Az emberiség határa
1779.
Mikor az ős öreg
Atya-teremtő
Higgadt kezekkel
Szórja a dörgő
Felhők öléből
A föld színére
Áldott villámát,
Csókolom köntöse
Szélső szegélyét
S gyermeki borzalom
Tölti szivem.
Mert istenekkel
Az ember össze
Ne mérje magát.
Ha feltörekszik
S csillagot érne
Homloka már:
Ingatag lábát
Nincs hova vesse.
S játékot űznek
Véle a fellegek
És a szelek.
Viszont ha izmos,
Csontos erővel
Áll a szilárd föld
Biztos rögén:
Nem ér odáig,
Meddig a nyárfa,
Vagy venyigének
Indája nő.
Miben különböznek
Embertől az Istenek?
Végtelen hullámsor
Foly le ezek előtt,
Örökös áradat.
Minket egy hab emel,
Másik hab mélybe dönt
S elmerülünk.
Kicsi gyürűben
Forog le életünk...
Az ő életükhöz
Sok nemzedék sora
Sorakozik végtelen
Örök lánczolatban.