Az ember és a madárka

A Wikiforrásból
Az ember és a madárka
szerző: Kis János

   Egy madarász fogott egyszer egy kis madárt,
Melly így szólott ahhoz: oh ne tégy nekem kárt;
Tekintsd könnyű s kicsinyded voltomat,
Hiszen úgy sem veheted hasznomat.
Bocsáss el, hadd legyek szabad az erdőben;
Meghálálom szép szívességedet,
S egy szép versre tanitlak tégedet,
Mellynek bizony hasznát vehetd jövendőben.

   No, mond az ember, kezdd el hát
Azt a tanulságos nótát.

   A kis madár nagy vígsággal
Illy verset mond hamarsággal:
A bölcs mint a legjobbik ló
Megbotlik néha, mert gyarló;
De még is mindég előre
Az eszét veszi kérdőre,
S ollyan min, a mi képtelen,
Nem busúl soha szertelen.

   Derék vers, az ember úgy mond,
Illyent tud akármelly bolond:
De, isten néki, elmehetsz,
Nékem hasznot úgy sem tehetsz.

   A madár mihelyt szabad lett,
Közel egyik fán helyet vett,
S így gondolkodott magában:
Ez az ember bolondjában
Az én versemet fitymálja,
Lássam, a próbát mint állja.

   Oh! így szól, s kacag reája,
Oh ostobák ostobája,
Hová tetted az eszedet.
Hogy egy csíz is így rá szedett!
Mert tudd meg, reám úgy tekints,
Tetétől talpig vagyok kincs,
Egész testem drága kővel
Teljes, ezreket érővel;
Mondhatatlan kárt vallottál,
Hogy engem elbocsátottál.

   Az ember, kit felfújt előbb bölcsesége,
Felejti kérdezni, ha ez lehetség-e,
Minden gondolatja a nagy kincsre vesze,
S úgy búsúla rajta, majd elméne esze.