Az elítélt műítész
| Az elítélt műítész szerző: Bálint György |
A büntetőtörvényszék becsületsértésért pénzbüntetésre ítélte Janovics Andrást, a Pesti Napló kritikusát, mert rossz bírálatot írt egy regényről. Az ítélet érdekes, elvi jelentőségű, és valószínűleg visszhangja lesz az egész irodalmi világban. Úgy tudjuk, Janovics az első kritikus, akit bírálata miatt elítéltek. A regény pedig, amely miatt elítélték, nem az első regény, amit levágtak. A két számarány közötti távolság teszi tehát különösen érdekessé az esetet.
Érdekes még az ügyben az is, hogy kihallgatták a perben az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács szakértőjét, aki megállapította, hogy a regény értéktelen, és a bíráló nem lépte túl a jogos kritika határát. A törvényszék meghallgatta a szakvéleményt, de nem fogadta el. Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél – úgy látszik, így gondolkozott a törvényszék a vádlott kritikusról. A műítész ítélt, és elítéltetett. Reszkessenek ezután a kritikusok.
E sorok írója maga is szokott kritikát írni, mélyen együtt érez elítélt társával. Mindketten tudjuk, hogy kritikusnak lenni nem a legkellemesebb mesterség. Az írók sokan vannak, a kritikusok kevesen. A túlerő lehengerli őket a könyvek tömegével. Ijesztően sok könyv jelenik meg, napról napra többen írnak. Írnak és kritikát követelnek. A bíráló egy-egy kezdetleges műkedvelő tákolmány elolvasása után szívesen adna amnesztiát, „szúnyogra nem lövünk ágyúval" elv alapján. A szerző azonban nem ilyen elnéző. Ő nem ad amnesztiát a kritikusnak. Ragaszkodik a nyomtatott bírálathoz. Naponta megjelenik a szerkesztőségben, ír, telefonál, közbenjárókat küld, könyörög, sürget, fenyeget. „Inkább vágjanak le, csak írjanak rólam" – mondja elszántan. Mit tehet a kritikus, akinek nem engedi meg, hogy kíméletesen hallgasson? Enged és levágja. Legtöbbször nem annyira, mint megérdemelné. Hiszen még kezdő, és különben is, szúnyogra…
Ez a mostani gyakorlat. Hogy mi lesz ezután, azt, őszintén szólva, nem tudjuk. A mai ítélet után a kritika kezd veszélyes mesterséggé válni. Ez az ítélet nem kevesebbet jelent, mint hogy a bíráló bűnt követ el, ha egy rossz könyvről őszintén megírja, hogy rossz. A kritikus a közönségnek ír, felhívja figyelmét a jó könyvekre, és figyelmezteti, hogy a rossz könyveket nem érdemes elolvasni. És ezt ezentúl nem szabad? Megdöbbenünk. Mi a teendőnk tehát? Írjuk a rossz regényekről is, hogy jók, és a nagyon rosszakról, hogy egészen tűrhetők? Hazudjunk? Nem értjük ezt az ítéletet. Tiszteljük a bíróságot, és tiszteljük a rendet. De tiszteletet kérünk az írás és a vélemény szabadságának is. Szabadság nélkül nincs rend – szabadság nélkül semmi sincs.
Főképpen kritika. A szabadság megvonása a kritika halálát jelenti. Ho1 van az a fórum, mely megállapítaná, hogy meddig szabad a bírálónak őszinteségben elmennie? Lehet, hogy még ezt is megérjük egyszer. Az is lehet, hogy akad még hatóság, amely listát készít azokról a jelzőkről, melyeket a bíráló használhat. Ilyen hatóság talán akad, de olyan olvasó sohasem akad, aki elhinné az így írt kritikát. A közönség máris bizalmatlan a kritikával szemben: túlságos engedékenységgel gyanúsítja. Ha most még a bíróság is közbelép, és ítéletekkel tiltja el a kritikusokat attól, hogy megírják a véleményüket, a közönség nem olvas több kritikát, és ennek elsősorban az írók vallják majd kárát, mert a legtöbbjükről nem szereznek majd tudomást az olvasók.
Ilyen veszélyeket hordoz magában a mai ítélet. Az utóbbi években megszoktuk már, hogy a kritikai szellem gyanús, és hogy a legtöbb rossz intézményről tilos megírni, hogy rossz. Most már, úgy látszik, a regényeket is csak hódolat illeti és nem bírálat. Lassanként minden és mindenki hatósági védelem alá kerül – csak a szabadság nem.
Forrás[szerkesztés]
- Lásd a vitalapot!