A lap feldolgozottságának foka

Az elveszett nyáj

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az elveszett nyáj
szerző: Mikszáth Kálmán

      Ki ne ismerné Csath Gergelyt Újfaluból... a félkegyelmű Csath Gergelyt.

Valaha okos ember volt még a juhászok közt is... pedig hát a juhász mégis csak különb rangú ember a parasztnál.

Az ilyei gróf juhait őrizte. Hej! micsoda nyáj volt az! Sem azelőtt, sem azután soha ilyen ezen a vidéken...

Hanem hát egyszer elaltatták-e éjjel Csath Gergelyt, boszorkányok térdeltek-e a mellére, lidércek csukták-e be a szemeit, vagy hogy mi történt vele?... mikor a Kaszka dűlőben volt a kosár - mert bizony nem bánátusi föld ez, kosárolni kell, hogy teremjen -, mondom, ahogy a kosárban volt a nyáj, reggel csak arra ébredt föl Csath Gergely a bundán, hogy nincs ám ott egyetlen juh sem. Valami alávaló gazemberek elhajtották éjjel az egész nyájat. A csengőket leszedték a vezérürükről s odahányták a »kosár« mögé. Még a Gergely botját is elvitték.

Elképzelni Gergely kétségbeesését. Ellopták! Mármost mit csináljon, hova legyen. Felakassza-e magát, vagy elinduljon a világba azt a nyájat megkeresni, mert ha el nem indul, bizony nyakig vasba ülteti az ilyei gróf rendeletéből a vármegye.

A felakasztás lett volna a legegyszerűbb - ha azzal megkerül vala a nyáj, de így utána kell menni, ha a világ végére is, ki kell kutatni a földkerekség minden zugát s nyomára jönni a hitvány tolvajoknak.

El is indult Csath Gergely, kereste a nyájat faluról-falura, vármegyéről-vármegyére, s mindig komorabb, sötétebb lett, mert sehol sem találta meg. Híre-hamva sincsen, akik ellopták, tán mindjárt azon módon meg is ették. De hát az a tömérdek bőr mégis csak megvolna valahol? S megszólalna, ha megvolna.

Töprengett, emésztette magát, holló mardosta a szívét: az önvád, hogy nem vigyázott jól.

S ebben az önvádban folyton sötétedett lelke is.

Egyszerre azt vette föl a fejébe, hogy azokat a juhokat, minthogy éppen Boldogasszony éjszakáján történt a lopás, a szentek vitték el mennyei bárányoknak.

Az emberek nevették, meg szánták is - de Gergely megmaradt, sőt folyton erősbödött meggyőződésében. Mert már annak úgy kell lenni és nem másképp. Hiszen ott van a zsoltárokban, meg a szentképeken a mennyei bárány, s ha ott van, azt csak mégis veszik valahonnan a mennyeiek, magától nem támad, nem nő meg, mert az égben talán legelő sincsen. Hát ott veszik, ahol találják. Százat lehetne tenni egy ellen, hogy az ő szép nyája most valahol odafönn van a mennyországban.

Aztán miért hínák a felhőket bárányfelhőknek, ha nem azért, hogy éppen akkor hajtatnak föl egy-egy juhfalkát innen a földről.

Bíró uram és a tisztelendő úr is azt mondották, hogy szegény Csath Gergely tökéletesen megbolondult a juhai miatt, hanem azt mégsem lehetett elhinni, mert bár nagyon zavarosak voltak a szemei, de olyan igazán állította a dolgot, mintha tudná, mintha meg volna róla győződve.

Nappal, éjjel mindig az eget bámulta gyanús szemekkel. Az utolsó időben pedig egyenesen felkészült az égbe.

El is indult egy sötét estén, magára szedte az ünneplő ruházatját, s amint ment, mendegélt a tejúton, egyszerre csak ott termett a »kapitány« csillagnál, mely ott fekszik, ahol a tejút kétfelé válik s írástudó emberek »hattyú-csillag«-nak nevezik.

- Jó reggelt kívánok, kapitány uram.

- Adjon isten, Csath Gergely! - mondá a csillag. - Hát hogy jöttél ide, édes fiam?

- A tejúton, kapitány uram.

- Ejnye, akasztófáravaló... majd ad neked Kacsó Istókné asszonyom, amiért a vásznát összetapostad.

- Miféle vásznát?

- Hát amit ti odalenn tejútnak híttok, azt itten az égben »a szép asszony vászná«-nak nevezik. A szép Kacsó Istókné vászna.

A kapitány megsodorintotta a bajszát rangosan, hogy ím a szép asszonyra gondolt. Tudom, bámulnak most odalenn az emberek, mert e kisodrott bajusz üstökösnek nézhetett ki - onnanról.

- Nos, mi hír a földön, édes fiam?

Gergely csak sóhajtott erre és lehorgasztotta a fejét.

- Mi járatban vagy?

- Nagy az én bajom, tekintetes főkapitány úr! Ellopták a nyájamat a pajkos szentek. Egy leereszkedő felhőben felhozták aztán ide, azért jöttem föl.

- Énhozzám hiába jössz. Én, ha ellopták sem bírom megkeríteni. Mert én semmit sem tudok, mióta a rendőrségi ügyeket kezelem idefönn. Azelőtt mindent tudtam, míg »fehér hattyú« volt a címem, de mióta kapitány lettem...

- Kihez utasítana tekintetes uram jó tanácsért?

- Csak eredj tovább a vásznon... nemsokára ott találod balra a »Szent Péter pálcájá«-t, amit ti magyarok sascsillagnak neveztek s az arabok »atair«-nak. Tudakozódj a pálcától.

- Köszönöm szépen jóindulatját.

- Szívesen, édes fiam! Járj szerencsével a juhaid után.

Gergely csakhamar megtalálta »Szent Péter pálcájá«-t. Az ám, csakhogy nem a Szent Péter pálcája volt az, de az ő tulajdon juhászbotja, ólomszegekkel szép cifrán kivert botja, melyet a nyájjal együtt csentek el.

Most már föllélegzett, most már nyomon volt.

Utána nyúlt a »Szent Péter pálcájá«-nak, de bizony úgy oda volt az ragasztva az égbolthoz, hogy nem lehetett kivenni, mert Szent Péter nyilván úgy cselekedett, hogy az igazi csillagot kivette s ezt helyezte oda hamisnak.

Szólingatta, faggatta Gergely a saját botját, de csak nem felelt, mit is felelt volna, hiszen csak nem lehet több esze, mint a hajdani gazdájának.

Ment, mendegélt megint egy darabon, mígnem a Fiastyúkhoz ére, hát lát ott egy halavány bágyadt csillagot.

Ejnye, de hitvány csillag ez, gondolja magában Gergely, hogy összegémberedett, hogy pislog; no ilyen odahaza is van a generálisok mellén.

- Hova megy kelmed, Csillag bácsi? - szólítja meg Gergely.

- Az ételt viszem a »Kaszás« után, édes fiam.

- Ejnye, ejnye, nem tudná, bátyámuram, merre hajtották az én nyájamat?

- Bizony nem tudom én. Gyanakszol tán valakire?

- Nem másra biz én, mint magára Szent Péter uramra. Mert a saját botomat kiadta a magáénak.

- Az ravasz ember, ahhoz nehéz hozzáférni. Azt tudnod kell, hogy a mennyországba csak együgyű emberek jutnak be s ezekkel könnyű elbánni, ezek észre nem vesznek semmit.

- Nagy baj - mondá Gergely s a fejét vakarta.

- Hanem tudod mit? Innen nem messze van a Berenice csillag, vagyis ahogy az égben hívjuk: a »tündér kútja«.

- Értem, bátyámuram.

- Ott leülsz és bevárod Kacsó Istóknét. Mert csak az az egy okos asszony jutott be, az is büntetésből. Ötszáz esztendeje van itt már s még ezerötszázig lesz, hogy folyton ne tegyen egyebet, mint abból a kútból merítgessen s öntözze a vásznát.

- Aztán mi haszna van ebből a világnak?

- Mi haszna? Hát arról a vászonról csepeg le nektek esténkint, reggelenkint a harmat. Bizony véknyan lesztek odalenn, ha abba találja hagyni az öntözgetést.

Gergelynek elállt a szeme-szája bámulatában; ejnye no, hogy ezt talán még a tiszteletes úr sem tudja otthon.

- Miért büntették meg úgy azt a szegény asszonyt?

- Hosszú és szomorú történet, elbeszélhetném sebtiben, de nem mostanra való. Most te csak eredj a szép Kacsónéhoz, mondd meg neki, hogy újfalusi ember vagy, ő majd útba igazít a juhok dolgában. Mert az mindent tud. Annál minden pletyka megakad.

Egész vígan ügetett Gergely a Berenice kútjához. Éppen szerencsére jött; a szép Kacsóné akkor is ott merítgetett egy aranyos vödörkével.

Módos menyecske volt, szép apró lábai, mint a fehér hattyú, hát még igéző lábikrái... rózsaszínű lett a menny ott, ahová lépett, kigyúlt, vérvörös lett, ahová nézett.

- Adjon isten, szépasszony húgom!

- Jó napot, Gergely bácsi! Hallom, hogy a juhait keresi kend. No 'iszen keresheti azokat.

- Hogy-hogy, húgom?

- Hát úgy, hogy sohasem találhatja meg. Mikor kelmed odalenn a földön van, akkor a juhok itt vannak, a bárányfelhőkkel felhúzza őket Szent Péter.

- Ejnye, ejnye!

- Mikor meg kend idefent van, akkor leereszti a nyáját ugyancsak a bárányfelhőkkel.

- Csak nem bolondult meg? Ne beszélj, lelkem, ne keseríts!

A szép Kacsóné csípőjéhez szorítá kezeit s hetykén mondá Gergelynek:

- No, hát nézze meg, Gergely bácsi.

- De nem látok ám ki innen!

- Majd lerúgok én mindjárt egy csillagot - szólt mosolyogva, s amint kisujjával meglökött egy fénylő apró csillagocskát, egyszerre lyuk támadt az égbolton... az apró csillag szállt, szállt lefelé...

Csath Gergely egy pillantást lövellt ki a hézagon, s íme ott látta elveszett nyáját, amint a ködben gömörödött.

Éppen az ilyei nádas mellett volt, még a nádasban is meglátszott birkáinak szép szelíd alakja. A víz tükre is mutogatta.

- Ott van, ahol van az egész nyáj... Két sötét alak ott hajtja, ni... Fák elfedik a nyáj elejét, de a többi, az ott legel egymáshoz bújva, harapják a selyemgyepet.

Gergely egy óriási erőfeszítéssel egyszerre leugrott az égből, ami neki baj nélkül sikerült, úgyhogy egyszerre csak otthon találta magát, az ablaknál könyökölve s kibámulva az éjszakába.

Az ablaktábla ki volt törve (vajon ki az ördög törhette ki?), a téli szél hatalmasan süvített be a csőszházba s zörgette a lombtalan ágakat.

De a juhok még most is ott legeltek.

Gergely kiszaladt mezítláb, ködmön nélkül, de amint odaért, szétfutottak juhok, juhászok...

Nem volt ott semmi, csak a köd, az az ostoba, bolond köd, mely mindenféle szürke alakokat mutogat.

...A ravasz Szent Péter hirtelen fölvitte megint a nyájat... pedig már oly közel volt hozzá a szegény együgyű Csath Gergely.