Az ebédlő
Itt áll a megfakult almáriom,
ki csodálkozott ükanyáimon,
aki hallotta, hogy szól nagyapám,
s apámat is hallotta hajdanán.
A sok, bús emlék, benne édes élet,
mert szava is van, mintha hallanám,
vele gyakran beszélek.
Van itten egy kakukkos óra.
Hangját veszítve, nem szól semmiért.
Nem is akarom kérdeni, miért?
Tán eltörött zengő rugója,
melyből a szép beszéd beléhatolt.
Most épp olyan, akár a néma holt.
Egy vén pohárszék is van itten
Beillatozta a befőttje,
s a hús, kenyér, viasz és körte.
Hű, jó cseléd, ő őrzi kincsem
s a gazdaságnak híja nincsen.
Bevezetem barátaim s a nőket
és nézik, nézik és nem értik őket.
S én szánakozva, mosolyogva látom,
hogy egyedül hisznek s elémbe jőnek
és kérdezik:─ Hogy mint vagy Jammes
barátom?