Az ezüst kecske/A gyermek jobb vidékre megy

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← A gyermekA gyermek jobb vidékre megy
szerző: Bródy Sándor
A gyermek jobb vidékre megy
Pénz áll a családhoz →
Az ezüst kecske című regény 10.fejezete

Bem Gyula beesett az ajtón; nem jött, nem is rohant, bevágódott:

- Pénz van, annyi pénz, mint a szemét; pakolni, sietve, megyünk Pisába, Firenzébe, Párizsba!... Szabálytalan és iskolázatlan lélegzetvétele megakadályozta a kiabálásban, annál jobban és hangosabban beszélt kezében a tett - egy köteg papiros, szemmelláthatólag pénz, sok pénz.

A gyászbaborult házaspár félig fekvő helyzetben ült a díványon, azért egy díványon, mert, amint tudjuk, másik nem volt. Alig mozdultak meg a helyükön, törődött kíváncsisággal nézték az értékes nyomtatványokat. Sándornak a rendőrség jutott az eszébe, nincs-e valahol a közelben, nem jelentkezik-e nyomban a rendőrség?

- Hol loptad? - kérdé barátjától mosolyogva, tréfásan, de bensejében némi aggodalommal.

- Mennyi? - tudakolta az öreg asszonyság egy kötőgép mellől. (Ez a kötőgép úgy került hozzájuk, hogy valaki küldte ingyen, és nem lehetett visszaküldeni, mert az illető sem a címét, sem a nevét nem írta meg.)

- Kétezer forint, kerek kétezer! - szólt a festő ijedt tisztelettel. - Legalább azt mondták, hogy annyi, én még nem olvastam meg, nem tudom.

Az öregasszony vállalkozott arra, hogy megolvassa. Nézték a műveletet; és bizony egy kissé izgatott lett az egész család. Gyula - amennyire a falak engedték - föl és alá járkált, és kevés összefüggéssel beszélt:

- Nincs többé szén, se kréta. Pokolba a pékekkel, az ötvenforintos álló portréikkal. Veszek egy kocsiderék festéket, Megyeriben egy templomot atelier-nek, külön vásznat szövetek, tíz méter hosszú, öt méter széles, Belgiumban. A nyomort, azt kiéheztetjük, pénz jött, és még sok pénz áll a családhoz!

- Lutri? - kérdé halkan, de mély jelentőséggel a pénzszámláló asszonyság.

A festő megsértődött, kigombolta nehéz őszi kabátját - mivel ő is azok közé tartozott, akik nem az idény szerint, hanem egyenesen a szezon dacára öltözködtek. Az őszi kabát zsebeiből újságokat szedett elő, és átadta Piroskának:

- Hát nem tudják? A madonnák, a két madonna imádkozott értünk fiához, Jézushoz!

Piroska halkan, magának, majd hangosan - és gyöngén kipirulva - olvasta az újságokat, amelyek tele voltak egy új, ismeretlen és egészen fiatal festő dicsőségével, két képének szenvedélyes dicséretével. Nagy hévvel fedezte föl valamennyi, tárcákat írtak a kiállított madonnákról, és az újdonságok között külön foglalkoztak azzal a szerencsés, nemes és jóízlésű mágnásasszonnyal, aki mind a két festményt magához váltotta, és az árát mindjárt ki is fizette, ötször annyit adván, mint amennyit a festő kért. Vallást változtatott, de azért igen előkelő állású pénzkereskedők már csak másolatokat rendelhettek meg, de az ifjú zseni kijelentette, hogy ő nem másol, még önmagát sem majmolja, hanem szívesen alkot. Az előkelő egyének tehát elkéstek, de vigasztalhatták magukat azzal; hogy elkésett maga a király is, aki szintén szerette volna a madonnákat, de a tárlat második napján már rajta volt a rossz és ízléstelen rámákon a diadalmas, aranyos cédula: "Megvétetett". Az állam maga is csak utóbb érkezett, de legalább kárpótolhatta magát azzal, hogy egy nagyobb utazási ösztöndíjat ajánlott föl Bem Gyulának. - Az asszonyka elolvasta az édes dicséreteket, a nagyobbakat kétszer is, amíg maga a festő kérte:

- Hagyjuk abba, ezek nem értenek a piktúrához. Majd a következő képeim; ezek - rosszak, de meg ne mondják senkinek.

Nevetett, egy kissé fáradt hangon. A Robin Sándor széles vállára hajtotta a fejét, mint egy gyermek:

- Fáradt vagyok, egészen kimerült. Két napja alig ettem valamit. Adjanak egy kis kenyeret!

Az öregasszony nagy karéjt szelt, sót is adott hozzá. Mohón nyúlt utána a festő, de egy-két harapást evett belőle, aztán letette:

- Nem ízlik, nem ízlik. Valamit szeretnék, magam sem tudom, mit. Valamire vágyom, magam sem tudom, mire. Úgy érzem, mintha mindegyre futnom kellene, és pihenni vágyom. Elaludni szeretnék, de félek, hogy nem ébredek föl többé. Nem merek elaludni. Aztán nem ébredek-e másra?

- Meg van hűlve! - szólt az öregasszony, aki mindenkit meg akart gyógyítani, mindig hűlés ellen és kizárólag bodzateával.

- Pihenned kell, fiam! - jegyezte meg Robin Sándor könnyes szemmel, mert mélyen meghatotta és nagy örömmel töltötte el barátjának nagy és megérdemelt szerencséje.

- Ülj le - folytatá -, főznek neked teát, pihenj, meg kell nyugodnod. Nekem meg el kell menni igénypörtárgyalásra, mert a szabó lefoglalta a háziasszonyunk minden bútorát helyettünk.

- Fizesd ki!

- Ó, nem, a szabónak várnia kell!

- Nem viszel magaddal pénzt?

- Még van abból, amit adtál, hanem...

- Kint van a kecske, vagy bent?

- Bent.

- Azt ki kellene váltani. Szeretem látni kezedben az ezüst kecskét, akkor vidámabb, ruganyosabb vagy.

- A régi időket látod. Az ifjúságot, az elmúlt.

- Oly vidám volt az az ezüst kecske, hozzuk ki szegényt, én kihozom.

- Hagyjad, talán el is veszett, a céduláját se találom.

- Vegyél mást, pénzünk van, aranyból! Vegyél magadnak valamit, nyúlj hozzá a pénzhez; ha hozzá nem nyúlsz, megharagszom, nem szólok hozzád soha az életben!

Egy tízforintost vett el, azzal, hogy kocsin fog a tárgyalásra menni, és jó szivarokat vesz. Egy másik tízforintost az öregasszony kért el, hogy szárnyasállatokat vásároljon és halat vegyen. Érezte, hogy olyasvalami történt, ami egy nagy vacsora előzménye.

- Pampuska legyen, vagy juhtúrós galuska? - kérdé újra, a piacra készen.

Néhány másodpercig nem feleltek a fontos kérdésre. A gyerekképű asszony és a beteg gyermekhez hasonlatos festőművész, mély gondokkal eltelve, kinéztek az ablakon, a lelkük messzi, messzi járt, oly távol e tanyától, oly közel egymáshoz.

- Persze hogy pampuska, lehet-e más, mint pampuska! - nyilatkozott végre Bem Gyula.

Piroska is igent bólintott a fejével.

Aztán egyedül maradtak, egymás mellett ültek a díványon, szótlanul, szomorúan. A festőnek egyszerre eszébe jutott, hogy neki ma vidámnak kell lennie, lelkében megrázkódott, erőltetve fölélénkült:

- Tudja-e, hogy mind a pénz, mind a siker a magáé, mert magát festettem, maga vesztegette meg, maga bűvölte el az embereket? Én csaló vagyok, az éjjel is gondoltam, hogy én érdemtelenül tolakodtam előre. Minden a magáé, és magától van!

- Ne beszéljen ilyeneket - mondá az asszony csendesen, és hideg kezét rátette a derék fiú forró kezére.

- Nekem meg az fáj, hogy nem mondhatom ki az utcán, a kávéházakban nem kiabálhatom, nem lehet kiírnom és megmagyaráznom a szamár újságoknak. Rólam beszélnek, magáról nem tudnak. De nekem meg kell értetni mindenkivel, Sándorral, a világgal, magával, meg kell mondanom, mert nem bírom. Nem bírom ezt az irtózatos futást, mindig előre, cél nélkül, sehol megállni...

- Tudja-e, hogy Sándorka meghalt? - mondá az asszony.

A festő nemet intett a halotthalványra vált arcával.

- És nekem az életben nincs többé örömem! - folytatta Piroska oly csendesen, hogy csak egy szerelmes és hű lélek tudta szavát meghallani.

- Most már nekem nincs senkim! - mondá aztán emelt, száraz hangon.

Bem Gyula leborult eléje a földre.