Az erdei lak
szerző: Tompa Mihály
(Költői verseny Kerényi- és Petőfivel 1845-ben.)
Völgy felett, a bérc alatt, középen,
A behorpadt hegynek oldalában:
- Hallgatózva néma csend körűle, -
Nádkötésü kis lak áll magában.
A kis csermelyt rácsos ajtajánál
Át sem kell röpűlni a madárnak;
Habtalan fut, szótalan fut, benne
Tarka pintyek lépegetve járnak.
Görcsös águ bükkel a sötét szílt,
- Mely a házat vészek ellen ójja: -
Udvarába eleven sövénnyel
Foglalá be régi jó lakója.
A vad-szőlő gazdag levelével,
Mely magát a vért-telekre fonta:
Sátort képez és a gazda déli
Álmot alszik árnyában naponta.
Míg fiát a fatetőkre csalja
A piros tojásu vércse-fészek;
Vagy kiáltja gondtalan kedéllyel:
Héh kakuk, kakuk! szólj: meddig élek?
Zúg az élet, zúg vásári népe,
S nem hat a bérc egyszerű lakáig;
Néha hallik elhaló harangszó,
Szép idő ha gyors esésre válik.
Itt a hajnalt nem kakas kiáltja,
Van dalos madárja minden ágnak:
A rigó-fütty, gerlicék bugása,
S csattogány-dal szépen összevágnak.
Fenn, kivágott cserfa törzsökéhez
Kötve ing a vízmosás bürűje;
És a törzsök zúgva ki- s bejáró
Kék darázsok mézetlen köpűje.
Lenn a mélyben, szirt, s fatorladék közt
Elvesz a bérc harsogó patakja:
Rejtekét a szirt s fatorladéknak,
Smaragdszínü gyíkok népe lakja.[4]
Hallgatás ül bércen, omladékon...
Meg-megrendül a vakand turása...
S hallik itt-ott, vén cser oldalárul,
Tarka harkály gyors kopácsolása.[5]
Meg-megdördül csendes alkonyatban
Gyilkos csője a leső vadásznak;
Fel-fellobban bérctetőkön a tűz,
Ahol a szénégetők tanyáznak.
Tengeren csend és vihar. Hazája
Mérhetetlen tenger a szigetnek.
Rengetegben csend s vihar. Szigetje
E kicsiny lak a nagy rengetegnek.
Vadregényes erdőség vidéke!
Majd ha a tél fagy-bilincsbe zára:
Távol nézek hótakarta kunyhód
Felgomolygó kék füstoszlopára.
És ha éjjel a lak ablakából
Mécskanócok fényt lövelve égnek:
Azt hiszem, hogy mindez lüktetése
A megdermedt jégvidék szivének.
És lelkemben nyugtató hit éled:
Nem halt meg, csak alszik itt az élet!