Az est (Sully Prudhomme)
Reggel, kezed kezembe téve
Haladtunk erdők ösvenyén,
Délben, az országútra érve,
Te jobbra tértél, balra én.
Egünk többé már nem hasonló,
Tied fényes, enyim sötét,
Te a napoldalt választottad,
Én az árnyékoson jövék.
Rád nap nevet, gyémánt gyanánt ég
A fövény lábaid alatt,
Csak szürke por, csak barna árnyék,
Amerre bús léptem halad.
Zenéje édes madárdalnak
Bájolja el füled s szived,
A méh virágnak nézi ajkad,
Szellő csókolja fürtidet,
Míg én dalom meddő szavával
Szivem sebét csak szaggatom,
Nem vidít a zengő madárdal,
Az is csak szítja bánatom. . .
De a kék ég, mely derüt áraszt
Pazar mámort lehel reád,
A lég cirógatása fáraszt,
Kábít az illatos virág.
A szívre lassan méla szender
Nyugalma száll, ha száll a nap,
Támaszt keresünk fáradt szemmel.
S a vágyak mind elnyugszanak.
Eljössz-e majd, nyugtot keresve,
Az út árnyas felére, lány,
Hozzám, ki rád ott várok estve,
Midőn befed mindent az árny?!