Az asszonyfái szüret
szerző: Krúdy Gyula
Egy öreg néni mesélte ezt nekem:
Fiatal leányka voltam, mikor az apám meghalt. De még most is csodálatos regényes és páratlan hősnek látom őt. A múlt idők ködében úgy áll az apám alakja, mint azoké a képzelt hősöké, akikről gyermekkoromban olvastam, és álmaimban velük voltam. Igen szigorú, igen szép és igen jó volt, és tán erősebb is volt mindenkinél, mint a hősök mind; ha olykor szelíd nem lett volna, ha szomorú nem lett volna, tán el se hinném, hogy éppen olyan törékeny és gyenge ember volt, mint a többi, kiknek élete fonalát ollóval mérik a párkák. Azt hiszem, mindenki így van az apjával: ők azok a nagyszerű regényhősök, akiket élni látunk magunk előtt... Hadd mondom el, ki volt az apám.
Volt az apámnak egy ezüstszürke lova. Nem valami fiatal paripa volt, nem tüzes, nem rúgós; az öreg, szelíd lovacskának még a neve is olyan régimódi volt, úgy hívták: Ráró.
Volt azonkívül egy kutyája, amelyik akkor jött a világra, amikor én születtem, és így tízéves korában már nagyon hagyogatta szürkés szőrét. Szerda volt a neve.
Egy öreg írnoka is volt az apámnak, aki egyszerre volt jószágigazgató, ispán és a gyermekek nevelője. Hajdanában, a nagy időkben, vitéz zászlótartó: Galambos bácsi - és csak pipázni szeretett.
Ezeknek az öregeknek a társaságában töltötte apám az idejét.
Rárót könnyű kis kétkerekű kocsiba fogták, és míg a kocsis a hintó elé ragasztotta a négy sárkányt, ahogy az anyám szerette, Galambos bácsi már felülvizsgálta a Ráró szerszámjait, megsimogatta jobbról-balról az ezüstszürke lovacskát, és a fülébe dörmögte: "Ráró, a szőlőbe megyünk." Apám felült a kétkerekű kocsira, Galambos bácsi mellételepedett, aztán "Gyí, Ráró!", kigördültek az udvarból. A Szerda meg loholt utánuk. Amíg a négy sárkány toporzékolt az udvaron, és az anyám felpakolta a gyerekeket s az elemózsiát, a Ráró a szőlőbe ért a kis kocsival. Galambos bácsi már ott pipázott a présház előtt, a lócán, mintha a tavalyi szüret óta el se mozdult volna arról a helyről. Szerda szőlőt evett a dombon, az apám pedig a sárgarigók nótáját hallgatta a vén almafa alatt.
Azóta se volt olyan szép sárgarigófüttyös nyárutó. A domb hangzott a beszédes madarak trillájától, messze a szőlőpásztor durrogatta mordályát, és végig a dombon daloltak a szedőlányok. A présházak kéménye füstölgött, és nagy, dohos hordókat hengergettek a vízeresztő felé. A nap ragyogott az aranypiros táj felett, Galambos bácsi pipájából kékesen szálldogáltak a füstkarikák. Ilyen volt hajdanában a szüret.
Galambos bácsi vigyázott az útra, amely a présház mellett kanyargott felfelé a dombtetőre. Szegény vándorlók, fáradt utasok szoktak erre járni, akiket felüdít egy ital bor - a tavalyiból. Galambos bácsi pedig vigyázott a zászló becsületére, hogy minél hamarabb fogyjon a bor az utasok és vándorok között. Egykor régen a vörössipkások zászlajára vigyázott, miután ő volt a legöregebb a csapatban. Később deres fővel a mi házunk zászlajára vigyázott. Emberül megfelelt feladatának. A bor fogyott, mintha homok nyelte volna el. Pedig csak a vándorok ittak meg Galambos bácsi.
Délfelé, mikor a puskaropogás és madárdal, valamint a szedő lányok ajkán az ének gyengült, a vályogvető hangászok kócmadzag húrjain zendült fel a nóta. Abban az időben a falusi hangászok piros nadrágban jártak. Most már csak a párizsi meg londoni cigány muzsikus jár piros nadrágban; a falusi zenész abba öltözik, amije van. De akkor még a piros nadrág járta, mint a népszínművekben. Jöttek a vályogvetők, és miután már hajnal óta muzsikáltak, bőven itták a Galambos bácsi borát. A szél a szilvafák alól feléjük fújta valaminek a szagát, ami új erőt öntött a vonójukba: a híres Dócziné forgolódott a szilvafák alatt, és főzte a szüreti lakomát.
A híres főzőasszonyok legutolsója volt Dócziné. Lehet, hogy rajta kívül volt még egynéhány, de olyan, mint ő, nem volt Magyarországban. Más főzőasszonyok városokban, vármegyékben híresek. Dócziné az egész országban híres volt. Beszéltem azóta bácskaiakkal meg kassaiakkal, hogy a dunántúliakat ne is említsem, akik valamennyien akkor tudták meg, milyen a jó étel, mikor a Dócziné főztjét ették. Vagy az is meglehet, hogy boszorkány volt ez a Dócziné: boszorkányosan jó volt, a főztje legalább. Egyszerre több helyen főzött egy időben. Ő maga olyan keresett személyiség volt, mint manapság a híres orvosok. Igaz, hogy ő is orvos volt. Az emberek gyomrát gyógyította.
Büszke is volt Dócziné az ő nagy hírére. Miután a sok sütés-főzésben nagyon elhízott, nem állhatta a tűz melegét. Éppen csak annyi ideig volt a tűz mellett, amíg az ételt megkóstolta, és ízét sóval, paprikával, fűszerszámmal megadta. Félrevonult, és pasziánszkártyáival mulatta magát, amíg a sültek feldarabolására került a sor. Ahhoz már nekigyürkőzött és szaladt a szolgáló, szakácsné, amerre parancsolta. (Egyszer másfél órával késett a sárosi alispán névnapi ebédje, mert nem volt kéznél citrom a malac orrára. Lovas legényt kellett küldeni a városba citromért. Csak akkor tálalt Dócziné, akárhogy türelmetlenkedett is az éhes vendégsereg.)
Ott pasziánszozott Dócziné most is a szabad konyha közelében, egy nagy, árnyékos diófa alatt. Kisleány voltam, szerettem a konyha körül forgolódni. Az ebéd előtti falat is nagyon édes.
Dócziné rakta a kártyáit a gyepre, és töprengve ült felettük.
- Kinek lesz az a sok étel? - kérdeztem Dóczinét, mikor már mindent megszemléltem a konyhán.
Dócziné mérgesen kapta fel a fejét.
- Kinek? Hát a vendégeknek.
- Nem tudom, kijönne mihozzánk - feleltem. - Az apámnak nem szabad senkivel se beszélni, mert különben elviszik vissza a kufsteini börtönbe.
Dócziné a kártyáira ügyelt.
- Szüretkor szabad.
Az anyámat sokat láttam pasziánszozni, míg egyedül voltunk, az apám nélkül. Gondoltam, segítek Dóczinénak a nagy fejtörésben. De alighogy a kártyáiba pillantottam, mindjárt rám kiáltott:
- Elmenj innen, még megzavarsz!... Nézze meg az ember. Az ilyen kis béka akarná azt tudni, amit az öregek se tudnak. Ezt a játékot úgy hívják: nagy Napóleon. Ha kijön a kártya, akkor az apádat sohase viszik vissza Kufsteinba, akármennyit beszélget is másokkal.
- És ha nem jön ki?
- Akkor elviszik! - felelt Dócziné.
Egy darabig még üldögéltem mellette a diófa alatt. Aztán, miután sehogy se tudott boldogulni a kártyáival, elsompolyogtam. Hátha én zavarom a gondolkozásban. Mert annak a pasziánsznak sikerülni kell, hogy ne vigyék még egyszer Kufsteinba az apámat. Kufstein! Ma már alig emlékszem erre a névre, de gyermekkoromban reggel, délben, este a fülembe csengett. Olyan idők voltak azok, hogy a gyermekek törték a fejüket országos gondokon, mert a felnőttek börtönben ültek, vagy bujdostak szerte az országban. Meg aztán megtanított rá Galambos bácsi, hogyan kell titokban megszólítani a drótostótot vagy a vándorlót: "Bácsi, mit üzen Kossuth?" Persze csak súgva, halkan. Az apám sohasem beszélt a drótosokkal, Galambos bácsit is intette olykor: "Öreg, megcsípik egyszer, aztán kisül minden, még az is, hová rejtette a zászlót..." Galambos bácsi ilyenkor nagyon halvány lett, és ijedten nyúlt a derekához. Ott hordta, a derekára csavarva, már hosszú évek óta a vörössapkások egykori zászlaját.
De most nem félt az öreg semmitől. Diktálta a bort a cigányokba, azok pedig körömszakadtig muzsikáltak. Az öreg egyedül vigadott, mert azt a néhány fáradt, poros utasembert, akit a muzsikaszó idecsalt, nem nagyon lehetett vigadóknak számítani. Kopott ruházatú, szegény vándorlók voltak, elkényszeredett arccal, elcsüggesztett fejjel.
A gyepen üldögéltek.
Volt közöttük egy óriási drótos is. Az még csak dúdolgatott magában néha, de csakhamar elunta.
Galambos bácsi kínálgatta őket:
- Emberek, itt bőven ereszt a hegy. Ne sajnáljátok a gazdát! Marad annak még elég bora.
De a vándorlók nem nagyon nyúltak a bor után.
- Éhesek ezek az emberek, Galambos bácsi - mondtam én.
- Jó, jó, kisleány, a maga gyomrával törődjék. Vigyázok én a vendégeinkre. Nem hozom szégyenbe a zászlót.
Dócziné megkongatott egy üstöt. Az jelentette, hogy kész az ebéd.
Nekünk a diófa alatt terítettek, a vándorlók - voltak valami heten - a gyepen ettek, ahol ültek.
Az apám összevont szemöldökei alól figyelmesen nézte a domboldalban ülő vándorokat. Egyszerre aztán így szólt:
- Menjen közéjük, Galambos bácsi, legyen velük legalább maga. Ha már nem ültetem őket asztalomhoz, legalább ne érezzék koldus voltukat, hogy a földről esznek.
Galambos bácsi olyan ember volt, hogy ha az én apámtól valami irányban utasítást kapott, szokása szerint sértődötten fortyant fel. Hát már ezt is, azt is neki kell végezni? Nem tehetné meg más? Meg aztán egyáltalán szükséges-e megcselekedni azt? De most egyszerre felugrott az asztaltól, és sietve bicegett a vándorlók felé.
Anyám utánanézett, és aggodalmasan fordult apámhoz:
- Nem lesz ebből baj?
Az apám egy szót se felelt. Látszólag minden figyelmét a pecsenye foglalta el, amit Dócziné nagy diadallal hozott a szilvafák felől, magasra emelve a tálat két karjával. A különböző salátákat, főzelékeket három cselédleány hozta utána. Dócziné abban is nagy mester volt.
Mikor mellém ért Dócziné, megrántottam a szoknyáját.
- Kijött a nagy Napóleon?
- Még nem, de még kijöhet, ha egy vak koldus közeledik az úton - mondta Dócziné, és mosolygott halavány arcú, szomorú apámra.
Az apám is mosolygott és a pecsenyére nézett.
- Ezt tessék, tekintetes úr - figyelmeztette Dócziné az apámat a pecsenye finomabb részeire. Aztán elment pasziánszozni, vagy vak koldust lesni.
Az anyám szemrehányólag nézett az apámra.
- Ez a csacska főzőasszony tud mindent, míg én semmit - mondta kedvetlenül.
Az apám elszomorodott. Franciául felelt, de én megértettem.
- Önnek gyermekei vannak, asszonyom, elég annyit tudnia. Az a csacska asszony pedig jár-kel, feltűnés nélkül, az ország egyik szélétől a másikig. Azért tud mindent. Az ő csacskasága nagyobb lakat másnak a hallgatásánál.
Amíg ebédeltünk, észrevettem, hogy a szegény utasok, akik eddig fáradtan pihentek a domboldalon, egyenként elszélednek Galambos bácsi mellől. Egyiknek se jutott eszébe megköszönni a Dócziné főztjét. Pedig az az asszony érdemelne legalább egy jó szót a rongyos vendégektől.
Később, mikor a nagy drótos is el akart sompolyogni, észrevettem, hogy nem kanyarodik ám az országútra, hanem befordul a présház nyitott ajtaján. Galambos bácsi pedig utánabicegett.
Mire felzendült a dal a dombon a szedő lányok ajkán, a présház környéke kitisztult, és a présház ajtaja bezáródott - az apám mögött.
Vajon mi lehetett odabenn?
A titokzatosság felizgatta képzeletemet. Csudálatos, nagyszerű dolgokat véltem a présházban, hová apám a vándorokkal bezárkózott. Vajon miről beszélget a rongyos haddal?
Nem sokáig gondolkoztam. Bátor kislány voltam. Felmásztam a présház tetejére. Csakhamar találtam nyílást, a tető zsindelyei között, ahonnan szemügyre vehettem mindent.
A hosszú tölgyfa asztalon mécses égett, és az asztalt körülülték a rongyos emberek. Az apám ült az asztalfőn. Mellette Galambos bácsi állott, és papirosról olvasott neveket.
- Idősb Körmendi Péter százados - hangzott Galambos bácsi hangja.
Az asztal mellett felemelkedett a drótostót.
Ledobta kalapját és parókáját, a bajuszát önkéntelenül megpederte. Őszbe vegyült hajú, daliás alak lett a drótostótból.
- Törökországból jövök - kezdte -, hogy itt lehessek a fái szüreten.
- Mit üzennek Törökországból? - kérdezte apám.
- Azt, hogy várjunk és reméljünk. Klapka jön a légióval, mindenki készen legyen.
- Készen vagyunk - szólt az apám. - A hegyben a pincém nem boroshordókkal van megrakva, hanem lőporos hordókkal. A hordók mögött pedig fegyverek vannak.
A vándorok bólintottak a fejükkel.
Halkan zúgtak össze, mint a szél. Az én szívem pedig úgy vert, hogy majd kiugrott.
Most már tudtam, kik vannak odabenn.
Az összeesküvők.
Galambos bácsi tovább olvasott:
- Beney Samu hadnagy.
Egy villogó szemű fiatalember állott fel. Kalapját ledobta, és haját hátrasimította. A homlokán kardvágás nyoma látszott. Tompa hangon kezdett beszélni.
- Én is Törökországból jövök, a menekültektől. Nem üzennek semmit. Azt mondták, hogy törődjünk bele sorsunkba. A mi nemzetünket örökös szolgaságra teremtette az Isten. Hiú, káprázatos álom minden a szabadságról. És dajkamese minden, amit Klapkáról beszél. Ő nem jön soha.
A vándorok közül, a sötét szobában, tompa moraj hallatszott.
Az apám arca olyan fehér lett, mint a fal.
Beney leült, és eltakarta az arcát.
- Tovább, Galambos bácsi.
- Szécsény Kálmán gerillavezér - olvasta Galambos bácsi.
Egy gyönyörű, karcsú, ifjú levente emelkedett fel az asztal végén. Kackiás kis bajusza, merész, barna arca és ragyogó kék szeme még most is kísért álmomban. Dacosan nézett körül, és az indulattól remegő hangon kiáltotta:
- Én pedig azt mondom, folytatni kell tovább a háborút, idebenn az országban! Késsel, pisztollyal, csellel, orvul és nyíltan öljük az ellenséget. Ne engedjük megpihenni soha! Az ellenség legyen az üldözött vad, ne pedig mi. Hat esztendő óta kergetnek árkon-bokron, vármegyéről vármegyére, mint egy futóbetyárt. De sohase múlott el nap, hogy kárt ne tettem volna az ellenségben. Házaikat felgyújtottam, a férfiakat megöltem, a gyermekeket a vízbe fojtottam. Pénzüket, vagyonukat elraboltam. Rettegnek nevemtől. Nagy pénzt tűztek fejemre. De vannak jó barátaim, akik elrejtenek, ha elfáradtam, és vigyáznak rám, ha alszom. Itt van, ennyit szedtem össze a tavalyi szüret óta. Hatvanezer pengőt.
Benyúlt az inge alá, és egy megdagadt bugyellárist dobott az asztalra.
- Kell ólomra meg lőporra.
Az apám felsóhajtott:
- Jól van, Kálmán, igazad van. De mi nem léphetünk nyomaidba. Mi élni akarunk a hazáért, téged pedig előbb-utóbb agyonlőnek valahol.
A gerillavezér vállat vont.
- Nekem úgy sincs senkim, semmim. Amim volt, elveszett. Testvéreim elvette a haza, menyasszonyomat az ellenség. Itt van a pénz. Vegyetek rajta fegyvert, vagy adjátok oda az özvegyeknek és árváknak.
A vándorok halkan összesúgtak. Némelyik megölelte Kálmánt.
- Ki tudja, látunk-e még? - mondták.
Galambos bácsi tovább olvasott:
- Simonházy János, országgyűlési követ.
Egy öreg, táblabíró formájú bácsi lassan felállott, és megsimogatta kopasz fejét. Dikciós modorban kezdett beszélni:
- A haza elveszett. A szabadság elveszett. Mit csináljunk mi jámbor emberek, kik itt maradtunk élőhalottaknak? Minden elcsöndesült már, és a paraszt ismét dalolva jár az eke után. Halljátok, hogy zeng a nótától a szőlőhegy? A nép megnyugodott sorsában, hagyjuk őt pihenni. Újra vértengerbe akarjátok borítani az országot? Bizony mondom nektek, hogy kialudt az a nagy tűz, mely az ország egyik szélétől a másikig lobogott.
- De a hamu alatt parázs van! - kiáltott közbe a gerillavezér.
- Lehet - mondta az öreg követ. - Ti tudjátok, én nem. De ha meghalni kell a hazáért, hívjatok engem is, mert élni érte már úgyse tudok.
Felemelte a poharat, mely előtte állott, és a földre öntötte belőle a bort.
A vándorok valamennyien követték példáját: kiloccsantották borukat.
- Poduliny Henrik lovag, lengyel légionárius.
A lengyel hosszú, sovány ember volt. Sápadt arca arról beszélt, hogy sokat szenvedett és gyötrődött. Halkan mondta:
- Mindenbe beleegyezem. Én nem mondhatok semmi jót vagy vigasztalót. A gond és a bánat megtört. Gyermekeim, nőm elvesztek, elhaltak. Hazátlan bujdosó vagyok. Adjatok kardot a kezembe, hogy a csatatéren halhassak meg.
A vándorok komoran hallgatták, csak a gerilla mondta:
- Megkapod a kardot. Jöjj velem.
Galambos bácsi az írásba nézett.
- Még valaki hiányzik: Sikor János hadnagy.
- A vak koldus! - kiáltotta szenvedélyesen Szécsény Kálmán. - Nekem sohase tetszett ez az ember.
Az apám felemelte halvány arcát.
- Csendesüljünk... talán messzi útról jön a fái szüretre. Vagy talán olyan messzire ment, hogy onnan vissza sem jöhet többé.
- A múlt hónapban láttam Pesten. Ott őgyelgett a helytartóság épülete körül - szólt a lengyel lovag. - Akkor szabadultam a börtönből.
Mindnyájan elhallgattak a vándorok, és komoran néztek egymásra. A mécses hosszú lánggal lobogott az asztal közepén, és megvilágította a sápadt arcokat. Minden arcra ugyanez a gondolat volt írva: "Hátha elárul a vak koldus?"
- Vigyáz valaki? - kérdezte a táblabíró, hosszas gondolkodás után.
- Dócziné - felelt az apám.
Erre elcsendesedtek. Az apám pedig az ő halk, nyugodt hangján folytatta:
- Az én házamban nem ér baj benneteket, bajtársaim. Zsandár elkerüli azt a helyet, ahol én vagyok, mert magam is pecsovics hírében állok. Kérdezzétek meg az embereket a környéken, és megmondják nektek, hogy Sárffy Sámuel eladta a hazáját, eladta a lelkét a németnek, azért kapta vissza a szabadságát. Hazabocsátották Kufsteinból, hogy kémkedjen otthon. Úgy gondolkoznak a környékbeli emberek. Nekem nincs köztük barátom, vendég át nem lépi házam küszöbét. Az áruló veszett hírében vagyok.
Erre mindnyájan felállottak a vándorok, és odamentek az apám mellé. Sorban kezet fogtak vele, és sorban megcsókolták.
Galambos bácsi összehajtotta az írást. Aztán kigombolkozván, a nevezetes zászlót kezdte lecsavarni derekáról.
- Kezdődjön hát a fái szüret - szólt az apám.
A háromszínű zászlót az asztalra terítették, és megtöltötték a kupákat.
Az apám ivott először.
- A hazáért! - mondta.
Összekoccantak a kupák.
Mindenki mondott valamit, amiért iszik.
Galambos bácsi legutoljára a zászló becsületéért ivott.
Majd a gerillavezér állott fel, és zengő hangon elszavalta azt a költeményt, amely abban az időben nagyon híres volt. A címe: A gólya. Írta: Tompa Mihály.
A vándorok a könyökükre támaszkodva hallgatták, és elborult arccal bólintottak hozzá.
Délutánra hajlott az idő... Nem mertem meg se moccanni a tetőn. Pedig odalenn hangosabb lett a vigasság. Csak az apám ült halvány, szomorú arccal a vigadók között: az ő kedvét már nem hozta meg a bor.
Egyszerre, amikor az országútra pillantottam a háztetőről, valami erősen csillogó tárgyat vettem észre. Zsandár-sisak volt. A nap rásütött és ragyogott.
Nyolc zsandár közeledett az országúton, egy pápaszemes ember vezette őket, egyenesen a domb felé.
Keresztülvillant az agyamon minden, amit a vak koldusról beszéltek... Íme, most itt jön az áruló!
Eszeveszetten zörgettem meg a zsindelytetőt, és kétségbeesett hangon kiáltottam:
- Zsandárok jönnek, a vak koldussal!
Elcsendesedett odalenn minden.
Senki sem kérdezte, ki kiáltott. Talán azt hitték: Dócziné. Kialudt a mécses az asztalon, és a domb felé felpattant az ablak. Az ablakon egyenként ugrottak ki a vándorok. A legutolsó volt a gerillavezér. Az ezt mondta:
- Gyújtsd fel a házat, és menekülj!
De hová menekülhetett volna szegény apám? A zsandárok már körülvették a présházat. Odabentről egy durranás hallatszott, aztán betörték az ajtót. Az apám a nevezetes zászlóba burkolva, halva feküdt a földön.
Ez a fái szüret története.