Az asszonyok
| Az asszonyok szerző: Kis János |
Mágneserővel bír forró indulatom,
Mellyel a bájoló szép nemhez vonatom;
S mikor érdemeket akarom dicsérni,
Véget beszédemben alig tudok érni.
Ha velek nem lehet, rólok kell szólanom,
Képeket szívemből nincs mód kiirtanom.
S vajjon hibázok-e? nem, szemek szikrája,
Nyakok lílioma, orcájok rózsája
Szavoknak mennyei hangú muzsikája,
Termetek, járások véghetetlen bája -
Minden elrabolja érzékeny szívünket,
S felmúlja akármelly szép dicséretünket.
Ugy vagyon! bizonynyal becses kincs a szép nem.
Méltán kedveli azt mind a szív mind a szem;
S a kegyes alkotó áldandó munkát tett,
Midőn a világra szép asszonyt teremtett.
Szép asszony! bölcs tanács, felséges nagy szándék,
Páratlan ékesség, mennyei ajándék,
Az ég jóságának dicső koronája,
Az élet kertjének legszebbik rózsája,
Bizonynyal számunkra ha ez nem nevetne,
Az egész természet nem gyönyörködtetne.
Melly igen sajnálom az olly vak bölcseket,
Kik szemekre tévén nagy pápaszemeket,
Szüntelen magoktól távol kakucsálnak,
Az égben tengerben csudákat találnak,
S körülöttek homály rejtvén mindeneket,
Nem tudják becsűlni a legszebb remeket.
A roppant világot csudálom én velek,
S minden részeiben ezer szépet lelek;
Szép a virágos rét, s az ég boltozatja,
Szép a zengő erdő, azt ki tagadhatja?
De a dicsek sorát bár végig vizsgálom,
Nincs a szép asszonynak mása, úgy találom.
Melly győző szépség ez! mint megnyer hatalma,
Melly kevésbe kerűl rajtunk diadalma;
Mikép megrészegít nyájas tekintete,
Mint újít, mint éleszt balzamlehellete!
Némelly komoly bölcsek megúnván élteket,
Egy kunyhóban lelik menedékhelyeket,
Szerelemé helyett barátság karjában
Próbálnak részt venni boldogok sorsában.
Nincs haszna! szomorún foly minden órájok,
S mákját lethargia bőven tölti rájok.
Egyszerre felderűl szívek gyászos ege,
Ott terem a tréfák játékos serege,
A kunyhó tündérek várává változik,
A táj Tempévé lesz, a bú eltávozik.
S ez az újjá szűlő szép sors ki munkája?
Egy asszony jelent meg, s mind ez annak bája.
Oh százszor boldog férj, Amornak kedvese,
S Hymennek áldottja, kit szép szerelmese
Kegyes gonddal vezet hűséges karjával
Olly ösvényen, mellyet hinteget rózsával!
A jóság és szépség az illyen boldognak
Örömére együtt szépen kezet fognak.
Őtet a végzések tegyék bár próbára,
Soká tartó felhő nem gyűl homlokára;
Szép barátnéjában lelvén könnyebbségét
Neveti a sorsnak vad kegyetlenségét.
Az, a mivel ő bír, mindent pótoló kincs,
S a mit semmi ki nem pótolhat, ha megnincs.
Igaz, hogy az idő, mellynek minden míve
Rontás, s könyözöntül hízik kemény szíve,
A néki hiában esdeklő szépséget
Sem szánja, s hamar vet viráginak véget.
De a szép szív soha nem tud elromolni
S vén korban is szokott a virtus bájolni;
S a mi több, azt mondom, kárhoztassatok bár,
Hogy itt is, mint sokszor, a kár haszonnal jár.
Halhatatlan szépek nekem nem kellenek;
Juno, Pallas, Venus földre ne jőjenek.
Ha én Elysium völgyében járkálnék,
S hervadni nem tudó virágot találnék:
Így szólanék: utóbb ráérek leszedni,
S meg fogna erántam szívem hidegedni;
De midőn most ollyan szép rózsát szemlélek,
Melly ma nyílt, s estvére hogy elhervad, félek:
Mint bájol mind gyenge kora, mind szépsége,
S mint sietek hozzá, mig még nem lesz vége.
"Melly kár volna, ekkép szólok, tavaszunkat
Elmúlatnunk, s utóbb siratnunk kárunkat!
Szépséged örökké nem fog kecsegtetni,
Kedvesem, míg virít, siessünk szeretni."