Az egyedülvalóság estéje
szerző: Aszlányi Károly
Hálisten, a városon kivül rekedtem, kertek alján
sivító vonat, csörömpös sorompók mögött, hol
rohadt vizek terülnek, éjidőre várva
béka pöffeng, bíbic visongat a kórón, álomba
mártván lenge fejét; vonatfütty rikkan,
tücsök zizeg, cseng, de néha vizi csönd iringál
s ájult magasból halottraváltan csüng a
hold.
Kertek alól üvöltöm vénülő
bánatom. Mezőkön jártatom, vadvízbe
mártom, felhőkre kenem, mégis mindig
velem van. Száguldó vonat farkára
akasztom. Mégis mindig velem van. Kertek alól
üvöltöm hűséges bánatom. Bejár vagy hét mezőt:
visszajön megnövekedve. Mint őrült trombitás
takarodója, reccsen. Felveri a vizeket, szilánkra
repeszti a csöndet s neszelést. A hold ijedten ébred s
menekül.
Akkor elzuhanok holt füvek felett, az
egyedülvalóság estéjén anyám
tejére visszavágyva
síró póznák fölé zuhanok, lábad nyoma fölé;
s reménytelenül kereslek, Kedves, mindörökkön.