A lap feldolgozottságának foka

Az egyetlen gazember

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az egyetlen gazember
szerző: Mikszáth Kálmán

       Szíves házigazdám beküldte értem a kocsiját a vasúti állomásra, és a sógora is velem jött. Az magyarázta, mutogatta, ami nevezetességet a vidék nyújtott: a kótaji szépasszonyokat, meddig terjed a Nyírség, honnan kezdődik ismét az Alföld, mi az a nagy halom ott balra? Hát ott bizony jó Szabolcs vezér alussza örök álmát.

Ezalatt a négy ló sebesen vitte a kis szekeret a küllőket csapdosó homokban, s a magyaros arcú kocsis vígan pattogott ostorával.

- De jó kocsis ábrázat! - szóltam útitársamnak.

- Ritka becsületes ember a János. Rá merném bízni a lelki üdvösségemet. Maga a megtestesült tisztesség ez az ember. Huszonnyolc esztendeje van már a családomnál.

- Huszonnyolc esztendeje! - mondám csodálkozva. - Ez maga elég bizonyítványnak. És szakadatlanul önöknél van?

- Csupán egy kis megszakítással: amíg Munkácson ült.

- Mit csinált Munkácson?

- Ült. De csak négy esztendeig. Kijártuk neki a kegyelmet.

- Aztán miért került oda?

- Emberölésért.

Egészen elsötétedett az ábrázatom. Kísérőm észrevette, és sietett elmondani a többit.

- János a legjobb szívű ember. Valóságos bárány. De a bor ördöggé tesz. Megesett rajta a szerencsétlenség. Korcsmai verekedés közben csapta halántékon Nagy-Bajmóczi Gábort...

Erre a névre visszafordult János és mennyei derültséggel tette hozzá:

- Pedig úgy szerettem, tekintetes uram, mint a tulajdon testvéremet. De hát ő volt a hibás, kötekedett velem.

Otthon aztán a háziasszony mutogatott meg mindent. Kedves csevegő. Pompásan poentírozza megjegyzéseit. S annyi mindenfélét tud elmondani a virágjairól, s oly szellemesen, hogy el lehetne hallgatni egész nap.

- No, nézze meg ezt a cifra sást. Mekkora bokor, s mégis ahány fűszál, mindenik más mustra, egyik se hasonlít a másikhoz.

- Csodálatos. Én ezt még eddig nem vettem észre. Pedig megfordítja teóriámat az emberekről. Az emberek közt éppen a cifrák mind egymás képére ütnek.

- Ne bölcselkedjen... Nézze meg inkább a dinnyéimet.

- Az ám. Igen szépek. Ügyes kertésze lehet.

- Az egy csodaember, uram... ritka becsületes férfi... több, nagy jellem. Úgy tiszteljük, mintha a famíliához tartoznék. Gyerekkora óta van nálunk. Itt nőtt fel, az apám házasította meg... bár ne házasította volna.

- Miért? Talán rossz felesége van?

- Igen - szólt elsötétülő arccal. - Olyan rossz volt, hogy - megölte.

- Micsoda? Megölte a feleségét?

- Meg - mert az meggyalázta őt. Megölte, aztán megsiratta a börtönben. Még most is gyakran elvonul a nyárfák alá, ahol azelőtt együtt ültek, s hangos sírása betölti az egész parkot, s elhallgattatja az éneklő madarakat, nagy darabon. Oh, ritka jó szív az öreg »Pali bácsi«.

- De asszonyom... útközben azt hallottam, hogy a kocsis is gyilkos volt.

- Oh, a kocsis? Azt ne bántsa ön. A kocsis is nagyon becsületes ember.

- Meghiszem... de mégis nagyon különös, asszonyom, hogy itt minden becsületes ember a gyilkosságon kezdi.

Háziasszonyom mosolygott.

- Persze hogy furcsa... s ha ön most külföldi újságíró lenne, képzelem, milyen borzasztó cikket írna a magyarokról, ahol a gyilkosság mint különös virtus, a közbecsüléshez vezet. Míg ellenben mint magyar ember...

- Mint magyar ember, igenis meg tudom érteni ezt a dolgot. Vannak, lehetnek gyilkosok, akik becsületes emberek, akiket még szeretni is lehet.

Azután az ebédnél tovább szőttem a háziúrral ezt a témát.

- Mégis szép dolog az, hogy olyan soká szolgálnak itt önnél a cselédek. Semmi se dicséri oly nagyon a gazdát, mint ez!

- Nem mindig a gazdát, uram. Higgye meg, többnyire a cselédet. Legalább az én embereim mind talpig jóravalók. Húsz év óta egyetlen gazember akadt csak köztük, akit el kellett csapnom.

- Hát ez ugyan mit vétett?

- Sok galibát csinált. Mindig árulkodott a többire.

No, ezen csodálkoztam volna még csak aztán, ha német lettem volna.

De nem vagyok német, hát belenyugodtam könnyűszerrel a világnak ebbe a sorjába.

Mikor másnap elhagytam a kedves családot, újra ott ült az egyik gyilkos nyájas arccal a bakon, a másik gyilkos pedig egy kis virágcsokrot szaggatott számomra... s amint letépett egy-egy rózsát, gyöngéden, részvéttel nézett rá, mintha sajnálná, hogy le kell szakítani a tövéről... mert talán ki tudja... fáj az vagy a rózsának, vagy a tövének...