Az ember és a tenger
Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 21-22. szám
Szabadság embere, tengert imádni hű!
Szeresd csak: tükröd ő, hullámló végtelenje
Minthogyha parttalan bús lelked képe lenne
S ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.
Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
Szem és kar rásimul s felejti már saját
Háborgását szíved, figyelve ős zaját,
Mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.
Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
Ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
Tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
A meghitt titkokat irígyen őrzitek.
És mégis, míg a vén századok tünni térnek,
Kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
Jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
Oh örök birkozók, oh vad dacú fivérek!