Az első fog
| Az első fog szerző: Mikszáth Kálmán |
Az első fog, amelyik kinő...
A kicsike nagyon nyugtalan, homloka forró, lázai vannak. Lábacskáival erősen rugdalódzik, sokat sír és keveset eszik. Csúnya grimaszokat vág a mamára, a dajkának még a képét is megkarmolja, semmivel se lehet kedvében járni. Istenem, valami baja van!
Aggódva állják körül picike ágyacskáját. A dada édes, megolvasztó hangon zsongja az altató dalokat, de azok se hoznak álmot a szempillákra. Szórakozott, oda sem hallgat; hiában hangzik:
»Arra szaladt egy egér, kis egér.«
Hiába tanítják a pacsi-ra, amin mindig nevetett ezelőtt, hogy »keresztül-kasul, könyököm, szúrom pacs...« - semmi sem hozza vissza mosolyát, vidámságát.
Oda van, beteg lett. Az angyalka kiköltözött belőle, csak a zsarnok maradt meg benne. Trémában tartja az egész házat. A játékszereket a földhöz paskolja, a gügyölgető hízelgésre ráncba vonja a homlokát, mint egy akadémikus.
Eleinte azt hitték, hogy csak mérges, mert ő maga még nem tudja előadni, mi a baja, de lassan-lassan rájönnek, hogy beteg s szaladnak az orvosért.
A mama már künn az udvaron várja nagy aggódva a doktor bácsit, akármilyen sebesen jön is, ki van téve annak, hogy összeszidja gondolatban ezerszer: Hol késik? Mért nem jön? Igazán rossz ember. Nincs lelke annak az embernek! Ez már sok - ez már nem szép tőle - s több effélével.
A doktor megérkezik végre.
- Siessen, siessen kedves doktor, az isten szerelméért siessen... s mentse meg nekem.
- Ki beteg?
- Ő.
- Miféle ő, asszonyom?
- Hát ő, - a mókuska! Ah, istenem! - s fuldokló zokogásban tör ki az édesanya.
A doktor egyszerre maga is komoly arcot vág, s ünnepélyes arccal és léptekkel siet be a szentélybe, hol ő van most. Megnézi, körültapogatja s azután édesdeden fölkacag.
- Oh, oh, asszonyom! Hiszen csak a foga jön! Az első fogat fogja megkapni...
- Micsoda! - kiált fel a kismama, egyszerre átcsapva repeső örömbe. - Foga lesz neki, igazi foga lesz? Halljátok - kiált fel gyermekesen -, a mókuskának foga lesz. Egy foga! Ugye, hogy csak egy foga lesz eleinte?
Csengő kacajjal szalad oda s összevissza csókolja a kis bimbót:
- Oh, te kis mamlasz... de furcsa leszesz... jaj, de csúnya leszesz... no, ne sírj, hát... jaj, de gyönyörű leszesz azzal az egy fogaddal!
Ez az első fog - amelyik kinő...
De hát az első fog - amelyet betesznek!
Ennek is van története.
Az ördögbe is, a menyecske még elég csinos. Az udvarlók (mert vannak még s szükség, hogy legyenek is) váltig azt állítják, hogy fiatalodik, s igaz is, hanem...
Kimondjuk, - vagy ne mondjuk?
Ejh, mondjuk ki, hogy mire a kicsikének valamennyi foga kinő, addig a mamának egyszerre csak oda lesz az egyik foga.
Micsoda nagy baj ez most már! Az asszonyka egészen beleszomorodik. Meg-megáll a tükör előtt csüggedten, bágyadtan s elnézi magát aggódva, reménykedőn.
Nem, nem, semmit sem változott. Éppen semmit. Megnyugodva fordítja tekintetét másfelé.
És mégis ott motoszkál fejében, hogy úgy rémlett neki, mintha az arca beesett volna, mintha gödröcske termett volna egy helyen, s nem ám olyan szerelemgödröcske, melybe a férfiak szíve belepottyan, hanem olyan, mely a fog hiányát jelzi. Rettenetes dolog ez!
Előszámlálja elméjében ismerőseit, barátnéit. Most jut először eszébe, hogy nini, hiszen Belényesinével egykorúak s az már valóságos öregasszony, hát Kajáriné, Bártányiné!... Ezek is már hanyatlottak, pedig... Uram, ne vigy a kísértetbe, fiatalabbak őnála.
Hanem iszen vannak hízelgő példák is. S nem is kell elmenni értük egész Ninon de Lenclos-ig. Ott van Kuruttyosiné, ötven éves s még mindig helyre menyecske, Belérné túl van a negyvenen s még kisasszonynak szólítják a bálokban...
Ki tudja, mit csinálnak ezek, hogy olyan tartósak. Tudnak tán valami szert, ami zománcot ad a szemeknek, üdeséget a bőrnek?
El-elmereng, hallgatagabb lesz férfitársaságokban s gyanakodóbb az udvarlóiban. Sokszor sóhajtoz. Vajon ki után, vagy kihez? Bizonyosan Török Józsefhez (Király utca 7. sz.). Ő a hervadó asszonyok védszentje.
S éppen olyan, mint minden más szent; segíteni ugyan nem tud az emberen, hanem akinek az örömet okoz, hogy őtőle várja a biztos segítséget, annak nem rontja el az örömét...
Igen, igen, küzdelem az ember élete. Küzdeni kell minden ellen, még az öregedés ellen is.
A fiatalasszony gyakran áll meg a Váci utcában a fogkirakatok előtt. Érdekelni kezdik.
Eleinte még borzad tőlük. Ki tudja, kinek a foga, ő bizony utálná a szájában hordani. Pfuj! Fel nem foghatja azokat az asszonyokat, akik ilyesmire vetemednek.
Hanem fogas kérdés ám ez a fogkérdés. Nem egyhamar megy ez ki a fejből; gyökereket ereszt ott éppen, mint egy valóságos fog.
Az eszme érik és mindig kevésbé visszatetsző.
Egy napon csak azon veszi magát észre a menyecske, hogy ott áll a fogorvos ajtaja előtt, reszkető kézzel nyomja meg a csengettyűgombot.
Az átkozott szerszám élesen cseng benn, majd csikorog a kulcs az ajtózárban belülről.
Szíve hangosan dobog - nincs visszalépés többé.
A szép asszonynak másnap már megvan valamennyi foga. Eleinte bosszantja az idegen jószág, de végre is rájön, hogy a mások foga is jó arra, hogy a mások szívét megharapja, - nincs semmi kívánni valója többé.
Az idő egyre múlik-múlik, az idegen fogak folyvást gyorsabban szaporodnak, mígnem jelentékeny majoritást képeznek a száj mindkét padlásán.
S miután a csinált majoritás tudvalevőleg nem népszerű, a menyecske végre belenyugszik a legborzasztóbb állapotba - hogy ő »néni«. Nem szeret többé, lemond. Az idegen fogak úgy néznek ki szájában, mint a fényes bútorok az ócska házban.
Sehogy se kvadrál össze, s még tán következetlenségbe esnék, ha úgyis ki nem kellene hurcolkodnia - a temetőbe.
Az ember igazán egész életében a fogaival bajlódik, kivált ha az ember asszony. S nagyon nehéz kitalálni, hogy melyek inkább: az ideiglenesek, az igaziak-e, vagy a csináltak?
De ne feszegessük ezt a kérdést: újabb időben a rossz modorhoz tartozik a fogakat piszkálni.