Az egri leány
| Az egri leány szerző: Arany János |
I
Kassa mellett, egy fölvárban,
Tivornyázott a cseh rabló;
Ordas új bor a pohárban:
Hozzálátnak ketten-hárman.
Szólt az egyik: ez fölséges!
Szólt a másik: milyen édes!
Boldog ország, áldott ország,
Melynek földje ilyen bort ád!
Szóla Telef, zord vezérök:
«A keservét! hisz ez méreg!
Semmi tűz a rossz csigerben:
Lőre volna ez Egerben.
«Egri püspök nagy pinczéje
Drága borral teljes-teli:
Szegény csehet nem sziveli,
De a lengyelt vendégeli.
«Lóra tehát, indulóra!
Fel, borinni, víg leventék:
A pap, a csap adja mindég,
Kevés neki annyi vendég.»
S mint a holló, mint a felhő,
Mint az árnyék, mint a szellő,
Oly sötéten, annyi zajjal,
A zsiványhad messze nyargal.
II
Egri leány ablakára
Rászállott egy kis madárka,
Koczogtatja, veregeti,
Esdekelve így szól neki:
«Nyiss ablakot, szép leányzó!
Hideg szél fú, esik a hó,
Fázom itt a ház ereszbe':
Nyisd ki hamar és ereszsz be.»
«Nem eresztlek, ki sem nyitom,
Mert egyedül vagyok itthon;
El is űlt már a jó madár,
Bagoly az, ki éjszaka jár.»
«Nem vagyok én csúnya bagoly,
Inkább tőrbe esett fogoly,
Szerelemnek hű madara:
Szeretődnek édes szava.»
«No, ha az vagy, jer, hadd látlak:
Szegény madár! bebocsátlak;
Fázol úgy-e, reszketsz igen
Odaki, a nagy hidegen.
«No, ha az vagy, jőj be onnat:
Kinyitom az ablakomat,
Az ajtómat, ablakomat...
Melengető két karomat!»
III
Rozgonyi püspök palotája nyitva,
Négy sor ablakkal kivilágosítva:
Magyar ott a lengyelt szívesen látja,
Új ismerőse, régi jó barátja.
«Éljen Ulászló! Hunyadink is éljen!»
Rá zene zendül, ropog a dob mélyen,
Rá zene zendűl, kehely összecsendül;
Magyar és lengyel deli tánczra lendül.
«Hej, ti vitézek, koszorúsdi tánczban
Vér foly az utczán, foly a vér a házban!
Ég a város!... tüze messze lángol,
Négy szögletjén ide is világol.»
─ Hol az én kardom? ─ hol az én nyergem?
─ Paripámra ki tud igazitni engem? ─
Az enyém damasz volt ─ az enyém skárlát ─
Besenyő lovamnak sose láttam párját.
«Hej! ma vitézek bottal az ebre!
Másszor ülünk már puha szép nyeregre!
Ki lovon, ─ ki gyalog, ─ ki, ha épen mászva...
Mert a veszély már itt van, a házba'.»
Csörren az ablak, bezuhant az ajtó,
Szép piros bortól iszamós a padló,
Szép piros vértől sikamós a padló:
Odabent a cseh, odabent a rabló!
IV
Mi zuhog, hallod-e? - Szilaj szél zugása.
Mi dobog, hallod-e?" - Kebled dobogása.
«Jaj, ne menj ki Lászlóm, jaj, ne menj ki szentem:
Valami hidegség úgy borzogat engem!»
«Hogyne mennék, édes? majd itt ér a hajnal;
Gerlicze szivedet ne rémitse a zaj:
Katonák az utczán, Lengyel László népe,
Simon püspök bora nem fér a fejébe.»
Kimene a legény, bár ne tette volna!
Szíve meleg vére kiömölt a hóra,
Szétfröccsent az útra, a küszöb kövére:
Egy csepp a leányzó fehér kebelére.
És mint a sebes tűz, az az egy csöpp éget;
Érez a lány szíve csoda melegséget:
Szeretője keblét amely átalverte,
A vasat, a vasat kézből kitekerte.
S ki látta valaha, villámlani télben?
Fegyver csillogását fekete éjfélben?
Galambot marókkal víni, verekedni?
Gyönge szűzi karról piros vért csepegni? ─
Sok pribék esett el egyenetlen harczon,
De az egri lányból sem lett egri asszony:
Messziről egy dárda hű szivét bejárta,
Fehér köntösében odarogyott szépen
Kedves halottjára.
V
Fut a rabló megrakottan,
Nyomja vállát súlyos préda;
S a bitang nép, a sok czéda,
Veszekedik a lopotton.
De a magyar lóra pattan,
Követi sok bátor lengyel:
«No s vitézek, hát e szenynyel
Mi legyünk-e az adósok?»
Jó lovagok, hű csatlósok
Hogy elérik a pribéket ─
No hiszen, cseh, jaj most néked!
Mért születtél e világra!
Nem akadnál most az ágra
Gyalázatnak czímeréül,
Varju holló ételéül,
Ország utja közelében. ─
Itt is, ott is, minden lépten
Maradoz a védtelen cseh;
A ki futhat, nagy szerencse:
De kevés már aki futhat.
Maga Telef sem lel útat
Kassa mellé, a felvárba:
Körülfogva, mélyre zárva
Bünhödé meg az elmultat.