Az ephesusi matrona
szerző: Kis János
Nem lehet kopottabb ó mesét képzelni,
Mint az, a mellyet most fogok elregelni.
Minek tehát, hallom, sok bölcs illy leckét ád,
Ki kényszerít, hogy az légyen materiád?
Hagyd el, mivel lesz jobb Musádnak munkája,
Mint Petroniusnak híres matronája?
A szajkók is tudják már e dibdábságot.
Jobb volna, költenél kedvesebb újságot.
De ügyet sem vetek az illy okosokra,
Tíz árkus kellene megcáfolásokra:
Mit szaporítsak szót? inkább próbát teszek,
Lelek-e ollyakat, kiknek kedves leszek.
Hajdan Ephesusban lakott egy asszonyság,
Hogy remek volt, arról ezer a bizonyság.
Nem talált párt nemes szíve s bölcsesége,
Annyival inkább nem asszonyi hűsége.
Tiszta életének hibátlan voltáról
Ugy beszélt az egész város, mint csudáról.
Mint nagy ritkaságra úgy néztek reája,
Dísze volt nemének, boldog volt hazája.
Minden anya tette tükörűl nemének,
Minden férj dicsérte kedves hitvesének.
Ama híres neves ház ettől eredett,
Mellyből a begyesek nyája elterjedett.
Jó férje, ki őtet képtelen szerette,
Korán megholt s párját gyászba öltöztette.
Nem mondom el okát s módját halálának,
Ártanék a beszéd szebb folyamatjának.
Megholt s olly jó férj volt testamentomában,
Hogy az özvegy annak majd minden szavában
Elég pótolékot s enyhűlést lelt volna,
Ha földi kincs egy jó férjet kipótolna.
De sok özvegy látszik félholtnak, ájultnak,
Ki szerencsés utat kíván a kimúltnak;
S figyelmét függesztvén a még meglévőkre,
Mig sír is, számot tart újabb szeretőkre.
Ez annyit jajgatott, ollyan zokogást tett,
Hogy bánatja minden szívet megsebhetett,
Ámbár az illy bajban, a mint tudni való,
Akármelly keserv is gyakorta megcsaló,
S mindenkor többet mond, s nagyobb mértékre hág
Mintsem a fájdalom, a melly a sziven rág,
S egy kis kevélységgel mindenkor elegyes,
Mutatni akarván, melly jó ő s melly kegyes.
A bús szívnek kiki sietett mondani,
Hogy mindenben szükség mértéket tartani,
S hogy kárt tesz szertelen bújával magának,
De annál nagyobb lett kínja fájdalmának.
Mit tegyen? nyugalmat szive reménylhet-e?
Jó társától válva gyötrelem élete.
Átkozván a napfényt nyomorúságában
Férje sírjába száll, s felteszi magában,
Hogy mivel nem lehet itten szeretője,
Holtak országába lesz elkísérője.
Illyen a szerelem! de lássuk mit nem tesz,
Még a barátság is ha igen erőt vesz!
Ki gondolná? a sír szomorú árkába
Egy szobalyány is lép asszonya nyomába,
S meghalni vágy vele hív szánakozásból.
Vágy, e szót választom jól meggondolásból,
Azaz, mi a halál, azt ő nem vizsgálta,
S a meghalni vágyást könnyűnek találta.
Minthogy asszonyával együtt neveltetett,
Köztök a szeretet mély gyökért verhetett,
S az idő a tüzet nem csak nem oltotta,
Hanem hovátovább s annyira gyújtotta,
Hogy Pylades nem volt Oresteshez olly hív,
Mint nemek díszére e két asszonyi szív.
A lyány asszonyánál jobban eszén vala,
Várt, hadd szűnjék a kín első viadala.
Azután próbálta, de sikeretlenűl,
Ne tenne asszonya ollyan képtelenűl.
Az özvegy nem tudván megvigasztaltatni,
Nem szűnt meg elméjét csak azon jártatni,
Melly úton kellene a holtak országát
Keresni s fellelni férje társaságát.
Legsebesebb postán egy pisztoly küldhetné,
Azt tudja, de még is kis korig szeretné
Legeltetni azon koporsón szemeit,
Melly zárja kedvese hideg tetemeit.
Ezen okra nézve akármint vizsgálja,
Az éhhel meghalást legjobb úgy találja
Ama sok tág kapuk közzűl czélba venni,
Mellyeken ki lehet az életből menni.
Egy, sőt két nap telik, nem kóstol élelmet,
De nyel annál több bút, keservet, gyötrelmet.
Egy szóval, semmit sem múlat el fájdalma,
A mit szerelmének kíván diadalma.
Nem messze a sírtól a temető mellett
Lakott egy más halott, kit őrizni kellett.
Az akasztófa volt residentiája,
S hogy más gonoszokat rémítsen példája,
Ottan száradtáig függeni hagyatott,
Egy katona által éjtnap strázsáltatott,
S hogy a strázsa belé ne unna tisztébe,
Ollyan büntetés volt dictálva elébe,
Hogy az akasztottat, ha vagy rokonitól,
Vagy zsivány kezektől, vagy más barátitól
Éjtszaka vagy nappal elhagyja lopatni,
Helyébe őmaga fog felakasztatni.
Nem volt mód bévenni akármelly mentséget,
A köz haszon kívánt illyen keménységet.
A katona éjjel csudálva sejdíti,
Hogy halvány mécsvilág a sirt fényesíti.
Oda fut, már távol hallja bámúlással
A levegőt telni asszonyi jajgással.
Lemegy az özvegyhez, s tőle tudakozza,
E setét s szomorú hajlékba mi hozza,
Mért mossa orcáit könyei árjával?
Kit akar tisztelni illy bús muzsikával?
Amaz, kinek szivét csak a bú foglalja,
E dibdáb kérdezést érzéketlen hallja.
De nem kell más válasz, megfelel a halott,
Ki s mért gyötri magát olly kinos gyászszal ott;
S ha mi kétség még van, végkép eloszlatja
A leány, ki szavát imigyen hallatja:
Mi egy kedves tárgyért letettük hitünket,
Hogy éhhel halálra emésztjük éltünket.
A strázsa tudósan nem tudott beszélni,
Még is megfejtette nékik, mit tesz élni,
Az özvegy e pontban figyelmet mutatott,
A bú ostroma is mindég nem tarthatott;
S elmés volt a strázsa: Hogy éhhel haljatok,
Szent tisztetek, úgymond, ellent nem állhatok.
De ne vessétek meg egy instantiámat,
Hadd költsem nálatok kevés vacsorámat.
Evésemet nézni nem tilt esküvéstek,
Az éhhelhalástól meg nem ment nézéstek.
Tetszett mind beszédje, mind víg indulatja,
A két szép a kérést meg nem tagadhatja.
S alig jő az étel, mint meg van engedve,
A lyánynak meghalni már nincs semmi kedve.
Asszonyom, így szóla, egy gyötri fejemet,
Mit nyer urunk, ha bár vele egy sír temet?
Gondolod-e, hogy ő eképen gyászolna,
Ha téged a halál elébb elvett volna?
Hidd el, ő csendesen folytatná életét,
Mi is a miénknek várjuk más végzetét.
Husz esztendős korunk szép just ád vigadni,
Reá érünk utóbb a sírban rothadni.
A halál mindenkor korán jő harcával,
Ha lehet harcoljuk csak ráncos orcával.
Mennyit nem lehet még kellemidtől várni,
S melly kár ennyi kincset önkényt sírba zárni!
E hizelkedő szók nem zengtek hiában;
Gondolkodni kezdett az asszony magában,
S tüstént a szerelem csintalan istene
Kikelt leghegyesebb nyilával ellene.
Szép s fiatal volt ő, s gyásza szerelmének
Még győzőbb bájt adott ezer kellemének,
Minden jószemű férj' szívét megvehette,
A strázsa is igen hamar megszerette.
Kétszerte szebb a szép, ha hullat könyeket.
A miénk hát duplán nyer dicséreteket;
S ezt az édes mérget mennél tovább nyeli,
Adóját annyival inkább megkedveli;
Hajlik kérésére, étkéből osztozik,
Apródonként minden búja eltávozik,
S a nyájas katonát mind addig vizsgálja,
S minden holtnál szebbnek mind addig találja
Míg a szeretőből végre férjet csinál,
S hol? imádott férje szent maradványinál.
Csak hamar követi a menyekzőt új baj;
Az akasztófánál hallatik holmi zaj.
A strázsa mint futhat fut, még is későn jár,
A felakasztottnak csak helyét leli már.
Visszamegy a sírhoz, esetét rajzolja,
Nem tudván szerelmét mikép orvosolja.
A szolgáló látván a megháborodást,
Így szakasztá félbe a bús gondolkodást:
Hát tolvajkézben van, a mi bízva volt rád?
S kegyelmet a törvény semmiképen nem ád?
A mi halottunkat akaszszuk helyébe.
Ki esméri? senki nem néz ott szemébe.
Az asszony reá áll. Oh csélcsap fejér nép!
Az asszony csak asszony, némellyik igen szép,
Némellyik nem igen; de csak hívebb volna,
A kevésbbé szép is eléggé bájolna.
Begyeskedő szépek! kérkedni szünjetek,
Nincs jégből, akármit mondotok, szívetek.
A kecsen diadalt ha ti vágytok venni,
Mibennünk is szokott illyen vágyás lenni.
De melly nehéz jutnunk célra vágyásunkkal,
Láttatja a leirt példa mindnyájunkkal.