Az ember, a ki hazaballagott
szerző: Thury Zoltán
Kinyilt az ajtó s a nyiláson át keskeny, de tovább mind szélesebb, végül a messzibe belevesző fénykéve ömlött ki a hóra. Aztán egy ember rettenetes árnyéka illeszkedett bele a fénypászmába s lötyögött benne, a hogy az ember dülöngött az ajtó két oldaldeszkája között. Egyszerre bennről visszarántotta valaki s ujra tiszta, ragyogó, az ajtóból kiinduló fénysáv a havon. - Hanem az ember ujra jött. Bennről kiabáltak: - Csak nem mégy Jóska! Dehogy mégy! - Valaki a karjába kapaszkodott s huzta vissza, de az ember most már erőszakos lett. Kitépte magát a másiknak a kezéből s nekiesett az ajtófélfának s aztán inkább csak magának motyogott: - Hazaballagok. - A másik ember méregbe jött: - Hát ballagj - s becsapta az ajtót.
Sötét nem lett azért. Köröskörül a messze hegyekig frissen esett szüz hó világított. Csak valamivel világosabb csipkeszerü, finom, csillogó bokrétaképen váltak ki a mezőből a fák. Az épület előtt kerítés se volt, csak épen két czölöp között guzs-sarkon járó ajtó. Amellett szoktak azonban járni, valamicskét a rendesnél nagyobb lépéssel jutva át az árkon. A domboldalon le egészen az utczáig még csak egy vityilló se volt s köröskörül meg benn a faluban is mélységes csend. Jobbra, talán száz lépésnyire a háztól szürke, komor templom, a mit mintha belesüppesztett volna a fehér földbe a tetejére rakódott hóréteg. A házoldalból, az ablakból gyöngén rávilágított a fény s ebben egy csomó jégcsap csillogott az ereszen. Mintha az orgona kisebb sipjait ideragasztották volna fel sorjába. A templomig a nagy fehér testbe valamicskét belemélyedt ösvény vezetett s onnan tovább, aztán másik ösvény egy kis házhoz a lejtő túlsó szélén. Abban a házban a harangozó lakott, ebben a nagyobbikban, ahonnan az ember kijött, a pap. Lenn a lejtő alján egyetlen hosszu utcza a falu. Kezdődik egy uriforma háznál, a minek a kéményéből vékony, magas füstoszlop ágaskodott az égre s egy nagy kanyarodónál bevégződött a malomnál. Az utcza tulsó oldalán ujra széles, füzfasorokkal keresztbeszeldelt rét következett s aztán a nagy teknő másik falaképen lankás emelkedés. A réten hosszában füzes között csavarogva folyt a patak.
Az ember az ajtótól pár lépésnyire megállott s füttyenteni akart valami kutyának, a minek ugy látszik Vipera volt a neve. Bosszankodva vette azonban észre, hogy nem tud füttyenteni. A száját nem volt képes olyan hegyesre összecsucsorítani, a mint ez szükséges a füttyhöz s a nyelvével se tudott bánni. Iszonyu nehéznek érezte. A legszivesebben kilógatta volna a szájából, hogy járja a hideg. - A fütytyel tehát nem kisérletezett tovább s belenyugodott abba is, hogy nem jön a kutya. Éppen csak szólítgatta még párszor: - Vipera, Vipera, - de aztán megindult a kis ajtó felé. A mikor már majdnem belevágta magát, félrekanyarodott s mondván: pardon, keresztül gázolta az árkot. Azon tul megállott tájékozódni s arra indult meg hirtelen, hogy a ház ajtaja újra fölnyilt. Most már egypáran jelentek meg aközben az urak közül. Az egyik a pap volt - s kiabált utána:
- Gyere már vissza. Ne bomolj.
A másik is kiabált.
- Igyuk meg a Szent-János áldását, aztán mi is megyünk.
Látták azonban, hogy megy, hát azt mondta a pap: bogaras ember s ujra betették az ajtót. Künn a havon az ember ujra megállott körülnézni s szörnyü álmosan kereste a harangozó házát. - Ahá - mondta, a mikor meglátta s megindult az ösvényen a templom felé. Hanem, hol az egyik, hol a másik oldalára dülöngött az utnak s egyszer féltérdre esett valami kátyuban. Nagy erőlködéssel mászott ki a hóból s ujra megindult. - Mindegy no, mindegy - mondta - s ujra megindult az ösvény mentén s zavaros, borgőzzel küzködő agyában az fordult meg, hogy csak a a harangozóig jusson el. Onnan aztán már könnyebben hazatalál. A harangozó kertje végén másik kert kezdődik tudnillik, léczkeritéssel, hát csak a mellett kell tartani s kijut a Dancs-féle belsőség kvadrátjáig. Annak az istállóinál fölfelé fordul, át vág a mezőn - s otthon van. Vipera talán eléje is jön. - Olyan kutya az, de olyan kutya... Sajnálta, hogy nincs körül senki, a kinek elmondhatná, hogy milyen kutya, ő maga azonban elérzékenyedett. Sürün ömlött a szeméből a könny, a hogy a kutya az eszébe jutott - s végigfolyva fakó, beesett arczán, jégcseppekké fagyott a szakállában. Rettenetes hideg volt, szurt mint a tű - s az ember gyorsabbra próbálta igazítani a lépéseit. Erre ujra elesett. Megcsóválta a fejét, a hogy félkönyökére támaszkodott a hóban s azt mondta: - Ejnye. - A mikor pedig végre sikerült fölállania, békétlenkedve indult meg. - Hát csak ballagjunk.
Mert fázott, lóbázta a hosszu karjait. Valami a hóba süppedt lomha varjú fölijedt erre s lassu, kényelmes libegéssel továbbszállott. Az ember utána bámult s lekapva a fejéről a kalapot, hessegetett. Erre azonban már csak félszemmel pislogott oda a madár. Az ember bosszankodott s feléje indult. A háta mögött kiemelkedett a rémitő fehér mező alól a hold. Óriás félgömb, a mi rárajzolta az embert az egész nagy mezőre, mintha valami félszeg óriás kapálódzott volna a havon. A madár után menve egy kicsit kitért az útból, hát megállott ujabb tájékozódásért. Jókedve támadt, a mikor. a rét alján fölfedezte a harangozó házát. - Ahá, nem futsz el - s elindult arrafelé. Azt is gondolta, hogy ott majd pihen. Mert fáradságot, rettenetes zsibbadást érzett. Minden tagja olyan nehéz és merev volt, mint a milyen nehezen forgatta a szájában a nyelvét. Hát majd ott pihen s keresztül vágott a réten.
A pihenésnek különben azért is szükségét érezte, mert egynémely dolgokkal rendbe szeretett volna jönni. Nem tudta tudniillik egész bizonyosan, hogy a postát elkészítette-e reggelre. Ugy volt tudniillik, hogy ő ötkor nézett föl a paphoz épen csak egy szóra s a postahivatalra kivül ráfordította a kulcsot. Arra már nem emlékezett, hogy odabenn rendbe hozta-e a zsákot, a mit hajnalban tovább visz a kocsi. Aztán, a mint ittak és ujra ittak, egészen elfelejtkezett a hivatalról. S éjféltájban riadt fel arra, hogy talán nincs is rendbe a zsák. Azért indult el oly hirtelen, bár érezte, hogy nagyon részeg - s most komolyan ráhatározta magát arra, hogy a harangozó kertjének palánkjához dülve, gondolkozni fog a dolgon. Addig elég, ha abban az irányban tartja magát, a merre a ház van.
A palánknál csakugyan számot vetett magával. Lassan, rettenetes ködben motoszkálva, kinban dolgozott az agya, a hogy a feje tetejének nyomása alatt emlékezni próbált. - Bágyadt szeme egyszerre felcsillant. - A lakat, a lakat volt a kezében. Onnan tudja olyan bizonyosan, mert leejtette s a felesége, a ki az asztal mellett valami gyolcsot öltögetett, odasietett és azt kérdezte: - No mi az? - Egyszerre aztán ujra elborult az arcza. A zsákra nem emlékezett. Sehogyse... Az öklével dörzsölte a homlokát s előbb jóformán csak azon gondolkozott, hogy milyen is voltaképen egy zsák. Ha tapinthatta volna akkor eszébe jut. Aztán lassan derengett valami az agyában. Most már volt fogalma a zsákról, az üresről is, meg a teliről is, hanem arra nem tudott emlékezni, hogy a postazsák a kezében lett volna. Vagy talán mégis... Hát mindegy, most már csak előre.
A palánk mellett jobban tudott sietni. Csak arra vigyázott, hogy a deszkának essék, ha eldül - s megtapogatta a zsebében a kulcsot, a mivel majd kinyitja a hivatalt. Gyufa lesz az asztalon. Vagy nem lesz? Hát már mindegy... Csak azt tudta volna, hogy hány óra van. Fogalma se volt arról, hogy mennyi ideje annak, hogy ballag s iszonyu rémület fogta el arra a gondolatra, hogy a kocsis nyitva találja a zsákot. S elviszi ugy, a hogy van. - Majdnem futott s bámulva állott meg a palánk végén. Egészen más világ tárult eléje, mint a mit várt. Nem a Dancs-féle belsőség, hanem messze egy mező, s rajta kétfelől is üres juhakol. - Hát ez mi? - kérdezte s megindult jobbra. Arrafelé tudniillik ismerősebbnek tűnt fel a világ. Most már csak abban reménykedett, hogy meghallja majd a postakocsist. A legény tudniillik keményen trombitál, a mikor megindul a felső udvarból. S most már, mintha minden lépésnél hallotta volna a trombitaszót, megállott és figyelt s aztán ujra nekivágott a mezőnek. Rettenetes nyugtalanság fogta el. Most már figyelni se tudta maga körül a tájat, csak elszorult szivvel bukdácsolt a havon. A hogy elfáradt, mintha mindég részegebb és részegebb lett volna. Érezte, hogy egészen eltompul az agya. Nem ismert meg semmit maga körül s fohászkodott: - Uram Jézus, Uram Jézus...
Egyszerre csak maga se tudta, hogy hogyan, kijutott a Dancs-féle udvarhoz. Erre megállott egyet szusszanni s megkönnyebülve sóhajtott. - Rendben vagyunk - s megindult a kerítés mellett az ösvényen, de éppen csak addig tartott az öntudata. A hogy a kerítés véget ért, ösvény kezdődött a hóban. Azon bukdácsolt s most már elővette a kulcsot is a zsebéből. Éppen hazajut s bágyadtan, a megkinzott ember kimerültségével szemeit is lehunyta egy perczre menetközben. Mintha már aludt volna, csak vitték a lábai s nem is igen bámult el azon, hogy egyszerre csak utját állotta a patak. - Motyogott magában, a hogy nézte a befagyott vizet. - Nem is tudtam, nem is tudtam... - Azt tudniillik, hogy át kell menni a patakon. - Ejnye, ejnye - s kereste, hogy hol keskenyebb a viz. Jócskán leballagott azonközben a malom felé és sehogyse merte megkoczkáztatni az ugrást. - Részeg vagyok, nem lehessen tudni, rosszul lépek... Ezt hajtotta magában s végre is mosolyogva állott meg egy füzva alatt. Magán mulatott. Hogy erre nem gondolt. A füzfa ága a levegőben áthidalta a patakot. Csak megfogja s átkapaszkodik rajta a túlsó oldalra. Hát persze, s már föl is kapaszkodott az ágra s mosolyogva, önfeledten élvezte azt, hogy hogyan hajlik lejebb és lejebb az ág. Arra se riadt föl, hogy ropogva szertehasadt alatta a patak kérge, csak eleresztette az ágat és végig feküdt a vizben. Most már az egész teste alatt betört a jég, de pár percz alatt már uj képződött a helyébe. Vékony, finom ablak - s fenn valahol a felső-udvar kapujában recsegve szólalt meg a trombita. Elindult a legény a postáért.