Az ember sorsának egyenlőségéről

Az ember sorsának egyenlőségéről szerző: Kis János

   Kedves Aristonom, te megvető szemmel
Nézsz minden fő rangra, ha nem jár érdemmel,
Mind a gazdagságra, ha dölyfösség párja,
Nem vakít meg téged csalárd fény sugárja.
E világ egy nagy bál, hol sok képtelenek
Magokra szebbnél szebb álorcát vettenek,
S hogy elrejtsék csekély alacsony voltokat,
Viselnek vakító nagy titulusokat.
A pompa szemünkbe bár mikép ütközik,
Sorsaink egyenlők - lárvánk különbözik.
Öt forrás gyanánt van öt érzékenységünk,
Mellyből jő szerencsénk s szerencsétlenségünk.
Ötnél vajjon többel bírnak-e a nagyok?
Másneműek-e ők mint te vagy, s én vagyok?
Egyenlő agyagból vétettek mindenek,
A fő s pór csecsemők egykép erőtlenek.
Gazdaggal, szegénynyel, bölcscsel s esztelennel
Közös a szenvedés s a halál mindennel.

   Mit mondasz? a világ így száll perbe velem;
Minden sors egyenlő? Hol itt az értelem?
Vajjon mindeneket az ég egy pálcával
Mért-e, s a vármegye esküdtje párjával
A keresztes dáma egy karban vagyon-e?
Az érseki süveg nem nagyobb haszon-e,
Nem jobb szerencse-e mint a kicsiny fára,
Melly csak kevés hasznot hajthat a konyhára?
Vagy a kik fő polcon űlnek királyjoknál,
Nem boldogabbak-e szegény polgároknál? -
Nem! másként az isten részre hajló lenne.
Bölcsebb a természet; jobb mérték van benne.
Ne véljük, boldoggá hogy egyedűl az lesz,
A mit vak Fortuna kéjére ád s elvesz.
Sok, kinek nincsen több mint egy tál étele,
Gyakran annyit örűl, hogy gróf sem ér vele.
"Boldog, mint a király!" a vak nép azt mondja.
Oh, tudná csak, mennyi a királynak gondja!
Bár mint kecsegteti szívét a hatalom,
Őtet is éri bú, s még többször únalom.
Némellyek, kik fényes házakban születnek,
Ránk egy tekintetet büszkén alig vetnek.
De vajjon e kevély csuda teremtések,
Kikben kiholtanak a nemes érzések,
Kik rút örömektől holtig csömörlenek,
Kiket bálványoznak s útálnak mindenek,
Mit nyernek, ha fényes udvar tartja őket?
Több csapodárt mint mi, és több - gyűlölőket.

   Egykor Urania budai tornyában
Azok, kik jártasok legbelsőbb titkában,
Tudákos könyvökből tanácsot kérdeztek,
S száz lábnyi nagy csőket ég felé szegeztek.
S míg ők a csillagok közt vizsgálódtanak,
Egy paraszt így szólott: Bár égig hágjanak
E bűvös bájosok, még is a csillagok
Hasznát mi szintén úgy veszszük mint ők magok.
A boldogságról is így lehet itélni.
Az, a ki köz józan észszel szokott élni,
A szegény földmíves, sásas kunyhójában,
Szint olly könnyen lehet annak bírásában,
Mint a ki azt hiszi, hogy azt már elérte,
S a ki szélét hosszát, mint véli, megmérte.

   Mondják, egy időben, mellyet költ hév agyunk
Mind egyenlők valánk. Ma is ezek vagyunk!
Ma egyenlő jusunk van a boldogságra,
Lehet-e vágynunk főbb s szebb egyformaságra?
Nézd eme hegyeknek durva lakosait,
Mint vágják a követ s a nagy fák ágait.
Nem olly cifrák ezen természet fiai,
Mint Fontenelle elmés s díszes pásztorai.
Nem látjuk itt Phyllist együtt Dámonával,
Hogy egymásnak haját tűzdelnék rózsával,
S a cserfákra szépen felmetszvén neveket,
Elmésen festenék nyájas szerelmeket.
Nem, a szegény Gyuri megfásúlt kezével
Vesződik a sárba sülyedt szekerével
S Kati reggel elkezd a mezőn dolgozni.
Kénytelenek, sok port nyelvén, izzadozni,
S szüntelen munkában a nyárnak melegét
Egyaránt megvetni s a tél fergetegét.
Még is jó kedvek van, majd vígan tréfálnak,
Majd rekedt torokkal zsoltárt kornyikálnak.
Erő, édes álom, s csendes nyúgodalom
Követi dolgokat. Kell-e szebb jutalom?
Ha Gyuri Pestre megy, a város lármája
Fejét kábítja bár, szíve nem vágy rája.
A zajos örömnek zavaros árjába
Nem merűl el, vissza siet falujába.
Oda haza őtet hív szerelme várja,
S míg Dámisz sorjában szeretőit járja,
Míg drága kövekkel ragyogó szobákban
Szerelem miatt van ezer galibákban.
Hitvese ostora, szépjei bolondja,
Lángját húsz helyen is panaszkodva mondja.
Hív Cencit felváltja Phrynén, ki tőle fut,
S azt tartja örömnek a mi szűl szégyent s bút:
Gyuri addig szentűl megőrzi hűségét,
S ölelni, örömmel repűl feleségét.
Repűl, mihelyt véghez ment hosszú robotja,
S ajándék helyett csak csókját osztogatja.
Nem adogathat ő olly drága semmiket,
Mellyekkel az urak tartják szépjeiket,
Minek is e játék? Nincs szüksége rája.
Ez a boldogságnak csak külső lárvája.

   A bátor s kevély sas, felhők országában
Vígan leli kedvét lángjának céljában!
A barom a réten szeret ugrándozni;
S magához hasonló társsal múlatozni.
A kis fülemile tavasz kezdetével
Szerelemre gyújtja párját énekével;
S a szúnyog, az idő mihelyt melegedik,
Dong, s a nemebeli nyájhoz elegyedik.
Mindenik megnyugszik, nem agg elméjében.
Fő, al helyen van-e a lélek rendében.
És ha boldog vagyok, mit töröm fejemet,
Hogy egy más boldogabb felűlmúl engemet?

   Hát e Lázár, kinek a sors mostohája,
Ki, már élve, félig a férgek prédája,
A kinek mindennap könyei csorognak,
Vajjon mondhatja-e életét boldognak?
Bizony nem! De ha melly király thronusából,
Ha melly nagy kiesik szédítő polcából,
Egek boldogok-e láncon a fogságban?
Baja minden rendnek vagyon e világban.
Az udvar tengere ezer veszélyt áraszt,
Az egyház sanyargat, a vitézrend fáraszt,
A szemérmes érdem gyakran porban hever,
A bal s a jó sors is fészket mindenütt ver.
Az élet fő rende vagy alacsonysága,
A kincsnek nem léte vagy nagy sokasága,
S a gyenge vagy vén kor, mellyben éltünk részt vesz,
Sem boldogtalanná, sem boldoggá nem tesz.

   Hajdan Írus, hogy vítt gyászos szegénységgel,
Croesus sorsát látván így perelt az éggel:
Melly boldog! mint nyugszik ő halmozott kincsen!
Néki mindene van, nékem semmim nincsen.
E szók után alig hogy bezárja száját,
Az ellenség dúlja Croesus palotáját.
Elhagyják hitetlen tisztei s őrzői,
Fut, elérik, s láncra teszik kergetői.
Kincsét, ágyasait prédálják mellette.
S a mint gyötrelmének jajgat közepette,
Írust, ki pompáján elébb megütközött,
Meglátja mint iszik hóhérjai között.
Egek, így kiált fel, napom mint beborúlt!
Írus ám a boldog: én csak egy nyomorúlt!

   Mindenik hibázott és mi is hibázunk,
Midőn sorsunk miatt istennel csatázunk.
Oh, ne ámítson el a külső szin fénye!
Minden szív zárt mélység, s titkot rejt örvénye.
A mosolygás alatt sokszor bú lakozik,
Az öröm hirtelen panaszra változik.

   De hol leljük fel hát, hol a boldogságot?
Mindenütt betölti lelke a világot;
Mindenütt mutatja, de gyengén, erejét,
S mindenütt múlandó, kivévén kútfejét.
Ollyan az, mint a tűz, melly ámbár nem sejti
Szemünk, még is hevét minden testbe rejti.
Leszáll a legmélyebb kősziklák gyomrába,
Fellövelli magát a felhők árjába,
A klárisnak lángszint ád tenger mélyében,
S Szibériának is ég örök jegében.

   Az égnek bölcs keze formálván éltünket,
Harcoló sok részből alkotta létünket.
Bujdosó hajónkat hányja ezer szélvész,
Kívánság, csömörlés, esztelenség, jó ész,
Örömek cseppjei, gyötrelmek árjai,
Műszerünknek ezek a rugó tollai!
Ezekből elegyűl gyarló természetünk,
S mindnyájan azon egy fontban mérettetünk.