A lap feldolgozottságának foka

Az első stációnal

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az első stációnal
szerző: Kaffka Margit

       Rendetlen tömegben rohantak egy kővé fagyott szekérúton; kopasz nyírfák gallyai közt gyenge holdsarló bujkált és szikrázó téli csillagok. Botladoztak a trénvágta mély keréknyomokban, megtorlódtak káromkodva; néhányan lecsaptak az ugarföldre, úgy közelebb érni az erdőt. Buckás lapály volt az, kiálló, hegyes kórótövekkel, felvájt, letaposott szerbországi föld, hadjárta szomorú parlag. Gázoltak rajta vak futással; egy vágy, egy akarat a tömérdek egyforma ember. Bebújni, meghúzódni, összeszorulni a jó biztos helyen, avas szalma közt, az otthonos árok meleg piszkában! Pállott verem, férgek, emberszag, testvérszag… ó, csak ott volnánk már; idegen föld; mindegy: anyaöl! Az ember ledöglik, és folytatja nyomban, egyvégbe a lelketlen, mély aluvást, melyből felrázták, előpofozták, kihajszolták az imént: egy félórával ezelőtt.

       Alig üldözik őket, nagy néha sziszeg a levegő a fülüknél, s csak annál jobban vakít, vadít a bolond szaladásra – ha már benne van az ember. A réten futók közt verseny támad, mintha játszódnának. A Bagi fiú jár elöl, kiáltana, de megszakadt a lélegzete, csak visszavigyorog a többire. Furcsa: a keze-lába helyén mintha valami idegen, fagyos kődarabot hajigálna az ember; nem lehet átmelegedni. Valami befagyott pocsolyán ügyesen ugrik keresztül; Kujtor Feri, a pajtása belelubickol szegény; így elmarad. Most már győzedelmeskedve erőlködik; a keze fejét jól megüti valami visszafelé csapódó gally… lám, itt a bokrok, már itt az erdő, hála az égnek! S mintha biztonságban volna a ritkás fák közt, lassít, nagyokat fúj, bevárja a kenyerest. Most egymás mellett igyekeznek előre, kimerülten, szuszogva vagy suta kézlóbálással; a többiek, a csapat csak most töri még nagy zajjal a mogyorócserjét. Az erdőn túl már a régi fedezék. „Még jó, hogy visszakerültünk. Elmaradt tőlem a pipa!” „A, baj!” – akarja mondani Kujtor Feri, de akkor a holdvilág úgy esik éppen, hogy meglátja a pajtása kezét, amint dermedt ügyetlenül babrál a dohányzseb táján. A mundéron folt festődik, ahol éri.

– Hát téged mi lelt? Nézd meg csak a kezed!

       Bagi felemeli, elkáromkodja magát a meglepetéstől. „Véres – mi az Isten?” Semmit se érzett, zsibbadt volt rég az ökle, minden ujja a hidegtől. Hát nem gallyba csapódott az imént? „No né mán!”

– Hű a kutya istenit, de jól jártál!

– Miért?

– Mer jobb kéz, mer hifszdisztógli! Megládd, hogy hifszdisztógli! Maj főzgész a káderba a tisztikonyhán, vagy termeszted az uborkát, paradicsomot, mert van gazdasági iskolád. Most az Isten markába estél. De ne álljunk meg!

– Igen, de csorog a vérem!

– Vagy igen? – Ne a keszkenőm. A hiszplac erre jobbra le van, egy domb megett. Tudod, merre? Ne tudjad, majd én leszek az elkísérőd, legalább kapok egy kis meleg ételt früstökre. Jó lesz, pajtás?

– Jó hát, pajtás!

– Fene egye meg, tán még próbálok is szólni a doktornak megint. Most, hogy megerőlködtem, mintha jobban érezném azt a nyavalyát. Tán megszakadt bennem valami! De azért csak nem erisztenek haza.

– Hátha erisztenek – hümmögi a másik, és ügyetlenkedve babrál a kendővel, törülgeti, csudálja a vérit. Annyira szivárog, hogy meg se nézheti tőle, hol is a baj.

– Add ide hát, bepólyálom, testvér! Hej, te Jóska, ha mégis elerisztenének, mi vóna! Együtt mennénk spitájba, onnét urlaubra, egyszerre látnók meg a makói tornyokat!

– Bizon! Csak a pipámat jó lett vóna megtanálni.

       Csendesen mondja ezt, mintegy elodázón. Nagyokat gondolva ballagnak a dűlőúton lefelé. Bagi mintha átmelegedne a vére szivárgásától. Mintha lépésről lépésre térülne meg az öntudata. Hogy is csak – hazakerül? Milyen hirtelen esik az emberrel változás! Megválik innét, már távolodik a rettentő zajoktól. A zűrzavaros, veszett végsőleges világból, vak állati szófogadásból; hajszás, cikázó, mégis olyan seszínű, tompa, élettelen életből. Már biztos! Minden lépése közelebb viszi a városa fehér tornyaihoz, oda, ahol ő: ő – valaki, ember. Malmosgazda fia, sertéstenyésztő, pénzes, híres família örököse, magát tudó, szerepet vivő a fiatalságban; kívánt párti a gazdag leányok közt, noha nemigen iskolázott… És ahol ez a Kujtor Feri is, igen! – Hiszen földije, nem is veti meg, inkább ugyancsak összeszoktak volt itt a nyomorúságban. Beleakasztotta magát szegény, ő meg nem volt gőgös hozzá, minek is; nem vóna emberség ilyen világítéletidőn a rangra nézni, meg a földi állapotra! Otthon ugyan össze nem állt volna vele az utcán, mert koldushad ijafija, mindenöket elherdált, kivetett rossz pereputtyé, de hát szegény Ferus, nagyon hűségesnek mutatkozott hozzá; két hónapja múlt, hogy elválhatatlanok, szalmán, szálláson, sátorban, puszta földön. Egy falatot meg nem ettek volna egymás nélkül… Ilyen is ez a háború!

– Hej, te Bagi Jóska, ha mégis elerisztenének! Én már öt hónapja nem láttam a hazámat… Üssön bele az istennyila az én nyavalyámba is; egész kölyökkoromat elkínlódtam ezzel a sérvemmel, halálomat lesték; oszt mire sor alá kerültem, megemberelte magát. De az ilyen mindig kirepedhet, megtágulhat, igaz-e? Hidd el, nem szófiázok, de most nagyon érzem. Nem is hiszem: ki nem repedt.

– Meglehet – hagyja helyben kicsit kurtán a fájós kezű ember. A keszkenővel babrál, sehogy se boldogulhat.

– Add ide, pajtás, megkötözlek én!… Biz igaz, együtt szállnánk ki a makói állomáson. Együtt mutogatnánk a rossz plundránkat azoknak a drága lyányoknak, fene beléjük!

– Ugyan mit fantáziálsz; de rád jött! Azt gondolod, mindjárt tucatjával szaladnak utánunk!

       Azt akarta mondani: „utánad”; csak elharapta a szót. Tűnődve, kedvetlenül mustrálgatta a félhomályban a másik bakát.

– Az is igaz, hé – nevetett az ártatlanul –, hogy ebbe a tetves, rohadt katonabőrbe még rosszul lenne tőlünk, ha látna Isten képire teremtett lányféle. De maj kitisztálkodunk, leszedjük a pofánkról a szőrt, kinyaljuk magunkat. Hej, ha igaz lehetne! Micsoda badár legények leszünk mi otthon! Hiába legyen hős az ember?

– Hagyd el mán, hé! Azt gondolod tán, hogy Makón is más lett a világ, amér itt háború van? – A másik elhallgatott; furcsán, sandán nézte meg egyszerre oldalvást Bagi Jóskát. Mintha megérzett volna valamit; kijózanító, hideg, nehézkes dolgot, ami lassan közéjük csúszik, ahogy a kövér tanyák, gazdag lapályok, zsírtól csöpögő kémények errébb kerülnek – a két elválhatatlan katonabajtárs közé. Már-már elfelejtett, régi keménységek; ledobott terhek: élet, ranglétra, pénz, dölyf, hunyászkodás; tehetetlen törvénye a rendes, folytonos világnak, melyről azt mondják: béke.

       Hallgattak. Bagi Jóska lelke rohamosan tágult a pitymallat felé. Ő már biztos volt; sebesült, hazatart. Már látta széles tornácos házukat, fehérre súrolt padlós szobáival; a nagy szérűs udvart, a jászlakat, a pajtákat. Az új vetőgépet hogy tették el vajon; nem eszi-e a rozsda? Van-é kukorica elég az állatnak, hogy most az ember is azzal él? Minap egy kártyán panaszolta a húga, hogy szűkiben vannak, nem kapni, korpa is fogytán; aj, micsoda kár lesz, ha nem lehet végig felhizlalni azt a sok gyönyörű disznót! Az a tavalyi bécsi kupec biztos, hogy mánis les rájuk, elámítja a szegény nőket, anyját meg a két leányt; felhízottan, olcsón elpocsékolják neki. Csak addig ne, amíg ő hazaér, vagy valami spitályba, onnét majd sürgönyöz haza. Át is kéreti magát a makói kórházba; biztosan sikerül, hiszen a városi főjegyző rokon hozzá, másodunoka. Egy nagybátyja meg orvos, az otthon dolgozik a vöröskereszt kórháznál. Ha egy kicsit hidegen vannak is vele, mert gőgös a nyavalyás arra a rongyos diplomára, a felesége meg úgy adja az úriasszonyt, mintha kalapba született vóna, nem paraszt anyától; de azért azt megteszik, hogy őtet kikérje a kórház; egy szót kell szólni az anyjának. Ha hilfsztauglich lesz csakugyan, tán még fel is mentik protekcióval: jön a tavasz, nyár, ha ugyan még eltart a háború; kell a kenyér az országnak, de a kenyeret ők termesztik, a zsírt is, a húst, a tojást, a tejet; náluk van a kincsesbánya. A gazdaság pedig férfi nélkül van, idestova, bátyja orosz fogoly, a sógort is viszik, a másikat most sorozták; hát miért ne hagynának otthon egy hilfsztauglichot! Azt mondják, akinek cséplőgépe van, jobban felmentik. No hát vesznek egy cséplőgépet; majd megtárgyalják most az anyjával! Hej, csak minél hamarabb kecmeregni kifelé most már innen: ebből a setét homályból, zajdából, bolond, véres vakparádéból; háta megett hagyni az egész háborút minden emlékével, megaláztatásával. A bakaköpönyege zsebében mégis ott érezte a naplót: keményfedelű kis füzet, benne ceruzás írás, formás, iparkodó betűkkel: „Emlék szerbiai kálváriámból” – ez a címe. Ezt nem hiába írta a gémberedett kezével, ezt felolvassa otthon, hadd ríjanak; még az unokái is őrizni fogják. Nagy különbség mégis, például az ilyen, mint ez a Kujtor Feri; tisztességesen írni se tud szegény. A hazulról kapott lapjait is vele olvastatta. Bár hisz, igaz, mire az ilyennek a műveltség? Ennek nincs mirűl könyvet vezetni, összeszámlálni sincs mit, ha csak a tetűjét nem; vagy teszem idővel városi esküdt, tanácstag, efféle – az ilyen koldusmaradékból úgyse lehet soha!…

– Ott világít mán, Jóska; a lesz valamelyik a két házikó közül a domboldalba! – igazítja Kujtor Feri halkan, szinte félénken. De milyen nagyot is hallgattak így egymás mellett az úton! Ezelőtt több beszélni valójuk akadt; keltükben-fektükben, rasztolva, menetelve; bizony el nem hagyták egymást két hónap óta. Bagi valami kényelmetlent érez, a torkát köszörüli.

– Van itt a bródszakomban kétszersült, meg egy kis vége hazai kolbász is, hé, nem ennéd meg?

– Köszönöm, Jóska, nincs mán gusztusom!

       A kötözőnél sokan sürögtek a fakó téli derengésben. Három doktor a pitvar előtt, teljes rüsztungban veszi sorra a könnyű sebesülteket; néhány súlyossal most csikordul ki egy nehézkes trénszekér. A hilfszplac is elkészül innét sietve; tán hátrébb, fedettebb helyre; a bandázs felpakolva, a lovak szerszámban. Meleg ételnek híre sincs, csak valamelyik szolga főz két árva tojást egy padkán spiritusz-masinán; ég a tudója, honnan kerítette. A doktorok egy korty pálinkát isznak, sebtivel járnak körül, gyorsan akarnak végezni; menni. Bagi Jóska kezére csak legyint az öregebbik; int egy szanitécnek, kösse be az. Pedig most látni csak: a gyűrűs ujj töve ellőve, úgy fityeg egy darab bőrön az egész; majd lemetszik a kórházba… Ezen egy kicsit megdöbben, szokatlan neki a gondolat; hogy is lesz; nyomoréknak híják-e már ezután? Míg bugyolálják, észreveszi, hogy egy fiatalabb doktor ugyancsak gyomrozza egy zsúp szalmán Kujtor Ferit; nyöszörgését is hallani, egy fojtott, rövid kiáltását; odaintik az ezredorvost, tárgyalnak rajta; majd úgy rémlik: Ferit valahová előbbre viszik. Az ám, a szekérre segítik fel; még majd azon viszik! Na né mán, hát csakugyan nyavalyás a boldogtalan! Baj történt volna a sérvvel? Hát persze, oly nagy bolond szaladásban, mint a mai! De mit is legénykedik az ilyen?! Olyan zöld is volt ennek mindig a képe, nem is csoda, gyerekkorból jön az ilyen; tán ciberén éltek otthon meg almás ételen örökké! No, de hogy most el se köszönhetett tőle; pedig hát összeszoktak, annyi igaz, nem volt itt más makói gyerek. Hát persze a háború: az háború; nem számít… Most már biztosan más kórházba kerülnek, mert Ferit leadják a szanitécanstaltnál, tán még kórházhajóra is rakják a súlyosokkal; ők meg gyalogosan masírozhatnak még egy darabig ezeken a pocsék rác utakon, étlen-szomjan. Azt beszélik itt: jó, ha estig valami állomásra találnak, hogy felvegye őket a vasút! Hej, még nincs vége a kálváriának!

       Mégis, hogy szegény Feri így elillant mellőle – egy adjonisten nélkül. De tán még jobb is így! Hm, ilyen is ez a háború!