Az ezüst kecske/Az éjszaka folytatása
| ← A fehér szoba és lakói | Az ezüst kecske szerző: Bródy Sándor Az éjszaka folytatása | Hirsy ébredése → |
Rohanva jött és támolyogva ment el. A hideg kitörte tagjait, és a nagy ember alig vánszorgott előre. "Kocsiba kell ülnöm, hogy hazajussak!" - mondá hangosan, és szétnézett, megállva az utca közepén. Hamarosan jött egy, már messziről rákiáltott, hogy üres-e? Üres volt, de nem bérkocsi, hanem temetkezési intézet szerelőkocsija, egyike ama négyszögletes, csúf alkalmatosságoknak, amelyek sűrűn - és sebesen - vágtatnak Pest utcáin a sötét téli reggeleken.
Mégis szerencséje volt, talált egy magánfogatra, amely fölvette - amíg az ura alszik. Pénzt adott neki sokat, és még szépen, könyörgő hangon meg is kérte.
- Vágtasson, ahogy csak tud, orvosért megyek, nagyon beteg vagyok!
Bent ült végre a kocsi sötét belsejében, és az ott elhelyezett kis tükörben meglátta krétafehér arcát. Szeretett volna nekirohanni ennek, hogy a botort, a becstelent, a gyávát összezúzza. Csak aztán tudta, hogy az a szörnyű nyomorult ő maga.
- Megőrült, ez a szegény fiú megőrült! - szólt azután hangosan, miután kibontakozott abból az őrületből, amely őt elfogta. De már a másik pillanatban - egész testében összeesve, szemét behunyva - látott sok mindent, amit eddig észre nem vett, vagy ha igen, nem értett meg. Látta, hogy veti magát közbe felesége, hol ezért, hol amazért, csaknem mindig egy vállalkozóért, esetleg valamely katona- vagy kereskedelmi ügyben.
Leginkább a szánalomra, szegényeire hivatkozva, arra, hogy ez vagy amaz apja az ő legkedvesebb leánypajtásának, a családhoz tartozik, az életét kell megmenteni, és abból nincs senkinek semmi kára. És látta magát, mint szaladgál minisztériumból minisztériumba, és most már érti, hogy mért szaladgáltatták. Mily furán nézett rá egy-egy tanácsos, egy-egy államtitkár, mint szólította meg egyszer egy miniszter, egyszer egy előkelő párttag - az erdőszállító:
- Vigyázni, ügyelni!
Eszébe se jutott, hogy megkérdezze: mire ügyeljen? Oly ostoba volt, hogy egy pillanatra sem gyanakodott, bár nemegyszer feltűnt a Hanna új ékszere, és sokszor csudálkozott azon is, hogy az ő apjával suttogva beszélgetett, és elhallgattak, ha közeledett hozzájuk.
Fizetett alkuszt csináltak belőle, és még jó, ha csak ezt! De árusították a becsületét, megszabták lelkiismeretének, a hivatásának, a hivatalának az árát. És ez még mind semmi, ahhoz képest, amit most egyszerre egész világosan érzett, hogy a felesége megcsalta, és azzal, akinek legfőképpen ágenskedett! A bankár ügyvéd - csúfnéven a Tipu-Tib - feketére festett haját látta, a széles arab arc feléje röhögött.
- Kutya voltam, uszítottak, és nem tudtam! - nyöszörgött Robin Sándor, majd ismételte, hörögve, nem is emberi hangon: - És nem is tudtam!
Elvette volna az eszét ez a gondolat, ha borzalmas fekete méhéből hirtelen ki nem fakad a szörnyűséges, a végtelen bosszú. A vadászpuskájának a tusával fogja szétverni a felesége fejét. Lassan, kéjjel, gyönyörködve könyörgéseiben és kínjaiban, kivallatva előbb, mert minden részletet tudni akar, a legocsmányabbat, a legapróbbra... Aztán megy az apjához, és -
Megállt az esze. A félig szélütött, joviális - és hozzá mindig jóságos - öregember képe előtt megdermedve állott meg bosszúvágya.
- Eh, elébb végezzünk ezzel! - kiáltá magában, és kivágta a kocsi ajtaját. Háza előtt állott. Fent két ablak még világos. Óhajtva óhajtotta, szörnyen vágyta, hogy tetten kaphassa. Már nem volt gyenge, rohant a kapunak. Ott inasa várta:
- Nagyságos úr, tessék a tekintetes úrhoz menni!
Nem értette, megállt előtte. Az inas megismételte:
- Tessék azonnal az öregúrhoz menni. A nagyságos asszony is odament épp az imént, nem mert egyedül, a nagyságos urat kereste, valami urat kért meg. Azóta ott vannak az öreg úrnál, aki -
- Apám meghalt? - kérdé Robin Sándor akaratlanul.
- A szél... haldoklik!
- Oda! utána! - kiáltá Sándor, és megrázta a szunyókáló kocsist, oly erősen, hogy az minden gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Behajtott az utcába, mindenütt megállt, és sem Sándor nem tudta megmondani világosan, hová menjen, sem a kocsis nem tudott valamely utcát kellőképpen megjegyezni. Végre!
...Már vége volt az öregúrnak, amikor fia hozzája érkezett. A tisztogatónő már az állát is felkötötte, gyertyát gyújtott a fejénél és lábánál, már félt is a halottól, becsukta a spalettákat, és behívta az egész házmester-családot, a gyerekeket is. Mindjárt akadt egy virrasztónő is, akinek oly jól esett a búsulás, mint másnak az öröm.
- Ki, ki, ki innen! - kiáltotta a fiú. - Hol vannak a szekrénykulcsok? Adja ide, és menjen ki, egyedül akarok lenni vele. Ha feleségem jön, kopogjon, jöjjön be!
A kulcsra voltaképpen nem is volt szüksége, dühödten törte föl, zúzta be a szekrényeket, és a földre hányta apja írásait, halottas ágyától elvette a gyertyákat, és a földre ülve nézte az aktákat, a leveleket. Mindjárt megtalálta, amiket keresett; akkurátus ember volt az öreg, minden rendben volt: kőszállítók kérvényei, az ő vállalkozóinak a levelei, hogy most mit kell kiírni, és mit kell megakadályozni... Egy alföldi paraszt levele fia katonaügyében, akit ő szegény zsellérnek hitt, most kitűnt, hogy milliomos...
Nagyban árusították, nagyban és milyen vakmerően! És az asszonynak a keze benne van mindenben, sőt az a rózsás fehér marka ott volt minden sorban. A szegény öregnek erőszakkal kellett abból a maga provizióját kiszedni. Erről is talált leveleket, hol burkoltan, hol meg egész szemérmetlenül írottakat.
Valami ösztön azt parancsolta Robin Sándornak, hogy ezeket az írásokat mind a tűzbe dobja, egyéb okmányokkal, minden papirossal együtt, ami csak a kezébe akadt. A kályha alig bírta, a láng kicsapott. Olyan forróság lett a halottasszobában, hogy Robin Sándor néhány percre elvesztette eszméletét. Amikor fölocsúdott, hallotta az ágy fájának a recsegését. Azt hitte, apja ébredt föl, nekirohant, de lábai meggyökeresedtek a jólismert és most is oly barátságos és ismerős hófehérszakállas arc előtt.
Ökölre szorította kezét, és sírva ordította:
- Miért tetted ezt velem, miért tetted ezt velem?
Leborult eléje és suttogva kérte:
- Te voltál az én apám, és én a te fiad. Én vagyok itt és kérdelek, felelj.
Egykedvű némaság, a papirosok hamuja zizegett, majd megint haragos, nagy lángot vetett a kályhában.
Az ajtón kopogtattak. Robin Sándor fölugrott, mint egy párduc, aki látja jönni az áldozatot. Kinyitotta az ajtót Hannának, aki a szobalányát is be akarta hozni magával. Robin a lábát tette az ajtó közé, fél kezével megfogta Hannát, és belökte egészen az apja ágyáig. Bezárta az ajtót, és egy kissé messze húzódva az asszonytól, mosolyogva kérdé:
- Az írásokért jöttél, meg vagy rémülve?
Hanna ebben a pillanatban mindent tudott, és védelmi állásba helyezkedett.
- Jer ide! - mondá a férfi szárazon.
Hanna odament és az ura szemébe nézett, sőt rá is rivallt:
- Meg van őrülve, mit akar?
Megfogta az asszony mindkét kezét, de nem nézett rá, ide-oda fordította a fejét, nem mintha félt volna a Hanna szépséges arcától, nem szerette többé, úgy nem szerette, mint nem egy egzotikus, ocsmány gyíkot, amely a lábaira tekergőzik. Iránta való, csaknem állandóan lázas szerelme hihetetlen utálattá változott át, és fuldokolt a vágytól, végezni vele, gyorsan, minél gyorsabban. De a részleteket akarta tudni, kínozni akarta magát, kínozni azt, aki kezeinek szorításától térdre rogyott előtte.
- Mit akarok? Semmit sem akarok. Nem bántalak, ne félj, nem bántalak, csak azt mondd meg, mit tettél és mit cselekedtetek ezzel! - Apja felé intett, csöndesen beszélt, már magához tért egy kissé, vigyázott.
- Nem tettem semmit, én nem tettem semmit! - mondá az asszony, és az arcát elöntötte a könny. Tehetetlen dühében sírt, és a megaláztatástól, a félelemtől az arca egyszínű lett a vörös hajával. Egy láng volt, ki akarta magát szabadítani az ura kezéből, beleharapott annak a karjába, és kiáltá:
- Őrült, őrült!
Sándor minden erejéből megrázta, fölemelte a levegőbe, és fejjel a falnak dobta. Aztán felfogta ismét:
- Mit tettél, mondd, mit tettél? - suttogta az asszony arcába, közvetlen közelből.
- Mindent! - felelte Hanna halkan, de világosan. Az arca most már oly fehér volt, mint a reggeli hó, amely az ablak hasadékain át bevilágított ebbe az éjszakába.
- Mindent tettem! - ismételte határozottan.
- Miért tetted?
- Mert nekem tetszett.
- Miért adtál el?
- Mert nekem úgy tetszett.
- Miért árultál el, miért piszkoltál be, miért csaltál meg?
- Úgy tetszett nekem, úgy akartam, úgy jobb nekem.
- Ezért akartál, ezért kerestél, kiváltottál és megvettél. Ez igaz. De mind csak ezért tetted?
- Nem.
- Hát miért, miért, miért? Pénzért. Minek kellett neked a pénz?
- Kellett. A pénz kell. A gyermekeknek, akik születni fognak...
Robin Sándor elkacagta magát, de a következő pillanatban vérbeboruló szemeivel mérlegelte, nézegette az asszony fehér nyakát, nézte, ahol megfogja, ahol megfojtsa.
Hanna fölfogta ezt a tekintetet, hátraszökött és kiáltá:
- Gyáva, gyáva! Bánt egy asszonyt, akinek gyermeke lesz...
Robin Sándor elfödte arcát, fuldokolva, könny nélkül és hang nélkül sírt. Az asszony is sírt, de könnyein keresztül is látta, hogy az ellágyulásnak egy oly pillanata következett be, ahol mindent visszanyerhet még, vagy legalább mindennek a felét. Mint egy rajtakapott kisgyerek, aki fél a büntetéstől: összetette kezeit. A férfi undorodva hátrált, fuldokló zokogása úgy összerázta, hogy nem volt többé ura a maga testének sem. Bensejét is oly láz és konfúzió törte és zavarta össze, hogy akarata és érzése különvált. Reszkető kézzel zsebébe nyúlt, kivette óráját, megnézte, és maga se tudta, minek.
- Tíz óra! - mondá halkan, mintha valamit meg akarna állapítani. Zokogása kifáradt, s azzal együtt a láz is kiállott tagjaiból, pokolbeli, bágyasztó forróság öntötte el. Kétségbeesetten kapaszkodott bele a maga öntudatába, hogy emlékezzék arra, ami pár perccel előbb történt. Mert azt hitte, úgy érezte, hogy gyilkosságok után van, ő ölte meg apját, és megfojtotta feleségét is. Öklével benyomta szemeit, hogy lásson.
Apja ott feküdt az ágyon, mellette a gyertyák leégtek, lobot vetett az újságpapiros is, amibe a gyertyák tövét belecsavarták. Az olajos papír lángja világította meg és füstölte be a szobát, amelynek egy része feketébb volt a sötétségnél. És ebből világított feléje a Hanna könnybe borult arca, innen nyújtotta feléje tejfehér kezeit:
- Bocsásson meg, még egyszer bocsásson meg! - kiáltá kétségbeesve, mint aki retteg a büntetéstől.
Robin Sándor nem nézett rá, de hallotta, hátrált előtte, apja mellé, leült a holttest lábaihoz, annak az arcát nézte, és úgy beszélt:
- Nem bántom. Jó, nem bántom! Mondja meg, ki volt?
- Nem mondom meg! - sikoltott föl az asszony kétségbeesve. - Megölné magát. Nem egy volt. Nem szerettem egyet, nem szerettem senkit. Esküszöm a gyermekre, aki születni fog, hogy csak magát szerettem, de azok nagyon akarták, nem volt, aki megvédjen, nem tudtam ellentállni. Maga nem volt mellettem, elhanyagolt... Maga az oka mindennek!
Dacos és haragos mozdulattal szép állát a mellébe vágta az asszony, és elhallgatott. Egy erős kacagás remegtette most végig a szoba sűrű levegőjét; a halott felől jött, nem lehetett tudni: a halott kacag-e, vagy az élő. Hanna rémülten ugrott föl, menekülni akart, de a következő pillanatban látta, hogy nincs veszedelem és nincs reménység. Egyszerre nyugodt, sőt rezolut lett, lassan, zengzetesen, értelmesen szólt:
- Isten vele!
De nem ment ki, hanem közeledett az urához, aki fölvánszorgott, még egyszer végignézte az asszonyát, és csaknem elszédült abban a küzdelemben, ami újra kezdődött benne; a gyilkolás vad ösztöne amint verekedett a megvetéssel, az undorral és a szánalommal.
Behunyta szemeit, kinyitotta az ajtót, magukra hagyta azokat, akiket elveszített, és elment.