Az egér

Az egér szerző: Thury Zoltán

                                              I.

A Repcze-utcza künn van majdnem a város végén s csupa szegény ember lakik benne. Kicsi az egész, alig néhány ház, meg egypár üres telek, telve burjánnal, szeméttel, korhadt, félig bedőlt kerítésekkel a gyalogjáró mellett. Kiizzadt, kormos lakatosok, kovácsok, nyakig meszes kőművesek mennek végig rajta esténkint hazafelé, az asszonyok künn várják őket a kapu előtt, mezitlábos, gatyás gyerekek játszanak a porban s megbámulják a tisztességesen öltözött embert, mint a csodát. Szomszéd minden család. Átjárkálnak egymáshoz, a fiatalok összeölelkezve sétálnak vacsora után le és föl az utczán, a férfiak is együtt színak még el egy pipa dohányt s az asszonyok tereferéjét végighordja a szél az utczán egyik sarokháztól a másikig, mig az utolsó lámpással együtt csendes zsongással kialszik az élet. Még itt-ott elszomorkodik egy-egy legény a sipogó harmonika mellett, de azután legyőzi az álom s a munkás emberek nehéz szuszogásával alszik el az egész utcza.

Valósággal felfordult a csendes utcza egész rendje, a mikor hire ment, hogy egy igazi tekintetes asszony jön ide lakni. Egy hivatalnok ur özvegye fogadta ki az uj fertályra az egész Farkas-féle házat. Ez a ház eddig is bérbe volt adva, de néha két-három családnak is, mert négy szoba volt benne. Előbb csak homályos hirek keringtek az uj lakóról. Némelyek azt mondták, hogy nem is igaz az egészből semmi. Ezt maga Farkas ur czáfolta meg, mikor felmutatta a szerződést. A sok kíváncsi ember belebámult a papirosba, de nem igen lettek okosabbak ezután se, mindössze az uriasszonyság nevét tudták meg belőle : Szoboszlay Pálné. Némelyik ismert névről Szoboszlayakat. Az egyik valami irnok volt a megyénél és vagy tiz esztendő előtt halt meg, hanem azt talán mégis Károlynak hivták. A másik Pál volt, de szörnyen nagy ur, valami biró vagy mi, - bizonyosan idegenek lesznek. A Repce-utczában az uraság felől még mindég nagyon homályos fogalmuk van az embereknek - szóval, majd elválik, csak türelem.

Egy napon beköltöztek az uj lakók, Szoboszlayné és leánya, Berta. Két kocsin elfért minden holmijuk. Az asszony kissé megkopott fekete ternó-ruhát viselt, a leány pedig sima szürke köntöst. Hamarosan berendezkedtek s harmadnapra már megjelent a szobaur is. Magukkal hozták a korábbi szállásról, ugy mondták, hogy nagyon jó, ha két gyönge asszony mellett mindig van egy férfi. Ő is szivesen jött.

A kis utczának pedig semmi szenzácziója sem maradt a beköltözés nagy napja után. A Farkas-féle házban csendes, falusias életet éltek, az uj lakók kedvéért sohase fordult be az utczába valami uri hintó, a mit meg lehetett volna bámulni, ők se sokat járkáltak. Szóval olyan maradt az utcza, mint amilyen volt. A szobaurtól vártak még valamit, de itt is cserbenhagyta a remény az utczát. Gergely urat alig látták napjában kétszer. Reggel korán a kőmüvesekkel egyszerre szaladt be az egyetemre, délre vissza se jött, este azután éppen olyan szaladva, gyorsan jött haza, mint a hogy reggel elment. Az feltünt, hogy szép fiu. Az asszonyok beszéltek róla, néha s a lányok kileselkedtek utána az ablakon. Csak ne lett volna olyan nagyon ügyetlen. Nagyokat lépett, lóbázta a karját a levegőben s kevés gondot fordított magára. Sokat tanult; a kis hátsó szobában, amelyben lakott, néha reggelig is égett a lámpa. Szoboszlayné és Berta aggódtak is miatta, de birta, vasból volt az akarata és a teste. Kenyeret akart minél hamarább, mert szörnyen sokat nélkülözött már.

Szoboszlayékhoz még diák korában költözött, a leányt tanította s ezért adták a szállást és a kosztot. Mikor az idők változtak, Szoboszlay meghalt és a leány is kinőtt már a keze alól, ottmaradt továbbra is. A néhány év alatt belső, családias viszony fejlődött ki köztük. Az asszony sokszor mondta neki: kedves fiam s beavatta benső ügyeibe. A szegény diáknak jól esett ez a szivesség s tetszett neki ez a szerep, hogy ő a férfi a háznál. Pontosan fizetett, igyekezett kevéssé alkalmatlan lenni, tovább azonban nem merészkedett és nem is vágyott. Jó pajtása volt a lánynak. Néha, ha egy-egy félórára szabadságot adott magának s ott hagyta a könyveit, kaczagva, jókedvüen, pajtáskodtak el egymással. A fiu azonban még mindég nem tudta egészen elhinni, hogy a leány már nagy s nem gyermek többé; máskor félénk, kissé bizalmatlan természete bizonyos sajátságos erélylyel párosult, mikor komolyan beszélt vele és ez imponált a leánynak. Felnézett néha rá és elkomolyodott. Ha azonban a fiut nagyon elfoglalták a könyvei, napokig sem beszéltek egyebet, csak éppen, hogy köszöntötték egymást.

Egyszer a leány a maga kedves, kisleányos modorában utját is állotta, a mint ebéd után gyorsan szobájába akart menni, hogy tovább tanuljon.

- Tudja Gergely ur, hogy maga nagyon goromba? - kérdezte és kihivólag, valósággal vakmerően nézett fel a nagy emberre.

Gergely mosolygott, ki akart volna békülni, de a leány intett, hogy az nem megy olyan könnyen.

- Miért nem szólt hozzám már három nap óta?

- Tanulok.

- Kilyukad a feje. Nem fél?

- Még a vizsgáig kibirja, azután már ugy sincs szükség reá, lesz diploma.

Nem békültek ki. Mosolyogva váltak el, de Gergely hiába nyújtotta a kezét, a leány nem fogadta el. Mérgesen nézett utána, de ez a tekintet olyan rosszul sikerült, hogy egyszerre nevették el magukat reá mind a hárman. Még sokáig hallani lehetett, a mint a könyvből mormogva tanult odabenn a nagy diák. A lány és az anyja egymásra néztek, látszott a tekintetükön, hogy mindaketten Gergelyre gondolnak. Intettek egymásnak a fejükkel, mintha mondták volna: milyen derék fiu.

                                                  II.

Lehetett talán már éjfél is, amikor egyszerre éles sikoltást hallottak a Farkas-féle házból. A leány reszketve állott az ebédlőben s a két kis öklével verte a hátsó szoba ajtaját.

- Gergely ur, Gergely ur, az Istenre kérem, hamar, félek...

A nagy diák egyszerre talpon volt s rohant az ajtó felé. Talán fel is nyitja, ha akkor meg ujra könyörögni nem kezd a leány:

- Ne jőjjön, ne jőjjön...

- Mit tegyek hát, mi baj van?

- Ne jőjjön ki! Nem vagyok felöltözve, czipő sincs a lábamon. Nyissa ki az ajtót, hogy világosság legyen de ne jöjjön ki. - Hallani lehetett, hogy mint reszket szegény. - Gergely kinyitotta az ajtót s vissza ment a szobába. A leány csendesedni kezdett, már nem félt olyan nagyon. Nyitva hagyva minden ajtót, elbátorkodott a szobájáig, futva hozta vissza egyenkint a ruháit az ebédlőbe és ugy öltözködött. A diák pedig már nagyon türelmetlen volt, nagy botot forgatott a kezében s minden perczben kiszólott a másik szobából:

- Készen van?

- Még nem, csak egy kicsit még, mindjárt...

- Hát mi baj van, beszéljen már.

- Valaki van a szobában, mozgott...

- Ember?

- Nem tudom, mindjárt kiszaladtam. Költsük föl a mamát is.

- Hagyja majd megnézem, készen van?

- Jöhet már.

Gergely kijött, megfogta a leány reszkető kezét, együtt mentek el addig a szobáig, a hol az aludni szokott. A kis fehér szobában semmi különös jel nem mutatott arra, mintha betörők lettek volna benne. A leány csak az ajtóig mert menni, s ott is minden pillanatban készen volt arra, hogy visszafusson. Gergely összekeresgélt minden zugot, felnyitogatta a szekrényeket is és kijelentette, hogy itt semmi sincs.

- Pedig mozgott, halottam, erősitette a leány s megrázkódott, mikor eszébe jutott a hang, a melyet hallott.

Gergely csak nézte s mikor látta, hogy még mindig nagyon fél, fejére tette a kezét. A leány megnyugodott s nedves, siró szemeivel bizalommal nézett fel reá.

- Meghaltam volna, ha nem lett volna itt, - mondta hálás, megindult hangon, de ebben a pillanatban megint valami nesz halatszott. Erre mind a két kezével egyszerre ragadta meg a férfi karját s csak a fejével mutatott be a szobába, hogy: ugy-e mondtam, van itt valami. Szótlanul, lélegzetüket is visszafojtva várták, hogy mi lesz,

Egyszerre aztán elő is jött valami.

A kemencze mellől, erre-arra nézegetve, óvatosan mászott elő egy egér, Gergely erősen szorította a leány karját s intett, hogy hallgasson. A szürke kis állat pedig mind bátrabb lett, kijött már a szoba közepéig, szaglászott a földön, mintha valami kis ennivaló után keresgélne s kezdte otthon érezni magát.

- Milyen csinos - súgta Gergely a leánynak.

Borzasztó - felelte a leány, de nem tudott elég halkan beszélni, mert az egér is meghallotta s gyorsan vissza szaladt a kemencze mögé.

Lássa elkergette...

Gergely most már szépen jó éjszakát kivánt s vissza akart menni a szobájába. A leány azonban csak nem bocsátotta el a karját s rémülten kérdezte:

- Itt akar hagyni?

- De hát mit csináljak, látja, hogy nincs már baj.

- És az egér?

- Már visszament, szegény.

- Visszajön.

- Istenem, hát baj az? Egy kis egér...

- Nagyon utálatos! Maradjon még...

- Ha akarja, szivesen, de egy kicsit furcsa...

- Nem, nem, ne féljen, - összetette a kezeit és ugy kérte. - Meghalnék félelmemben, ha itt kellene hogy maradjak egyedül. Felszaladna a párnára is, fel... Beszélgessünk.

Gergely letette a lámpát az asztalra s leültek egymással szemben. A férfi lassan emelte föl tekintetét a leányra s azután olyan hosszasan nézte, hogy az lesütötte a szemeit. Nagyon kedves volt ez a kis borzas fej, a tiszta homlokkal és az őszinte nézésü, nagy fekete szemekkel. Gergely nem tudta levenni róla a szemeit s egyszerre elfelejtett mindent, amit ma tanult. A helyzet is nagyon különös volt számára. Ebben a lányszobában csak egyszer volt még, mikor a nagy, nehéz ruhaszekrényt egyik sarokból a másikba tolta s most éjjel egyedül van benne a leánynyal. Gondolatban meleg szeretettel vette körül a reszkető gyermeket s a szoba illata elkábította. Érezte, hogy szédül és lehunyta a szemeit. Hallgattak mindaketten, nem tudtak beszélni. A férfit egyszerre fogta el a varázs, ami megdöbbentette, érezte, hogy szerelmes. Félt már egyedül maradni a leánynyal s menni szeretett volna.

- Fél még? - kérdezte. Komoly, nyugodt akart lenni, de már ez a két semmit sem jelentő szó is lágyan, szerelmesen hangzott.

- Nagyon félek - felelte elkényszeredve a leány s megijedt attól a gondolattól, hogy egyedül marad. - Maradjon, majd beszélgetünk, hozza el a könyvét, tanuljon itt, csináljon valamit, majd én is dolgozom.

Gergely is ugy találta, hogy az lesz a legjobb, ha közöttük lesz a vaskos könyv. Tanulni kezdett, a leány kézimunkát vett elő és dolgozott. Néha szólottak egy-egy szót, de lopva sürün pillantottak egymásra. A hajnal is igy találta őket, s mikor az első napsugár besütött az ablakon, egymáshoz ölelte a könyvre és himzőrámára hajolt két fejet.

                                                 III.

A szürke kis vendég pedig állandóan megjelent. Ugy látszik, hogy több rendbeli kijárásokkal rendelkezett földalatti palotája, mert ha az egyik lyukat betömték, más oldalról sétált elő. Ha személyesen nem jelentkezett, akkor a falban rágcsált, s ez már magában is rettenetes. Szoboszlayné kétségbe volt esve, de segíteni nem tudott a bajon, csak jajgatott. Valamelyik szomszédtól kaptak egy öreg macskát, de az egér mindig gyorsabb volt, mint a macska. A fiatalok pedig észre se vették, hogy mennyire vágyakoznak már egymás után. Ha a férfi késett, a leány sokszor szaladt az ablakhoz, megnézni, hogy jön-e már, s olyan titokzatosan mosolyogtak néha össze, mintha mondani akarnának egymásnak valamit. A leány beállott jogásznak, hallgatta, nézte, a mint tanult Gergely. Néha órákig elültek egymással szemben, anélkül, hogy hangosan beszéltek volna, de a szemük sokszor összetalálkozott. Máskor meg elmondtak egymásnak mindent, ami csak eszükbe jutott, ilyenkor a férfi megfogta a leány kezét s el se eresztette, míg csak búcsúzni nem kezdtek egymástól. Ez tartott a leghosszabban, pedig csak pár lépésre váltak el egymástól.

- Megbukom a vizsgán, nem tudok tanulni - mondta egyszer a férfi.

- Tud már eleget, - mondta a leány s büszkén nézett rajta végig.

Sokáig tartott, mig annyira mentek, hogy a férfi beszélt is arról, a miről eddig csak gondolkozni mertek.

- De én nem tudok majd maga nélkül élni - tört ki egyszer belőle s megragadta a leány kezét.

A leány csak nézett és mosolygott a nagyon szerelmes szüzek tiszta, boldog mosolygásával s folydogálni kezdtek szeméből a könyek.