Az első virág

A Wikiforrásból
Az első virág
szerző: Krúdy Gyula
1911 (Szindbád ifjúsága és utazásai)

   
A virágcsokor, amelyet H. Galamb Irma, vidéki színésznő egy reggelen ablakában talált, Szindbádtól eredt. Szindbád tizenhat esztendős ifjú volt akkor, de a bölcs öregemberek nevelésében csaknem olyan bölcs és öreg volt, mint nevelői: Potrobányi, az öreg író és Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugdíjazott színész. Így többek között a nőkről sajátos fogalmai támadtak az ifjú Szindbádnak. Potrobányi úr csupán erős izmú parasztlányokkal és gömbölyű falusi menyecskékkel népesítette be Szindbád képzeletét, míg Ketvényi Nagy a vidéki színészet masztixszagú világába vezette be neveltjét. Csakhamar ismerősei lettek a kisvárosi színház összes hölgytagjai, akiknek nagyokat köszönt az utcán, és a színház környékén karonfogva sétálgatott a kövér komikussal. (Ketvényi Nagy a "Hársfá"-hoz címzett vendéglő kertjében, ahol a fából épített színház állott, régi emlékeit mesélgette az ifjú kollégáknak, miközben sűrűn emelgette szeméhez és orrához rendkívüli nagyságú tarka zsebkendőjét. Potrobányi úr, aki a színészettel való ismeretséget a természettől, a falutól és a falu leányaitól való eltávolodásnak bélyegezte, a "Hársfa" belső szobájában foglalt helyet, és buzgón írogatta emlékiratait.)

Nyár volt, és a színház körül szinte illatosak voltak a hatalmas hársfák. A színészek már délelőtt kugliztak, és a fagolyók messze hangzóan ütődtek a kuglizó dobjához. A nők a zöld fák alatt üldögéltek, és a napsugár pirosan tört át napernyőjükön. A női lakkcipők kivillantak a szoknyafodrok alól, és a szalagcsokrokat megmozgatta a szellő. A fabódé hátulsó kapuja nyitva volt, és a régi színlapokkal beragasztott, esőverte, barna falak mellett krákogva üldögélt a pepita nadrágos direktor.

Szünidő volt, és Szindbád nevelőivel a kisvárosban lakott, midőn is esténként az első számú páholyból csókot dobott Galamb Irma felé, midőn az a színen megjelent. A háttérben K. Nagy és Potrobányi urak üldögéltek, és a nyugalmazott színész halkan dúdolgatta az ismerős melódiákat, különösen, midőn a kar a mélyebb regiszterekben működött. Potrobányi úr állandóan helytelenítőleg csóválta a fejét, de az előadást az első taktustól az utolsóig a legnagyobb figyelemmel kísérte. És sohasem fukarkodott a nevetéssel, ha a komikus részeges figurát játszott a színen.

Egy napon aztán Ketvényi Nagy Sámuel előállott indítványával.

- Az ostromot most már komolyan megkezdjük. Holnap virágot küldünk Irmának, benne névjegyet, és a névjegyen néhány kedveskedő sor, amelyeknek megfogalmazására ezennel felkérem Potrobányi igen tisztelt barátomat.

Szindbád (ebben az időben gyakran válott arca rózsaszínűre) nevetve helyeselt.

- Talán a gyűrűt is, melyet édesanyámtól örököltem, mellékeljük a virághoz... - mondta csendesen.

- Az nem lehetséges - felelt elgondolkozva Ketvényi Nagy -, az öreg tekintetes úr bezárat mindkettőnket a gyűrű miatt. Ellenben a virágcsokor útnak indulhat.

A csokrot piros rózsákból rakták össze ("a szerelem virágai", mondta a színész), és Potrobányi úr levetette réges-régen kihízott, zsíros fekete kabátját, amidőn a melléklendő névjegy megírásához fogott. Homlokát összeráncolta, gömbölyű, kidülledt szemét többször végiggurította a szobában, mielőtt a tollat a tintába mártotta volna. Aztán írni kezdett, lassan, megfontoltan, gömbölyű betűkkel.

- Ifjú szívemet, kérem, fogadja kegyelmesen.

Kétszer-háromszor elolvasta fennhangon. Ketvényi Nagy dörgő hangon elszavalta, és Szindbád magában elsuttogta, és komolyan gondolta.

Másnap pedig elment a virágcsokor H. Galamb Irmához.



Azon az estén a nevelők a fülledt színházi levegő elől felvonás közben a "Hársfa" piros terítékes asztalához menekültek, és gyorsan parádi vizet kevertek borral. A színházi előadásnak már régen vége volt, ám a nevelők még mindig szokásos témájukon nyargalásztak: nyelvészeti kérdéseket fejtegettek. Mi a helyesebb: leány vagy lány, sőt lyány?... A zenekar régen elhallgatott, és Szindbád a fabódé hátulsó kapujánál álldogált a forró nyári éjszakában. Az ablakok nyitva voltak az öltözőkön, és odabenn, félig öltözött nők sikongva nevetgéreztek, mély hangja hallatszott a rendezőnek, és egy vékony lányhang sokszor ismételte:

- Istenem, a harisnyakötőm...

Szindbád fél szemmel bekukucskált a deszkaréseken, és lélegzetét visszafojtva, leste az öltözködő nőket. Fehér vállak, fehér térdek és meztelen nyakak jelentek meg előtte a keskeny résen, amelyben aranyosan, pirosan hintázott a lámpás sugárkévéje, de azt nem tudta, hogy kinek a nyakát vagy vállát látja. Az ütőere erősen lüktetett a halántékában, és hangyák szaladgáltak a hátában, térdében.

A lámpásra valaki piros papírernyőt dobott, és a piros fényben káprázva látta a fekete harisnyás lábakat, majd a fehér női ruhákat.

- Istenem, a harisnyakötőm - siránkozott az előbbi lányhang.

Most egy fehér gömbölyűség, egy nadrágos női alak közeledett a deszkaréshez, és a deszkához nyomódva, igazította cipője szalagját. Szindbád arcában érezte a női test szagát, és erősen beleharapott a deszkába.

Aztán csendesedett az öltöző. Az ajtót sokszor és hangosan felnyitották, púder és parfőm repkedett a levegőben, felrúgtak egy söröskancsót, és az utoljára maradott két színésznő halkan és megfontoltan beszélgetett valami nagyon érdekes dologról. A kesztyű gombja pattant, és az egyik színésznő a földre köpött.

- Pfuj - mondta -, igazán azt akarta?...

A másik halkan, bizonykodva felelt, aztán csendesen, macskadoromboláshoz hasonlóan nevetni kezdtek mind a ketten, és eltávoztak, mielőtt a lámpát lecsavarták.

Szindbád levette a kalapját, és néhány remegő, bizonytalan lépést tett a fabódé mellett... Most fehér, illatos kabátban, tollas, nagy kalapban és kezében virággal elsuhant mellette a félhomályban egy nő... A hársfák között álló petróleumlámpás megvilágította gödrös arcát és hajlott orrocskáját, valamint merészen ívelt szemöldökét.

- Kezét csókolom - mondta Szindbád halkan, gyorsan, és mereven állott, anélkül hogy eszébe jutott volna kalapját levenni.

A nő féloldalra fordult, a szeme bizonytalankodva nézett a félhomályba, és mert kissé rövidlátó volt, összehunyorította a szempilláit.

- Ah, maga az?... - kiáltott fel csengő hangon, amely úgy csillámlott Szindbád előtt, mint a folyóvíz a holdsütésben.

- Hogy is hívják? Furcsa neve van. Igen: Szindbád... Köszönöm a csokrot.

Most már turbékolt a hangja, amikor kesztyűs kis kövér kezét előrenyújtotta, és szabadon maradott fehér felöltője széjjelnyílott. Kövér, alacsony asszonyka volt, a blúza hanyagul volt a szoknyába kötve, és néhány nyitva felejtett gomb révén látni lehetett fehér ingét.

Szindbád közeledett, és gyorsan kezébe vette a kis kezet. Két-három csókot nyomott az izzadt cérnakesztyűre, és a karperecek megcsörrentek a színésznő csuklóján.

- Igen, igen - folytatta Galamb Irma -, ismerem Nagyot. Tiszteltetem... és csókoltatom - tette hozzá halk kacagással, amely úgy hangzott Szindbád fülébe, mint a gyors tavaszi eső csengése a nyugodt tó tükrén.

Aztán erősen megszorította a Szindbád kezét, kissé meg is rázta.

- Isten önnel, kis barátom.

Egy-két lépést tett, de hirtelen visszafordult.

- Talán rám várt itt? - kérdezte, és barna szemét kíváncsian nagyra nyitotta.

- Nem - felelt csendesen Szindbád.

(Később ezért a "nem"-ért kemény korholásban részesült K. Nagy Sámueltől, míg Potrobányi úr helyeslőleg kiáltozott: "Nagyon derék, így kell bánni az elkényeztetett nőkkel!")

Galamb Irma gyorsan összehúzta mellén fehér felöltőjét.

- Az este hűvös - mondta finomkodó hangon, mint a francia szalondarabokban szokás -, Szindbád úr, megengedem, hogy elkísérjen...

Szindbád - bár már tizenhat esztendős elmúlott - néha ostobaságokat mondott:

- Nevelő uraim a "Hársfá"-ban ülnek, és bizonyára várnak.

Galamb Irma kétszer is végignézett az ifjú Szindbádon, a szempillája furcsán megreszketett, és a homlokán is olyanformán mozgott egy kiszabadult hajfürtöcske, mintha a szél fújdogálta volna.

- Furcsa ember! - mormogta csendesen.

Közelebb lépett az ifjúhoz, hogy Szindbád erősen érezte ruhájának és nyakának szagát. A fehér felöltő valahol meg is érintette testét, és érezte, hogy erősen ajkához nyomódik a színésznő kesztyűs keze feje.

- Remélem, hogy holnap délután eljön hozzám uzsonnázni? - mondta csendesen és komolyan.

- Ketvényi urat is elhozzam? - kérdezte Szindbád.

Az alacsony nőcske csendesen meghintázta gömbölyű mellét, mint egy madár, aztán közömbösen mormogta:

- Ha ugyan eljön az öreg bácsi...

Megperdült, és gyors, könnyű léptekkel ment a nagy fák alatt.

A lámpafény még megcsillant kicsinyt megemelt szoknyája alatt a félcipőn, és a magas francia sarok kissé ferdének, kifelé hajlottnak látszott.