkedéssel köszönt vissza, mosolygott, majd gyanakodó és gúnyos nézéssel tekintett egy csoport után, amely jövetelére elsompolygott.

"Az erdők kedvelője, ez az!" állapította meg Robin Sándor, és azonnal megfigyelte, hogy ez a férfi igen fontos személy itt, talán egyike a legfontosabbaknak. Nem magas, de szélesebb a válla, domborúbb, mint a többié. Másképp fésülködik, ruházkodik, mint a többi. Sőt még a szeme állása is más. Túl van a hatvanon, és sem nem kövér, sem nem sovány, mint a többi öregek. Izmos és karcsú, mint egy úri atléta, mint egy katona. Egy kurd ezredes polgári ruhában, akiről tényleg lerí a polgári ruha. Az arca piros, friss, ellentétben a többivel, amelyek a pesti élettől; a zárt helyiségekben való sűrű és kitartó politizálástól - és talán az éjszakázástól is - sárgák, puhák. (Akié ugyan nem gutaütésesen veres.)

A fák barátja átvette a szót: másról beszélt, egy nagy birtokról és egy mágnásról, aki e birtokot potom pénzen fogja megvenni a földéhes, de még fösvényebb parasztok elől. Valami pénzösszegről kezdtek most beszélgetni, és Robin Sándor csak a milliókat hallhatta már; utat engedek neki, és az utolsó akkordok - a százezrek - elvesztek a zsivajban, kisebb számok emlegetésében.

Valami adóárverést kellett az államtitkárnak nyomban elhalasztatni, és erről volt szó két úr között, akik mellett elhaladt. Az árverelendő férfiú szépen bélelt városi bundában sült-főlt addig, oldalt a padon, ahol képviselőkre, sőt államtitkárokra és miniszterekre várakoztak még sokan. Két fekete, vidéki úr, akik igen mérgesen néztek egymásra, és alkalmasint - nem egészen biztosan - patikáriusok voltak.

Rosszul borotvált, részben nyáriasan öltözött fiatalemberek ültek, ácsorogtak, heveskedtek a folyosó végén. Minden valószínűség szerint újságírók, mert a favételről már itt többet tudtak, mint elöl, a végzetes számadatokat, az egész botrány minden korcát a markukban tartották már, sőt az eladó nagybirtok híre, amikorra ideért hozzájuk: köztük már meg is vették, sőt a parasztok már föl is lázadtak.

"Érdekes társaság, az egész hely bár egy kissé kicsinyes, szűk és alacsony, dísztelen és nagyon is házias, de azért el lehet itt éldegélni, ha az embernek egy és más teendője van. Jó képviselőnek lenni, hogy lehet nem képviselőnek lenni!" - gondolta magában Robin úr, amíg alkalmas helyet keresett magának, egy kis helyet a lócán, ahol leülhessen és bevárhassa a miniszterelnököt. Az újságírók idegenkedve néztek rá, de azért mégiscsak oda engedték ülni maguk mellé a szalmapadra, hátha valami kezdő kolléga, akit ugratni lehet. Különben is jól viselte magát, mosolygott az élceiken, és csaknem fölnevetett, amint egy nagy szakállú tökmag ember - aki épp az imént érkezett - azzal fogott kezet mindenik kollégájával, hogy igen szomorúan, csaknem búbánatos hangon megkérdezte:

- Kassza? Van kassza? Készpénz van?

- Mert az a fő! - tette hozzá - egynek-másnak - igen meggyőződött hangon.

Itt is pénzről beszélgettek. Robin úgy tapasztalta, hogy minden politika fölött, a folyosóra ereszkedő füstfelhőknek is fölötte, egészen fölül úszik a pénz, vékony, finom kötegekben, százasok, ezresek, sőt külön kezelt milliók is... Lehet, hogy a kókuszszőnyegek, a pádimentom alatt, az egész képviselőház lába alatt ugyanez az elementum uralkodott. Annyi szó volt róla, hogy Robin szinte érzéki módon látta ezt, és - tekintve azt, hogy különben is igen föl volt izgatva - úgy érezte magát, mint nászútján, Olaszországban, ahol utcán, téren, vendéglőben, színházban nem hallott és nem értett egyebet, mint pénzösszegeket, kisebb-nagyobb számokat, állam és bankjegyeket, lírákat, krajcárokat...

Egy keveset, de nagyon keveset megundorodott, de csakhamar legyőzte ez érzését, és megállapította magában:

"Úgy látszik, a közgazdasági kérdések a legfontosabbak, és én épp ezekhez értek a legkevesebbet. El fogom olvasni Smith Ádámot és a többit is. Meg kell tudnom a börze mibenállását. À jour kell lenni a pénzpiaccal!..."

Nyomban hozzá is akart látni, fölkelt, hogy a könyvtárba induljon. De a folyosó egyszerre fölviharzott, és nagy hullámokban becsapott a tanácskozóterembe. Csak a fekete patikáriusok maradtak kint, minden valószínűség szerint elkeseredve azon, hogy ennyi lárma, ily sok alkalmatlanság esik azért, hogy ők végre is egy-egy jó gyógyszertári joghoz jussanak. Az állam gépezete oly nehézkes, oly száraz, nyikorgó, mindig száraz, mindig nyikorgó...

A fás politikus ment el mellettük, bizalmas megvetéssel nézte meg őket, akik fölugrottak és földig hajoltak előtte. Nem adott nekik kezet, de kétszer elsétált előttük, aztán a csengettyű hívására ő is bement a terembe, hogy meghallgassa a főnök beszédét.

Robin egyedül maradt a gyógyszerészekkel és a hírlapok kéziratra váró szolgáival, és épp beszédet akart kezdeni akárkivel is, amikor a világ legszebb szakállú férfia kipirulva, loholva jött feléje:

- És te itt vagy... nem szólsz... mért nem jössz be, az öreg beszél. Ma meg fog bukni, ha ma nem, hát holnap. A kabátod, mért nem veted le a kabátodat?

Egykori főnöke, Bergen, az ügyvéd, kezdte kihámozni a télikabátjából. Szóhoz nem engedte, agyonölelte, agyonbeszélte, és éppenséggel nem emlékezett, hogy haraggal; sőt gorombáskodással váltak el. Ünnepelte, beszédet intézett hozzá:

- Csakhogy itt vagy, csakhogy itt vagyunk, nekem nehezen ment, de végre is itt vagyok. Új éra kell, meg fogjuk teremteni. Neked könnyen ment, te vagy a legszerencsésebb ember a világon. Hogy, s mint volt?

És most igen különböző fajtájú két gyermeke a magyar hazának édesdeden beszélgetett egy mandátumról. Oly édesdeden, mint ahogy kisgyerekek cukorról, görögdinnyéről, nagyobb fajta gyümölcsről... Sándor el is feledte, hogy azt, akivel beszélt, voltaképpen megveti, kémnek, sőt agent provocateur-nek tartja. Beszélt, csak beszélt...

- Voltaképpen nem is nekem jutott eszembe...

- Tudom, a feleségednek. Tehát a bűbájos Hanna a tiéd lett. Én is szerettem volna elvenni, amikor te még nem is tudtad, hogy van a világon. Nem is hívtatok meg az esküvőre, hirtelen ment, jó, de azért mégis én adtalak benneteket össze, és nem a pap! Én választottalak el a nyomorúságtól, és vezettelek a boldogság karjába. Én vagyok az angyal, egy géniusz ágens-ruhában... Hanem hamarosan csinálta az asszony, mindjárt a mézeshetekben kieszelte?

- Az apja révén ismerte a kerületet. Atyjának ott le voltak kötelezve sokan...

- Mindenki a zsebében volt.

- A program kérdése egy kissé zavarba hozott. Őszintén szólva, én kormánypárti vagyok, vele születtem, családi tradíció...

- Lehet-e másnak lenni?

- Ha jól tudom, te a szélső ellenzéken vagy.

- Elég kényelmetlen, de az én viszonyaim így hozták magukkal. Ezért öt évvel későbben leszek miniszter.

- És, ha szabad kérdenem, miféle tárcát választottál? - A rendőrit, persze a rendőrit. Én fogom megkreálni, arra van a legnagyobb szükség, tudom magamról. Te is vigyázz magadra... Ha egyszer majd - mint a Gogol revizorja - végigmennék az országon, ó, be sokan leszünk becsukva. Én magam négyszer, ötször követtem el büntetendő cselekményt, pedig erős érzékem van a törvény iránt, és tisztelem a jogállamot... De a viszonyok kedvezőek a bűnnek, mint a sok eső az erdei gombának. A sok spóra mind nől, nől, húsosodik, pöffeszkedik, ki akar emelkedni, magasan a föld színe fölött, főként a champignon, az úri gomba... A kiválóság, a jólétre való vágy, egymás majmolása, de a vágy egy tehermentes földbirtok, egy többemeletes ház után... mindezek az okai. Azután az újságírás. Semmit sem gyűlölök úgy, mint az újságírást, és semmit sem használok - ha szerét ejthetem - oly erősen. Légy jóbarát az újságírókkal, főképp a törvényszéki rovatok vezetőivel, mert nem tudod, mikor lesz rá szükséged, ha egyszer bejöttél közénk a parlamentbe.

Robin Sándor zavartan, halaványan nézett maga elé, undorodva az ügyvéd képviselőtől, de önmagától is. Homályos vágya támadt ennek a kígyónak a fejét összetapodni, fekete szakállára rálépni, de mint mindig, ha gorombáskodtak vele, gyerekesen, megfélemlítve hallgatott.

Az ügyvéd folytatá:

- Az a kellemes, ha valakinek a mandátum, mint egy piros alma, az ölébe hull. Mint egy alma, amelyet pajzán, szép nő dob, koketten, bájosan! Mindig, de mindig csak a nők csináltak embert abból, aki nagy ember lett!

Hallottam, az öreg izmaelita sokáig ellenkezett, csaknem belehalt, tízszer kitagadta a leányát, és tízszer visszakönyörgött hozzá. Őnagysága született miniszterelnök; valahogy meg ne tudja őfelsége, hogy van egy nő, aki ez idő szerint a legjobb politikus az országban! Győztetek, persze hogy győztetek, mert a szerelemnek győznie kell!

- Ehhez pedig semmi közöd! - mondá Robin Sándor, az elfojtott dühtől berekedve. Az ügyvéd képviselő hevesen megölelte:

- Még mindig a legnemesebb, még mindig a leggyöngédebb és legszebb vagy! Te vagy az üdvöske. A parlament beléd fog szeretni, az öreg kegyelmes urak, amint meglátnak, azonnal meghódolnak: "Nagy tehetség, friss és nagy tehetség!" A címered rendben van, kifolyamodtad a régit... Ha nincs, ne szégyelljed, de ne valljad be. Menj az antikváriushoz, keress ki egy szépet, régit, amelyhez immár senkinek semmi köze... Vannak előneves névjegyeid, litografált koronád, vidékről hozott anekdotáid, egypár durva vicced, bőr vadászbekecsed?... Tudsz-e lőni pisztolyból?

- Menj a pokolba! - kiáltott föl Robin Sándor, és erőszakkal szabadította ki magát a tréfálkozó karjai közül. És - felhasználva az alkalmat - jól hasba is bokszolta.

- Ez fáj! - mondá az ügyvéd komikus siránkozással, majd a súgást tettetve, hozzáfűzte:

- Erőd van, és ez a fő mégis... Még mindig a testi erő a legfőbb a nyilvános, főképp pedig a politikai életben. Akinek sok kauciója van, persze az fogadhat magának testi erőt bérért. Zanzibári teherhordókat és ugandai óriásokat. Embereket üttethet agyon, és csak azt kell mondani, hogy ő fölmentő expedíció, miként Stanley...

Az ügyvéd nem volt egészen józan ember, mert rögtön Stanleyről akart beszélni, aki en vogue volt e pillanatban. De a tanácskozóteremből elkeseredett, vad csöngetés hallatszott ki.

- Bent ölik egymást, sietek - mondá a képviselő, boldogan az izgalomtól. Azért még volt ideje, hogy egy diszkrét kérdést intézzen Sándorhoz:

- Piroska, és mi lett Piroskából?

- Szemtelen! - szólt Sándor, és elfordult.

Az ügyvéd utána nyúlkált, hogy búcsúzóra kezet szorítson vele:

- A viszontlátásra, ha másutt nem, bizottságban. Én különben jobban tudom, mi történt vele, mint te. Mert az én szituációm olyan, hogy nekem mindent kell tudnom, nálam nélkül egy szál fű sem nőhet e város körül. Így vagyok berendezkedve. Az írásaik nálam vannak, mert meg akarnak esküdni. Az asszonyka nagyon erkölcsös, egyszerre! A férfi nemkülönben. (A festő mind bolond, valamennyit kihordatnám a határból.) Külön háztartásban élnek. A kezét csókolja, erkölcsi beteg. Különben sem él valami jó koszton, olyan zöld, mint a képei. Csak a nyakravalója él; egész függönyöket visel nyakravalónak. Szép az? Annyi pénze van, mint a szemét, szemetel is vele. Téged tisztelve szeret, és senki úgy nem örült a sikerednek. Akartok találkozni, ketten, hárman, együtt?...

"Meg kell verni, nincs mit tenni, mint megverni!" - gondolta magában Robin Sándor, míg egykori főnökének alakját elnyelte a tanácskozóterem ajtajának zöld függönye.

Szerette volna, ha szándékát nyomban ki is viheti, utána indult, de mégis meggondolta, későbbre halasztotta a dolgot, és újra leült, szemben a gyógyszerészekkel.

Úgy érezte, mintha valami megalázás érte volna, mint amikor testileg kikapatták, már nagy fiú korában. Belátta - most hirtelenében - azt is, hogy ő itt senki, semmi, és ugyancsak kell dolgoznia, amíg erősen észreveszik. A várakozást is nagyon megutálta.

"A szolgaság újra kezdődik, csakhogy más formában!" - ezt a megfigyelést tette, mert az esze azért helyén volt ez ifjú embernek. Ami még szerte kalandozott, az is megjött, szolgát parancsolt elő, a kabátját annak átadta, és egy kissé gorombáskodott, mondjuk: uraskodott. Aztán bement a hírlapírók karzatára, rálépett egynek a lábára, ráhajolt egy másiknak a vállára, amire ezek megnyugodtak, hogy nem idegen.

Látni tudó szemmel most látta először a képviselőházat, a voltaképpeni törvényhozást, e szép, e jó, e drága és talán nem egészen boldogtalan ország kormányzásának parádés szervezetét.

Tetszett neki, amit látott, mert szép szenvedélyek szántották végig a nagy férfitársaság ismerős, magyaros arcait. Nagyon haragudtak, nagyon örültek, szitkozódtak, lelkesedtek, komolyan, erősen, színesen - nem úgy, mint a folyosón.

A becsületes verekedés hangulata emelkedett, erősödött a teremben, és ez tetszett neki, mert illett a maga hangulatához. "Csülökre, birokra, ez már valami!" - gondolta magában, és eszébe sem jutott, hogy miért.

A "miért" halkan beszélt a zúgó, az izgatott tömegben. Az, kiért az egész ormótlan körterem tűzbe, füstbe, bűzbe borult: a leggyengébb, a legöregebb, a legszánalmasabb és a legnyugodtabb mindnyájuk között. Úgy vélnéd, mintha egy öreg koldus tolakodott volna be a társaságba. Egy sovány, éhenholt kis kéregető, a miniszterelnök.

Másfél órás beszédének már vége felé járt. Most már ő is haragudott, mert élcelni kezdett. Előbb azonban - fölhasználva a nagy lármát - pihent egyet, fejét lehajtotta, írásait nézte, majd széttekintett.

Csakugyan, a ház legnehezebb napjai közül való volt ez. Valami hirtelen föltámadt lelkiismeret, vagy valami, különös viszketeg arra kényszerítette a képviselőket, hogy a maguk zárt testületét lesilányítsák a kint leskelődő közönség, mondjuk, az ország előtt. Kifeküdtek a napos homokra, és mutogatták - piszkálták, mérgesítették - a csúf sebeiket.

Bűnösök vádoltak magukhoz hasonló bűnösöket, a sánta a sántát csúfolta, és vak vetette a világtalannak szemére, hogy nem lát. Majd hasonszőrű férfiak - mint kergés birkák - szorosan összeállottak, egymáshoz dörzsölődtek, harciasan bégettek, de ebből a harciasságból kiérzett a félelem. Ha hirtelen megjelenik egy vizsgálóbíró, könnyen törvényszéki tárgyalássá lehetett volna átalakítani az egész törvényhozó gyülekezetet.

De a miniszterelnök épp ezt a - in effigie közeledő - vizsgálóbírót lökdöste ki, kemény és vakmerő módra, hidegséggel és egyszersmind elkeseredett gúnnyal védvén - az erdőket vásárló képviselőt, aki a haragtól pirosan, de hideg gőggel ült helyén, és a sorára várt, amíg ellenfelei kidühöngik magukat, amíg a miniszterelnök fényesen megvédelmezi és bizalmat szavaz neki.

A kis, sovány kellékes - a mindenható, maga az egész törvényhozás, aki egymaga az egész házra rányomta a bélyegét, és akinek lelke alattomban még az ellenzékéket is éltette - most fölhúzta a vállait, és abbahagyta a beszédét, várt addig, amíg a szörnyű zsivaj lecsöndesül. Csak törzskarához - amely körülülte és állta - szólt egy-egy szót.

- Az ügyvéd képviselők csinálják!...

- Sok az ügyvéd! - tódította nagy keserűséggel egy a testőrök közül, pohos, kisfejű földbirtokos, akinek az ügyvédektől sokat kellett szenvednie. Egy másik testőr, ügyvéd maga is, mindjárt törvényjavaslattá alakította át a pártvezér érzését:

- Összeférhetetlenségi törvényt kellene csinálni rájuk!

- Szamár! - köszönte meg a miniszterelnök a szegény úr önfeláldozását, és fölvevén mosolygó álarcát, a mérsékelt zajban egyszerre elsütötte beszédének pointejét.

Ráterítette a vizeslepedőt arra, aki vádolta az erdővásárlót. Éppen olyan, de kisült és megállapított míveletet bizonyított reá, és a nagyhangú vádlóból egyszerre szánalmas, kapkodó vádlott lett. Felállott, hápogott, majd leült, és csaknem sírva fakadt. Az erdővásárló gentleman pedig felszökött helyéről, és - kegyelmesen bánt vele, még védelmezte is. De nekiment az oldalnak, amely a törékeny embert taktikai célokból ellene küldte. Megleckéztette, provokálta és legazemberezte mindezeket, úgyhogy a végén az egész politikai botrányból egy párbajügy lett, egy embernek a dolga vagy ötven ellen.

Az erdővásárló leült, és szétterpeszkedvén helyén, bal kezet adott mindenkinek, aki hozzája jött gratulálni. De amint a miniszterelnök kiment, harcias lépésekkel utána vonult ő is, magára hagyván a megütődött házat, amely most meg lovagiaskodó tisztikaszínóvá változott. A párbajképtelenség ideálja, a Robin Sándor ügyvéd barátja játszotta persze a főszerepet, ágált a legjobban.

Robin Sándor nézte, nézte egy darabig, és hirtelen eszébe jutott, hogy a miniszterelnök beszédjének pointeje előtt pár perccel ez az ember sebesen irkált valamit, aztán kiment.

Kevésvártatva a miniszterelnöknek egy levelet hoztak be, és úgyszólván ebből a levélből olvasta ki a megsemmisítő csattanót. Tehát ez a detektív, ez, aki a túloldalról a legjobban kiabált!

A hézagos, de világító megfigyelés, a kéz és láb nélkül való, de ugyancsak erős gyanú szinte fejen ütötte az új képviselőt. Izgatott és kényelmetlen érzés támadt benne, vajon ő maga tisztességes-e még? És lent az országos hírű, tisztának tartott és tényleg nemes életű férfiak nem leledzenek-e valami titkos bűnben?

Egy nemes hangú, naiv arcú és igen ünnepies testtartású képviselő állott most föl, hogy igazságot tegyen, és hogy a skandalumot a maga pártjának céljaira fölhasználja.

- Hol a miniszterelnök? - kiáltotta most a ház.

Robin Sándornak is eszébe jutott, hogy keresse, és hogy végezzen végre. Mindenki tódult be a házba, és ő kiment.

A folyosó végén épp a szobájából jött ki a kormányelnök, hogy bemenjen a büfébe, amikor feléje sietett erdővásárló párthíve. Robin Sándor egy homályos szögletből látta őket, és megfigyelhette a különös jelenetet, amelyet most még nem értett meg.

A képviselő mosolyogva üdvözölte vezérét, de az félrefordította fejét. A képviselő kérdő tekintetet vetett rá, és megállt.

- Akarsz velem beszélni? - kérdé alázatosan.

- Nem, dolgom van! - mondá a miniszter szárazon, majd halkan hozzátette:

- Menj be, és vigyázz a bőrödre!

Azzal bement a büfébe, és kevésvártatva oda kérette be magához a jelentkező új párthívet, Robin Sándort.

Az étkező üres és csöndes volt e pillanatban. Az agyonkurizált két leány, örvendve, hogy nem kell mosolyogniok és gorombaságokat beszélniök: ültek a büfé mögött, az orrukat simogatták, és időn-időnkint nem tiszteletteljes tekintetet vetettek a meggörbült aggastyán felé, aki magában egy-egy fél filét evett és magyar konyakot ivott hozzá. A férfi pincérek tiszteletteljes távolságból bámulták, tudván, hogy nem szereti, ha szolgálatukkal alkalmatlankodnak neki.

Ő maga öntött konyakot - a reszkető kezével - Robin Sándornak, akinek helyet mutatott, kezet adott. Nem szólt hozzá, és se jót, se rosszat nem felelt az új képviselő magát bemutató mondókájára. A harmadik pohár pálinka után fölemelte reá szemeit, és láthatólag meg volt elégedve, hogy az új katona ilyen szép, nagydarab ember.

- Mintha valamely egyházkerületi gyűlésen már láttalak volna. Nem te voltál? Akkor a bátyád volt. Megütötted már a huszonnégy évet?

- Most múltam.

- Protestáns vagy?

- Nem. Római katolikus! - felelte Robin.

Az aggastyán bólintott a fejével, sem helyeslést, sem elítélést nem fejezett ki ez a mozdulat. Az új képviselő próbált valamit hebegni a liberalizmusról.

Az aggastyán megmozgatta a sovány karját, amivel talán lenézést jelzett, vagy azt akarta kifejezni, hogy nem kíváncsi az elvekre.

Az új képviselő fázósan ült helyén. Nem így képzelte ő ezt a találkozást! Úgy gondolta, hogy melegen fogadják majd, ő elmondja, mint akar dolgozni, munkát adnak neki azonnal. És most, ha egy szót vetnek neki, rá sem néznek.

A negyedik pohár után a vezér mégis melegebb lett. Megkérdezte, hogyan folyt le a választás, és igen meg volt elégedve, amikor az új ember nem kért - utólag - semmi anyagi segítséget vagy kárpótlást. Erre csaknem közlékeny lett, megkérdezte, hogy bent volt-e a beszéde alatt, és mindenképpen biztatta, hogy a beszédről nyilatkozzék, valamely ítéletet, bókot mondjon. Megveregette a Robin vállát:

- Nem lett volna okosabb még kint maradni? Dolgozni a vármegyénél, vagy valamelyik minisztériumban? Ott lehet, itt... - Megint ama elvető mozdulatot tette, olyant, amilyent a liberalizmus emlegetésénél cselekedett.

A büfé-lányok most megrebbentek, a tanácskozóteremben roppant lárma támadt, és ide is behallatszott. Az aggastyán még egy pohár pálinkát ivott, aztán föltápászkodott. Belekapaszkodott a fiatalember karjába:

- Gyerünk be... Nézzed meg, hogy megesszük egymást, téged is, öcsém. Lásd, minek jöttél ide! Kint jobb; ott legalább szidhattok bennünket, hogy csak úgy kormányozunk, ahogy tudunk, és akivel lehet.

Egészen a zöld függönyig, a bejáróig kísértette magát, és ott kegyesen elbocsátotta Robin Sándort, aki sietett haza, hogy kibeszélhesse magát a feleségével. De nem volt rá módja, az egész család ott volt az ebédlőben. Megbízásokkal és kérésekkel várták: az egyik állami földet akart - a segédelmével - bérbe venni, egy másik valami más igaztalanságot várt, a harmadik, a legnagyobb gazember, valami erkölcsi elégtételre, egy középszerű rendjelre vágyott. Megjött az édesatyja, a végrehajtó, a vidékről, hogy a fia neveztesse ki albírónak.

Ugyan elbánt velük, éppen jó kedvében találták. Leszidta, csaknem elkergette őket.

A felesége, Hanna, csudálkozva nézett rá, majd haraggal fordult felé:

- Ugyan ne pózoljon!

Csaknem összevesztek. De Hanna engedett, mert öltözködnie kellett. Színházba mentek, mint minden este. A férfi frakkban, az asszony mélyen kivágott ruhában, púderozott hajjal.

A kocsi előállott.